35-36. fejezet

 

Harmincötödik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Jane

 

Már három hete, hogy mindennek vége. Maddox annyira el volt foglalva mindenféle dolgokkal, hogy úgy érzem, nem volt időnk csak kettesben lenni, anélkül, hogy számtalan más ember is ne lett volna ott. Ez nem azt jelenti, hogy nem látjuk egymást minden nap, de általában egy csomó más ember is ott van, akik olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre nem tudom a választ.

Pontos részleteket akarnak tudni, és azt, hogy hogyan értelmezzék azokat a dolgokat, amikre rájöttem. Tudni akarják, hogyan tört el Wes karja. Tudni akarják, hogy Wes lövése hogyan tévesztett el engem. Tudni akarják, hogyan találtam meg a holttesteket, és, hogy honnan tudtam, mi történt velük. Mindent elmagyarázok nekik, de nem hajlandók meghallgatni, amit mondok. Egy idő után úgy tűnik, Maddox és Parker főnökhelyettes élő falat alkotnak előttem, hátrahagyva a kérdéseket és a részleteket, és megakadályozva, hogy további kérdésekre kelljen válaszolnom.

Most, hogy a fenyegetés elmúlt, visszaköltöztem a lakásomba, de elsőként ismerem be, hogy hiányzik Maddoxnál lakni. Nem mintha nem osztoznánk még mindig az ágyon a legtöbb éjszaka, de mégis van valami más benne. De elhamarkodnánk a dolgokat, ha hirtelen úgy döntenénk, hogy összeköltözünk.

Épp amikor leülök a székre a könyvesboltban, Maddox kopogtat a zárt ajtón. Már záróra után vagyunk, ezért szorgosan bezártam az üzletet. Az, hogy kicsit paranoiás vagyok, enyhe kifejezés. Néhány napig furcsa módon úgy éreztem, hogy senkiben sem bízhatok. Mintha folyamatosan meg kellett volna győznöm magam arról, hogy az életemben senki más nem rejteget hatalmas titkot. Maddoxnak tízszer rosszabb, és el sem tudom képzelni, hogy mit él át a családja.

– Zárva vagyunk – kiáltom az üvegajtón keresztül.

Maddox rám mosolyog. – Már nem akarsz engem?

– Hmm... nagyon szexi vagy. Azt hiszem, csak ezért be kell engedjelek – ugratom, miközben kinyitom a zárat. – Mi hoz errefelé egy ilyen jóképű férfit ilyen későn?

– Gondoltam, felszedek egy másik jóképű férfit, és elviszem egy rendkívül elegáns gyorsétterembe, mielőtt hazaviszem – mondja.

– Kaphatok egy kólát?

– Nem, csak vizet. Nem olyan fényűző a hely – mondja, miközben várja, hogy az ajtó becsukódjon, mielőtt bezárná.

– Bezársz engem?

Mosolyog rám, de látom, hogy valami jár a fejében, ezért odahívom egy asztalhoz, és leülök. – Mi a helyzet?

– A végső megállapítás az, hogy Wes követte a csoportot, amikor látta, hogy elhagyják a fesztivált. Féltékeny és dühös volt, mert Millie azt mondta neki, hogy megvonja a szülői jogokat a családtól, és úgy intézi, hogy ne tölthessen időt a babával. Nem hiszem, hogy egyáltalán akarta a gyereket; csak őt akarta. Szóval, amikor követte őket az erdőbe, hallotta, hogy Millie azzal vádolja Franklint, hogy teherbe ejtette és elhagyta. Azt hiszem, akkoriban jártak, amikor terhes lett. Amikor Wes ezt meghallotta, azt mondta, annyira dühös lett, hogy nem emlékszik sokra abból, ami ezután történt, bár azt állítja, hogy Franklin próbálta visszatartani Millie-t, de ő hisztérikus volt. Ütötte és sikoltozott, és amikor a többiek megragadták, hogy elhúzzák, egyikük meglökte. Millie lecsúszott a dombon, és beverte a fejét egy sziklába. Franklin elkezdett kiabálni, hogy megölte, és ahelyett, hogy hívták volna a rendőrséget, vagy megnézték volna, hogy mi van vele, mindannyian elmenekültek, mert azt hitték, hogy tényleg megölték.

