33-34. fejezet

 

Harmincharmadik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Jane

 

– Ó, Csipkerózsika felébredt álmából – mondja Reggie, amikor kinyitom a szemem.

– Talán még egy kicsit aludnia kell – mondja Natalie. – Elég furcsa színe van.

– Szerintem ez a zöld árnyalat igazán felvidítja az arcát – vág közbe Reggie.

Hessegetek a kezemmel, remélve, hogy elmennek.

– Mindketten pokoli démonok vagytok!

– Azt mondta, hogy olyan szexi vagyok, mint a bűn – mondja Reggie.

– Az is vagy – teszi hozzá Natalie.

Vonakodva kinyitom a szemem, hogy rájuk meredjek.

– Hol vagyok?

– A szerető ölelésemben – mondja Natalie, miközben úgy simogatja a homlokomat, mintha kutya lennék.

– Olyan szeretetteljes – mondom túlzottan szarkasztikus hangon.

Reggie szeme összeszűkül. – Ez nem tette kevésbé pimasszá. Mi lenne, ha rákényszerítenénk, hogy szeressen minket?

Natalie vállat von. – Ezt csinálom már évek óta. Évek óta!

– Szörnyen sajnállak – mondja Reggie, miközben megöleli, hogy megvigasztalja.

– Hol vagyok? – kérdezem, miközben felülök, és rájövök, hogy egy ismeretlen autó hátsó ülésén vagyok.

Natalie vállat von. – Azt hittük, tudod.

– Nem tudom – mondom, miközben körülnézek.

Az ajtó kinyílik, és Ben beszáll, megijesztve engem.

– Ben?

– Hé, ki voltál ütve. Maddox azt mondta, hogy nem érzed jól magad, de nem mondta, hogy teljesen ki vagy ütve.

– Ó, igen, amikor emberfeletti dolgokat csinálok, az egyszerűen kisüti az agyamat. Visszament a tetthelyre? – kérdezem.

– Igen. Felhív, ha végzett, de késő lesz. Szóval inkább hazaviszlek.

– Elvinnél inkább a bátyámhoz? Nos, megkérhetem, hogy jöjjön értem. Mivel hosszú az út, inkább azt fogom tenni – mondom, miközben rádöbbenek, hogy összevissza beszélek. – Arra az esetre, ha Maddoxnak szüksége lenne rád, vagy ilyesmi.

– Oké, akkor elviszlek hozzám – mondja, miközben elindul.

A fejem lüktet, miközben bekapcsolom a biztonsági övet, és a fejemet a hideg ablaknak támasztom, hogy egy kis megnyugvást kapjak.

– Megyek, megnézem, mit csinál Maddox – mondja Reggie. – Kérsz valamit? Akarod, hogy villantsak neked, mielőtt elmegyek?

Rámeredek, ami csak mosolyt csal az arcára, mielőtt eltűnik. – Van valamid fejfájásra? – kérdezem Bentől.

– Nincs – válaszolja. – De otthon van. Kacey szokott venni. Adok neked valamit, mielőtt a bátyád érted jön.

– Oké – mondom, és még egy kicsit szundítok.

Nem tudom, mennyi ideig alszom, de amikor behajt a feljáróra, felkelek.

– Gyere – mondja, miközben kinyitja a hátsó ajtót, és megfogja a csuklóm, hogy kisegítsen.

– Felhívtad Nicolást? Buta kérdés... nincs meg a száma. Fel kell hívnom Nicolást – mondom, miközben átkutatom a zsebemet. – Nálad van a telefonom?

– Nincs. Maddoxnál volt? – kérdezi.

Megpróbálok visszaemlékezni. – Nem hiszem.

– Használhatod a mobilomat – mondja, miközben átvezet az ajtón, ahol azonnal megdöbbenve megállok.

Az egész előszoba tele van szellemekkel.

Teljesen ellepik.

Csak akkor van ennyi szellem, ha valaki hamarosan meghal.

És attól tartok, hogy az a valaki én vagyok.

 

 

MADDOX

 

– Ben, vedd fel a kibaszott telefonodat! – kiáltom.

Cseng és cseng, miközben az agyam száguld. Nem lehet... nem, nem lehet... mi köze lehet Bennek ehhez?

De az a nyaklánc. Az anyánk nyaklánca volt, bárhol felismerném. Amikor a szüleink elváltak, és Ben az apánkkal ment, anyánk neki adta a nyakláncot. Annyira meggyűlölte őt, hogy meglepő, hogy egyáltalán megtartotta. Ez nem lehet véletlen. Nem lehet...

– A kurva életbe! – morgom, amikor a telefonom csörögni kezd. Amikor meglátom, hogy Nicolás az, gyorsan felveszem. – Nicolás?