– Ők nem tudták, de Millie még élt. Wes azt mondta, hogy csak a fekete dühre emlékszik, és a következő pillanatban már ott térdelt a lány felett egy késsel a kezében. Azt mondta, hogy úgy döntött, hogy az ő hibájuk, hogy ez történt. Ha nem avatkoztak volna bele, semmi sem történt volna így, és megígérte, hogy bosszút áll a haláláért, mielőtt eltemette őt.

Egy pillanatig elgondolkodom. – Szóval ezért gondolta Millie, hogy Franklin ölte meg. Eszméletlen volt, amikor ez történt. Én tényleg azt hittem, hogy valaki megfojtotta, de úgy tűnik, nem így volt. De... miért várt ilyen sokáig, hogy megölje a többieket?

– Wes azt mondta, hogy amikor egy nap meglátta Seant a könyvesboltban, ahol dolgozott, tudta, hogy eljött az idő, hogy bosszút álljon Millie-ért. Azt hiszem, onnan kezdve csak úgy hógolyóként nőtt a dolog. Valami furcsa vágy, hogy meg kell ölnie őket. Meg kellett szabadulnia tőlük. – Mély levegőt vesz, úgyhogy átnyúlok az asztalon, és megszorítom a kezét. – Azt hiszem, mindegyiküket elhívta azokra a helyekre, ahol Millie-vel lógtak, hogy emlékeztesse őket arra, amit tettek... annak ellenére, hogy nem tudott szembenézni azzal, hogy ő volt az, aki a leginkább bántotta Millie-t.

– Miért volt Sean más? Ő ténylegesen megtámadta Seant. A többiek találkoztak vele azokon a helyeken?

– Nem magyarázta el. Szerintem azért volt, mert ez volt az első alkalom, ezért kicsit zavarosabb és ügyetlenebb volt. Vagy talán Sean nem akart találkozni vele úgy, mint a többiek.

– És a szájukra ragasztott szalag? – kérdezem.

– Ezt sem magyarázta el, de jelenleg úgy gondoljuk, hogy az szimbolizálta, hogy hallgattak a lány haláláról. Szerintem tényleg meggyőzte magát arról, hogy ők ölték meg.

Hogy a fenébe kellett a bátyámnak emiatt meghalnia?

– Nem könnyű megbirkózni vele…

– Nagyon sajnálom – mondja Maddox.

– Köszönöm! Én is sajnálom. – Erősen megszorítom a kezét, majd az ajkaimhoz emelem és megcsókolom. – Mi van Bennel?

– Benről még nem tudok semmit. Az teljesen kívül esik a hatáskörünkön. Megpróbálhatjuk hangsúlyozni, hogy nem tudta, mi történik, de akkor felmerül a kérdés, hogy miért vett fel téged? Tényleg meg akart védeni? Ha igen... miért nem a rendőrségre vitt, és miért nem szólt valakinek?

– Kiket akart Wes megölni utoljára?

– Millie anyját... és Nicolást.

Ettől a gondolattól rosszul leszek. – Nicolást? Ő nem is volt ott aznap, ugye?

– Nem, de ő „elvette” Millie-t tőle, és „elrejtette”. Wes úgy beszél Millie-ről, mintha az övé lenne. Mintha a tulajdona lenne, amit mások elloptak tőle. Csak... nem értem, hogy nem vettem ezt észre korábban. Utálom, hogy ennyire haszontalan voltam ebben az egészben.

– Haszontalan? Maddox, te pont az ellenkezője voltál benne. Soha ne gondold, hogy hasznavehetetlen voltál – mondom.

Mély levegőt vesz. – Csak így érzem.

– Nos, ne érezd így! Sok életet megmentettél ezzel az üggyel és sok más üggyel. Úgy tűnik, hogy soha nem álltál olyan közel Weshez, mint a másik két gyerekhez. Ő már felnőtt volt és egyetemre járt, amikor te és Ben újra beszélni kezdtetek egymással, igaz?

– Igen.

– Csak... ne emészd magad emiatt! Gyere! Ma este én fizetek. Ha nagyon jó leszel, kapsz egy sütit is.

Maddox rám mosolyog. – Ez nagyon kedves tőled.

– De meg kell osztanod velem – mondom.

– Nem is akarnám másképp.

– Kíváncsi vagyok, mit gondolnának az emberek, ha tudnák, milyen érzelgős vagy valójában? – ugratom, remélve, hogy mosolyra késztetem, és elterelem a figyelmét mindarról, ami nyomasztja.

– Azt mondanák: „Hű, hogy lehet Maddox ennyivel kedvesebb, mint Hiro? Az egész csak hazugság volt!” – mondja, de a hangjában tréfás hangnem van, ami azt jelzi, hogy elértem, amit akartam.

Felállok, és átnézem a helyiséget, mielőtt lekapcsolom a villanyt, és odanyújtom a kezem. – Menjünk, lakomázzunk!

Bezárom magam mögött az ajtót, miközben azon tűnődöm, mi mást is zárok be ezzel. Seant? Ezt az ügyet? Mi marad e nélkül? Annyi időt töltöttem azzal, hogy rájöjjek, ki ölte meg Seant, hogy még most, miután mindennek vége sem vagyok biztos benne, hogy jobban érzem magam. Nicolásnak igaza volt... ez nem hozza vissza Seant. Ehelyett... még távolabb viszi tőlem. Legalább most már békében van, igaz?

– Min gondolkodsz? – kérdezi Maddox, miközben az autójához sétálunk. Ő hozott el ma reggel, így az autóm még mindig otthon van.

– Mindenről.

– Hű, az sok dolog, amin gondolkodni kell – mondja, miközben kinyitja nekem az autó ajtaját. – Van valami konkrét?

– Hmm... – beülök, és uraságnak érzem magam. – Arra, hogy olyan vagyok, mint egy herceg.

– Az is vagy – mondja, miközben becsukja az ajtót.

– Várj! A biztonsági övem.

– Ó! Felség, nagyon sajnálom – mondja, miközben megfogja a biztonsági övet, átfűzi a karom alatt, majd a lábam felett, és bekapcsolja. – Na, tessék, Hiro herceg!

Ránézek, ő pedig visszamosolyog, mielőtt becsukná az ajtót. Mire ő is beszáll, már meg is oldottam a problémát.

Miután átvesszük az ételt, elindulunk a lakásom felé, és bemegyünk. – Akarsz az erkélyen enni? – kérdezi.

– Persze, vehetünk el székeket az asztaltól.

Megvonja a vállát. – Kinek kell szék?

Áthaladva a lakáson, fog egy takarót, én pedig követem őt kifelé, ahol a csillagok ragyogóan fénylenek. Gyönyörű éjszaka van – tiszta az ég, a hold szinte teli. A takarót a földre terítem, hogy legalább legyen valami párnázás, mielőtt leülök vele szemben.

– Nos? Mi jár a fejedben? – kérdezi, miközben átadja a csirkés szendvicsemet.

– Azon gondolkodom, hogy még mindig hasznos lehetek-e... a munkádban... – vallom be.

Meglepődve néz rám. – Szeretnél? Azok után, hogy min mentél keresztül, még mindig tanácsadóként akarsz dolgozni?

Bólintok, mert ez már hetek óta foglalkoztat. Csak nem tudtam, hogyan hozhatnám fel, amikor Maddox még mindig annyira ideges volt amiatt, amibe belekeveredtem. Attól tartottam, hogy azonnal nemet fog mondani. – Igen... nagyon. Segíteni akarok az embereknek. Úgy érzem, hogy okkal kaptam ezt a képességet – mondom, mielőtt beleharapnék az ételbe. – Régebben utáltam.

– Nehéz volt neked ezt kezelni? – kérdezi, miközben kibontja a saját szendvicsét.

– Néha... ijesztő volt... zavaros. Eleinte a szüleim azt hitték, hogy csak túl élénk a fantáziám. Aztán ahogy idősödtem, azt hitték, valami baj van velem. Orvostól orvosig vittek, vizsgálatokra és tesztekre. Kezdtem úgy érezni, hogy ez olyan rossz, hogy eljutottam oda, hogy el akartam kerülni őket. Csak azt akartam, hogy menjenek el. Azt hiszem, nyolc vagy kilenc éves voltam, amikor a nagyapám meghalt, és a szelleme megjelent a temetésen. Megpróbáltam megértetni a szüleimmel, hogy ott van, de ők nem akarták tudni, hallani vagy ilyesmi. Nem az volt, hogy nem érdekelte őket. Érdekelte. Nagyon is. De nem tudták, hogyan kell meghallgatni.