– Igen, végeztünk az őrsön, de Hiro még nincs itt. Itt kell találkoznunk? Vagy tévedtem? – kérdezi. – Jól van? Kórházba kellett vinniük? Azt hittem, azt mondtad, hogy jól van. – Hangja minden kérdéssel egyre nagyobb pánikról árulkodik.

– Nicolás, kérlek, kérdezz körbe Ben Booker rendőrtiszt után. Kérdezd meg, látta-e valaki – mondom.

– Oké... mi a baj?

– Ha valaki látta, mondd meg, hogy azonnal hívjon fel. Maradj ott!

Elena utolér. – Szerinted Bennek köze van ehhez?

– Hiro vagy nem ért be az őrsre, vagy valaki mással ment – mondom.

– Kivel küldted el? – kérdezi.

– A mentősnél hagytam, aki átadta volna Richards rendőrtisztnek, hogy elkísérje a kapitányságra, ha jól van, de nem veszi fel a telefont.

– Bassza meg, megnézem, hátha valaki azonosítani tudja a kocsiját.

Hívok erősítést, hogy eljussunk Ben házához, bár tudom, hogy teljesen nagy seggfejnek fogom érezni magam, ha tévedek. Ekkor jut eszembe a leghülyébb dolog, amit valaha kigondoltam.

– Reggie? – kérdezem.

Honnan a fenéből tudhatnám, hogy itt van-e? Lehet, hogy otthon van, vagy Hirót kísérti, vagy ki tudja, mit csinál?

– Reggie, ha itt vagy, mondd meg Hirónak, hogy maradjon távol a bátyámtól! Mondd meg Hirónak, hogy hívjon fel, menjen a legközelebbi rendőrkapitányságra, vagy hívjon segítséget! Csak ne menjen a bátyámmal.

Kérlek, kérlek, hadd kövessen ma engem. Könyörgöm!

– Egységek indulnak Ben házához – mondom, amikor észreveszem, hogy Elena figyel engem.

– Reggie? – kérdezi.

– Csak... hosszú történet.

Bólint, mivel ismeri Reggie-t a közös munkánkból. Többször is meghívtam őt a házunkba, ahol hülyeségekről beszélgettünk, míg Reggie beleszólt mindenbe, amiről csak beszéltünk. Amint elérem a kocsimat, beugrok, és egyenesen Ben házához hajtok, mert nem tudom, hova máshova mehetnék.

 

 

HIRO

 

– Segítség, segítség! – sikít egy szellem.

– Haldoklom… – kiáltja egy másik.

– Ments meg!

Egy másik nekem ütközik. – Mentsd meg magad!

– Meg fogsz halni – mondja az egyik.

– Ben, hányni fogok, bocsáss meg! – mondom, miközben visszafelé próbálok menni az ajtó felé.

Ha válaszol is, a sikoltozó szellemek miatt nem hallom. Csak azt látom, hogy a testük össze-vissza mozog. Ben szája mozog, de rájövök, hogy nem is engem néz. Azt nézi, ami a szellemek során túl áll. De amikor az ajtó felé fordulok, Ben megragadja a csuklóm.

Reggie hirtelen megjelenik előttem, amitől megijedek.

– Hiro! – mondja. A hangja elveszik a káoszban, amikor mond még valamit.

A fejemet félrefordítom, miközben hátralépek, és nekiszaladok egy másik szellemnek, de Ben keze megszorítja a csuklóm, miközben előre húz.

Hirtelen megértem, mire koncentrál Ben, amikor a fia, Wes, átjön a szellemek sorfala között, akik hátrahőkölnek, hogy ne érintsék meg, mintha savval lenne bevonva.

Wes körül Franklin, Joshua, Sasha és a bátyám állnak.

– Apa, hagynod kell, hogy véget vessek ennek! – mondja Wes, miközben egy fegyvert fog ránk. Jelenléte kissé megnyugtatni látszik a szellemeket.

– Miért vagy itt? – kérdezi Ben.

– Mert tudtam, hogy nem fogod tudni kezelni ezt a helyzetet. Tudtam, hogy nem bízhatok abban, hogy helyesen cselekszel – mondja Wes.

– Igazad van, láttam ott a kocsidat, és tudtam, hogy ki kell hoznom onnan. Tudtam, hogy figyeled őt.

Wes vállat von. – Nem kellett volna. Csak el kellett volna menned, és hagyni, hogy lerendezzem.

– Ő nem tett semmit – mondja Ben.