– Őszintén, csak jobban elrejtettem. Biztos vagyok benne, hogy ha leültettem volna őket, és bizalommal elmondtam volna nekik, mi az, akkor mindent megtettek volna értem. Ehelyett elrejtettem, mert utáltam. Úgy tettem, mintha már nem látnám a szellemeket, mert ez tette őket a legboldogabbá. Nem akarták, hogy szenvedjek azért, mert más vagyok.

– Mikor kezdtél el először beszélgetni Natalie-val? – kérdezi Maddox.

– Azt hiszem, tízéves koromban. Ott volt a közelben. Egy ideig próbáltam figyelmen kívül hagyni, de ő tudta, hogy látom, és nagyon jól tudott zaklatni, amíg nem válaszoltam neki.

– Mi változott? – kérdezi.

Rágok, miközben elgondolkodom a kérdésén. – A szüleim halála. Soha nem mondtam el senkinek a teljes történetet.

– Túl erősen nyomulok?

– Nem! Egyáltalán nem. Nem mondanám el, ha nem akarnám. Szóval... az autóban ültem, amikor a szüleim egy jégfoltra hajtottak és lesodródtak az útról. Az ütközés azonnal megölte mindkettőjüket.

– Annyira sajnálom – mondja.

Rámosolygok. – Annyi év telt el, hogy már jól tudom kezelni. Ez egy időre kiütött, és amikor felébredtem... láttam a szellemeiket, akik velem ültek a hátsó ülésen. Csak könyörögtek, hogy keljek fel. Amikor végre megláttam őket, láttam a megkönnyebbülést az arcukon. Emlékszem, hogy a nevüket kiáltottam, és ők annyira sokkos tekintettel néztek rám. Elég sokáig voltam eszméletlen ahhoz, hogy rájöjjenek, mi történt. De nem voltak felkészülve arra, hogy láthatom őket.

– Véreztem, fáztam és zavarodott voltam. A szüleim tudták, hogy sokáig senki nem fogja meglátni az autónkat, főleg, hogy a hóvihar egyre rosszabb lett. Szóval azt mondták, ki kell vinniük onnan. Természetesen nem tudtak segíteni, de legalább tudták, hová vigyenek, így kimásztam a törött hátsó ablakon és kimentem az átkozott hóviharba. És bár kibaszottul nem láttam semmit, anyám és apám kezébe kapaszkodtam, miközben átvezettek rajta.

– Elvittek egy ház ajtajához, amit egyedül soha nem találtam volna meg. Ekkor már majd’ megfagytam, de meghaltam volna, ha abban az autóban maradtam volna, amelyet egyre jobban beborított a hó. Emlékszem, amikor kinyílt az ajtó, és az idősebb férfi, aki kinyitotta, rám nézett, éreztem, hogy a szüleim elhagynak engem. A szellemeik ott maradtak, mert tudták, hogy el kell vinniük valami biztonságos helyre. Tudták, hogy ha egyedül maradok, valószínűleg meghalok, de most, hogy valaki hívta a rendőrséget, és befogadott a meleg házába, nem kellett ott maradniuk…

Mély levegőt veszek. – Könyörögtem nekik, hogy maradjanak. Az az ember azt hitte, hogy traumát vagy agyrázkódást szenvedtem, vagy egyéb sérülést, amikor könyörögtem és esedeztem, de szerintem nem volt más választásuk. Azt hiszem, amikor eljön az idejük, akkor eljön... Azután abbahagytam a titkolózást. Nem mondtam el másoknak túl gyakran, nem, de hagytam, hogy a halottak a családommá váljanak. Ők lettek az egyetlen állandóság az életemben. Az első nevelőotthonban volt egy öreg szellem, aki morcos és gonosz volt, de én szerettem, és végül segítettem neki továbblépni. Natalie az, aki már olyan régóta velem van. És még sokan mások, akik ide-oda járnak. Néha nehéz segíteni nekik továbblépni, de van benne egy keserédes boldogság, mert tudod, hogy jobb lesz nekik – mondom.

– Elhiszem. Nagyon sajnálom, hogy mindezt át kellett élned gyerekként. Biztosan nagyon nehéz volt.

– Az volt, de az már a múlt. Megbékéltem vele. Most már a jövőre nézek. És csak a Reggie-hez és Natalie-hoz hasonló szellemek zaklatnak.

Egy mosolyt villant rám. – Imádnak zaklatni téged.

– Most már olyanok, mint egy zaklató duó – mondom vigyorogva.

Amikor befejezzük a dekadens étkezést, Maddox átkarolja a derekam, és hátra húz, amíg a hátam a mellkasához nem ér. Aztán szorosan magához ölel.

– Hogy válaszoljak a korábbi kérdésedre: nagyon szeretném, ha továbbra is segítenél nekünk. Bármit, ami több választ ad és kevesebb szörnyű embert eredményez a világra. Te jó vagy benne. De azt is szeretném, ha óvatosabb lennél. Nem kockáztathatom, hogy elveszítselek. Szóval meg kell ígérned, hogy mindig hallgatsz rám, és soha nem kockáztatod az életed.

Hátradöntöm a fejem, és megcsókolom az ajkait. – Azt hiszem, meg tudom oldani.

 

Harminchatodik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Jane

 

Furcsa érzés Sean sírja előtt állni. Míg mások gyászolták a halálát, nekem soha nem kellett aggódnom amiatt, hogy nem láthatom többé. Visszahívhattam őt az életembe.

– Szóval... Sean... egy kibaszott seggfej vagy, amiért elhagytál anélkül, hogy elbúcsúztál volna. Nem hagyhatsz így itt, baszki! Azért jöttem, hogy elmondjam neked ezeket a kedves szavakat, és, hogy tudassam, nem a te hibád volt, és, hogy nagyon szeretlek. Hogy te vagy a legjobb kibaszott testvér, és ehelyett, én csak… – A picsába!

Mély levegőt veszek, és megpróbálom visszatartani a könnyeimet.

– Hadd próbáljam meg újra – mondom.

– Jó, mert őszintén szólva, ez most kurvára gonosznak hangzott.

Felugrok, majd gyorsan megfordulok, és szembe találom magam Seannal.

– Basszus! – sziszegem, miközben a szívemhez kapok. – Sean! Te… még mindig itt vagy. Te… ó, Istenem, Sean!

Elmosolyodik, miközben kinyújtja a karját, én pedig rohanok előre, hogy megragadjam, és magamhoz húzzam. – Szia, kistestvér!

– Azt hittem, elmentél anélkül, hogy elbúcsúztál volna. Azt hittem… – Nem is tudom, hogy mit mondjak.

– Tudom, sajnálom. Én… Tudom, hogy már nem sok időm van, de látni akartalak, mielőtt elmegyek – mondja.

– Hol a fenében voltál? – kérdezem.

Ő megrázza a fejét. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mennem kell. Maradni akarok. Hozzád és Libbyhez akarok ragaszkodni, de... Hiro, félek elmenni.

Mély levegőt veszek, és minden erőmmel igyekszem nem engedni, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam.

– Sean, ígérem, hogy nem ijesztő. A béke, amit az összes többi szellem érez, akiket láttam továbblépni, egyszerűen... nehéz leírni. Nehéz elmondani, milyen békésnek érzik magukat. Csodálatos lesz, hogy már nem leszel földhözragadt – biztosítom őt.

Meleg mosollyal néz rám. – Biztosan.

– És hallottad, hogy nem te vagy a felelős Millie haláláért? Wes ölte meg – mondom.

– Nem... nem kellett volna ott hagynom – mondja. – Ha nem hagytuk volna ott...

Megfogom Sean vállát. – Sean, vége! Millie továbblépett. Nem ragaszkodhatsz a bűntudathoz! – Annyi kérdést szeretnék feltenni neki, de nem akarom, hogy az utolsó együtt töltött pillanataink Millie-ről szóljanak.