Wes szemei elkerekednek. – Nem tett semmit!? Szétbarmolt mindent, amiért dolgoztam. Tönkretette, és most hallom, hogy megtalálta a holttestét? Beletettem a nagymama nyakláncát a sírba vele együtt, apa... Azt terveztem, hogy aznap este odaadom neki. Csak egy kis időbe telik, mire rájönnek, ki tette. De aztán... aztán rájöttem, hogy nem engem fognak gyanúsítani, hanem téged.

– Miről beszélsz? Nekem semmi közöm ehhez.

– Te tudtad.

Ben visszalök, de még mindig nem enged el. – Nem tudtam, a fenébe is! Én... Tudtam, hogy vannak hajlamaid. Tudtam... Gyanakodtam, amikor nem találtam Millie-t, de hittem benned. Hittem, hogy nem te tetted. És amikor az anyja azt mondta, hogy az apjához költözött, hittem neki. Tudom, hogy nem te tetted. Mondd, hogy nem te tetted, Wes!

Wes kegyetlen mosolyt villant rá. – Ha annyira hittél bennem, akkor miért próbáltad elvenni tőlem Hirót? El akartad rejteni? Miért jöttél vissza ide? Azért, mert nem volt nálad a fegyvered, és azt hitted, itt felejtetted? Lelőttél volna?

– Nem, meg akartalak állítani. Elvetted a fegyveremet?

– Letartóztathattál volna – mondja Wes.

Ben elfordítja a fejét, és eltorzul az arca. – Wes... a fiam vagy! Szeretlek, és segíteni akarok neked.

– El akartad fedni? Úgy akartál tenni, mintha meg sem történt volna? Oké. Megegyeztünk. Ha az év apja akarsz lenni, akkor azt akarom, hogy öld meg Hirót, és vállald a felelősséget! Ennyi az egész – mondja Wes.

Ben megrázza a fejét. – Nem fogom vállalni a felelősséget a te bűneidért.

– Akkor miért nem adtál fel, amikor rájöttél? – kérdezi.

– Mert... mert nem akartam elhinni! Azt akartam hinni, hogy te az én fiam vagy, aki soha nem tenne ilyet. Wes, elmondhattad volna, mi történik. Segíthettem volna, mielőtt idáig fajult a helyzet.

– Ha segíteni akarsz, akkor öld meg! Ott van a fegyvered. – Az asztalra mutat. – Öld meg!

Ránézek a fegyverre, ami az asztal szélén fekszik, a markolata Ben felé fordítva, hogy megfoghassa.

– Wes, felszabadítottam Millie lelkét – mondom. – Felszabadítottam, hogy továbbléphessen. Nem érte teszed ezt. Azért teszed, mert ezt akarod.

Összeszűkült szemét rám szegezi. – Szerettem őt – mondja. – Apa, vedd fel a kibaszott fegyvert!

– Igen, nos, én is szerettem a bátyámat, akit te megöltél – mondom, nem értve, miért nem engedi Ben, hogy kifussak az ajtón. – Ben, engedj el!

Wes dühösnek tűnik, ami felkavarja a körülötte lévő szellemeket. – Ha elengeded, kurvára fejbe lövöm!

Ben megrázza a fejét, mintha valami varázslatos megoldást próbálna kitalálni, hogy minden rendben legyen. És amíg Ben ezzel foglalkozik, a szemem a bátyámra szegeződik. – Sean! Sean, segítened kell!

Sean szeme hirtelen az enyémre szegeződik, mintha most vett volna észre először.

– Sean, ő elvette az életedet. Elvett tőlem és a lányodtól.

– Hiro?

– Sean, meg fog ölni.

– Hiro?

Ben megragadja a fegyvert, de amikor felemeli, Wesre céloz, nem rám. Wes nem habozik, hanem az apjára irányítja a fegyvert, és meghúzza a ravaszt. Tudom, hogy Ben soha nem lőtte volna le a saját fiát, valószínűleg csak meg akarta fenyegetni, de Wes nem habozott, amikor úgy döntött, hogy végez Bennel.

Ben nyögve hátrahanyatlik, miközben a szellemek által okozott káosz kitör körülöttem. Újra sikoltoznak és kiabálnak, könyörögnek, hogy mentsem meg őket. Ez majdnem elég ahhoz, hogy ledöntsön, és amikor Ben karja visszahúzz, vele együtt esek el.

Amikor a földre érkezem, a Ben által elejtett fegyver után nyúlok, éppen akkor, amikor Wes ráugrik.

Reggie olyan erősen ellöki a fegyvert, hogy az felém csúszik.

– Mi a fasz? – mondja Wes, megdöbbenve a történteken.

A padlón kúszva nyúlok érte, felkapom, kibiztosítom, Wesre célzok és tüzelek.

A fegyver kattan.

Nem, nem, nem!

Miért üres?