Mély levegőt vesz, és rám mosolyog. – Igazad van. Sajnálom. Tényleg bárcsak az elejétől fogva elmondtam volna neked az igazat. Az életemben olyan sokáig rejtegettem a bűntudatomat és a titkaimat, hogy a halálban sem tudtam túllépni rajtuk. Megtennél még egy utolsó dolgot, mielőtt elmegyek?

– Persze.

– Elbúcsúzhatok Libbytől?

– Természetesen – felelem. – Jöhetsz velem?

Bólint, majd követ a kocsimhoz. Egész úton Libby házáig minden nevetséges és szórakoztató dologról beszélünk, ami az életünkben történt. A legszebb pillanatokról. Azokról az időkről, amelyeket együtt töltöttünk. És bár nem várom, hogy elmondjam Libbynek, mégis békésnek érzem magam, amikor kiszállok a kocsiból, és Sean mellett az ajtóig sétálok.

– Ott akartam lenni, amikor először csókolózik, hogy kísérthessem a fiút, amíg el nem menekül. Ott akartam lenni, hogy lássam, amikor megházasodik… – mondja, és hallom, hogy elcsuklik a hangja.

– Sean, továbbra is vigyázni fogsz ránk. Csak nem leszel itt ragadva.

– Gondolod? – kérdezi.

– Tényleg élni fogsz. Nem fogsz végtelenül lebegni. Megígérem – mondom.

Bólint, és amikor Vic kinyitja az ajtót, mosolygok rá, és megkérem, hogy hadd lássam Libbyt. Seannal magam mellett besétálok a szobájába, és becsukom az ajtót. – Libby, beszélhetnénk? – kérdezem.

– Igen, mi történik? – kérdezi bizonytalanul.

– Tudod, hogy már régóta nem láttam az apádat? – kérdezem, és ő bólint. – Sean itt van velem, és szeretné elmondani neked, hogy továbblép.

Az arckifejezése izgatottságból aggodalommá változik.

– Mi? De én nem akarom, hogy elmenjen!

Odamegyek hozzá, ahol az ágyán ül, letérdelek előtte, és megfogom a kezét. – Libby, ez csodálatos dolog. Ez azt jelenti, hogy már nem fog itt bolyongani. De ez nem jelenti azt, hogy nem tud tovább vigyázni rád. Továbbra is vigyázni fog rád, de boldogabb lesz. Szabad lesz attól, ami itt tartotta.

Még mindig bizonytalannak tűnik, de én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mosolyogjak rá.

– Ez jó dolog? – kérdezi.

– Ez a legjobb dolog.

– Megígéred?

– Teljes szívemből megígérem. Soha nem hazudnék neked – biztosítom. – Az, hogy Sean képes erre, azt jelenti, hogy nagyon boldog.

– Oké.

Egy darabig beszélgetünk hármasban. Amikor Sean figyelme elkalandozik, tudom, hogy az itt töltött ideje a végéhez közeledik.

– Libby, Seannek most mennie kell.

– Mondd meg neki, hogy mindennél jobban szeretem – kéri, én pedig megmondom neki.

– Én milliószor jobban szeretlek, apa – mondja.

Sean mosolyog rá. – Mondd meg neki, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb apja, mert ilyen csodálatos, kedves, gondoskodó és édes lányom van.

Minden erőmmel igyekszem visszatartani a könnyeimet, miközben átadom neki mindazt, amit Sean mond. Ő viszont nem tudja annyira visszafogni magát.

– És, Hiro, te megtanítottad nekem, mit jelent a család. Megmutattad, hogyan kell törődni valakivel, és hogyan kell hagyni, hogy más törődjön velem. Te vagy a legjobb testvér, akit bárki is kívánhat magának. Mindkettőtöket jobban szeretlek, mint azt valaha is elképzelhetitek – mondja.

– Én is szeretlek – mondom, és mosolyt látok az arcán, mielőtt eltűnik.

– Még mindig itt van? – kérdezi Libby.

– Mindig veled lesz – ígérem, miközben megcsókolom a homlokát. – Lehet, hogy én már nem látom őt, de biztosíthatlak, hogy mindig vigyázni fog rád.

Bólint, de ez nem segít megállítani a könnyeit. Hailey a legjobbkor érkezik, és mi mindent megteszünk, hogy eltereljük Libby figyelmét.

A visszaút Maddoxhoz az egyik leghosszabb az életemben, de szerencsére Spite az ölembe ül, hogy elterelje a figyelmemet. Amikor kiszállok a kocsiból, Maddox biztosan észreveszi, hogy valami nem stimmel, mert sietni kezd felém.

– Mi a baj? – kérdezi.

– Én... láttam Seant... semmi baj. Továbblépett, és csak... el kellett mondanom Libbynek és...

– Annyira sajnálom – mondja, miközben átölel. Csupán csak a puszta jelenléte hihetetlenül megnyugtat. – Utálom látni, hogy az, akit szeretek, szomorú, de ígérem, hogy így lesz a legjobb, ugye?

– Szeretsz? – kérdezem.

– Persze, hogy szeretlek... talán nem vagyok túl jó abban, hogy... kimondjam a dolgokat... és ez valószínűleg nem volt a legjobb időpont – mondja, most már teljesen elpirulva.

– Én is szeretlek – mondom, tele érzelmekkel, úgy érzem, mintha túlcsordulnék tőlük.

– Sajnálom, hogy ez egy rossz időpont volt, épp amikor szomorú vagy.

– Nem, ez volt a legjobb időpont – mondom. Mert szükségem volt valamire, ami kiragad a gondolataimból. – Szorosan magához ölel, amíg nem hallok egy zajt a jobb oldalamon.

– Kicsim, ne légy szomorú! – kiáltja Natalie, mielőtt megragadna.

Reggie is megjelenik az oldalán. – Jobb kedved lesz egy húsos szendvicstől. Kérlek, hívd fel Nicolást, hogy véglegesítsd a húsos szendvicset! – mondja, miközben szorosan magához présel.

– Senki sem hívott meg! – mondom mosolyogva.

– Mi folyik itt? – kérdezi Maddox.

– Reggie és Natalie csatlakoznak az ölelésünkhöz, és Reggie azt kéri, hogy hívjuk meg Nicolást, hogy véglegesítsük a férfihúsos szendvicset.

– Ó, Istenem! Reggie, mi bajod van? – kérdezi Maddox.

– Annyi minden. Sosem fogod megérteni, mennyi – mondja Reggie, de elégedettnek tűnik, amikor elmondom Maddoxnak, mit mondott.

– Felhívom Nicolást, és hagyom, hogy az ölébe ülj – mondom.

– Jöhetne meztelenül?

Ránézek. – Nem. Elég furcsa lenne megkérdezni, hogy nincs-e kedve meztelenül betoppanni.

– Egyetértek Reggie-vel – mondja Natalie.

– Persze, hogy igen.

– És velem mi lesz? – kérdezi egy másik személy.

Megfordulok az ismeretlen hangra, és hátranézve a Sztriptíztáncos Szellemet látom.

– Ó, hogy a macska rúgja meg... ki ez? – kérdezi Reggie izgatottan.

– Sean azt mondta, hogy szükséged lehet egy kis felvidításra, és tudtam, hogy én leszek a te embered – mondja, miközben elkezd felénk riszálni.

– Te vagy az én emberem, az már biztos – mondja Reggie.

– Minden rendben! – biztosítom őt, miközben elkezdek nevetni. – Maddox, itt van a sztriptíztáncos szellem.

– Ööö… – Úgy tűnik, bizonytalan ebben a kérdésben.

– Az egyetlen módja, hogy elmenjen, ha ti ketten sztriptíz táncversenyt rendeztek – tájékoztatom.

– Az egyetlen mód, mi? – kérdezi Maddox.

– Igen – mondom határozottan. – Megteszed?

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – mondja.

– Ez az egyetlen mód – mondom mosolyogva. Ahogy ott állok, körülvéve azokkal az emberekkel, akik törődnek velem – plusz a sztriptíztáncos szellemmel –, rájövök, milyen szerencsés vagyok. Maddox még mindig próbál kibújni a sztriptízversenyből, a szellem most buzdítja, nekem pedig tolmácsolnom kell, mert Maddox még mindig nem érti túl jól a szellemek nyelvét.

És tudom, hogy életem következő fejezete csak egyre jobb lesz a szeretett férfival az oldalamon – és ezekkel a bosszantó szellemekkel.