Wes felnevet. – Tényleg azt hitted, hogy egy megtöltött fegyvert adok neki? Csak azt akartam, hogy bizonyítsa, mennyire hűséges, de megkaptam a választ. Láttam, hogy a család milyen messzire képes elmenni a másikért.

A fegyverét a fejemre szegezi, miközben én a földön fekszem, és az üres fegyvert szorongatom a kezemben. – Nem ezt akartam, de már nem is érdekel. Miután te meghalsz, befejezem, amit elkezdtem, és továbblépek. Tényleg hibáztathatsz azért, amit tettem? Szerettem őt. Tudod, hogy elvettek tőlem mindent, amit szerettem? Millie elhagyott értük, így nem volt más választásom. Őket választotta. Így elvettem tőle mindazt, amit a világon a legjobban szeretett.

– Hol van a gyereke? – kérdezem.

Wes hitetlenkedve rázza a fejét, miközben rám néz.

– Még mindig nem jöttél rá? Micsoda idióta! – mondja, miközben a fegyvert továbbra is rám szegezi, és én rájövök, hogy meg fogok halni. Nincs hova bújnom, nincs módom visszavágni. A pultra pillantok, de az még mindig jó másfél méterre van tőlem, és mivel csak pár méter választ el minket, bőven lesz ideje lelőni. Előre lendülök, amikor Wes meghúzza a ravaszt, de Sean belerohan a karjába, és a fegyvert oldalra löki. A golyó a fejem melletti szekrénybe fúródik, a szívem pedig majd kiugrik a mellkasomból.

Ekkor rájövök, hogy nem kell egy kibaszott fegyver ahhoz, hogy megállítsam. Nincs szükségem fegyverre.

– Segítsetek! – mondom, miközben átadom a szellemeknek azt a képességet, hogy kölcsönhatásba lépjenek a környezetükkel. Millie a gonoszságával képes volt ezt megvalósítani, de vajon ők is használhatják az én erőmet? – Sean, segíts! Ez az ember igazságtalanul megölt téged! Franklin, Joshua, Sasha, ez az az ember, aki lemészárolt titeket! Millie békére lelt. Millie továbblépett. Ne hagyjátok, hogy a bűntudat felemésszen, és állítsátok meg őt!

Wes körülnéz, próbálja kitalálni, kivel beszélek, miközben lassan felállok. – Te tényleg teljesen őrült vagy, nem igaz? – kérdezi, amíg a fegyvere el nem kezd mozogni.

Először nyilvánvalóan zavartan néz le, majd a zavarodottság borzalommá változik. Visszahúzza a kezét, mintha el tudna menekülni, miközben a szellemek rátámadnak, védő pajzsot képezve körülöttem, és elnyelve őt. Már nem is látom, csak hallom a sikolyait.

Megérdemli. Megérdemli az egészet. Ő ölte meg őket. Mindenkit megölt. Ő...

– Hiro!

Hirtelen kezek ragadnak meg, és visszarántanak a valóságba, amikor odanézek, és megpillantom West, akinek a karja groteszk szögben van behajlítva, és a fegyver egyenesen a saját arcára van irányítva.

– Ne, állj, kérlek, állj! – könyörög Wes, de süket fülekre talál, mert a szellemek egyre közelebb mennek.

– Hiro, állítsd meg őket, ne hagyd, hogy gyilkosokká váljanak. Majd én elintézem – mondja Maddox.

Igaz... igaz. Mi a fenét csinálok? Mit csinálok?

Elengedem őket, és a fegyver kiesik Wes kezéből, mielőtt Maddox ráugrana, és a földre szorítaná, miközben a szellemek körülöttem eltűnnek, mintha örülnének, hogy senki sem fog meghalni.

A lábaim remegnek, a szívem pedig olyan hangosan ver, hogy szinte megsüketít, és térdre rogyok a földön.

Látom, hogy emberek rohannak be, de a fülem cseng, miközben Sean, Joshua, Sasha és Franklin kezei rám nehezednek. Megérintenek, mondanak valamit, de a fejemben olyan hangos a lüktetés, hogy nem tudok rájuk koncentrálni. Aztán Maddox letérdel elém, és eltolja Seant előlem.

– Megsérültél? – kérdezi.

Bár hallom a szavait, a fejemben dübörgő fájdalom miatt képtelen vagyok megérteni őket. – Mi?

– Megsérültél? – kérdezi.

– Majdnem megöltem – suttogom.

– Nem ölted meg.

Ő nem érti. – Megöltem volna, ha nem állítasz meg! Ő az unokaöcséd, és én majdnem megöltem.

– Fegyvert fogott rád, Hiro. Nem hibáztathatod magad ezért – mondja.

– Ben! Ben megsebesült. Jól van? – kérdezem, hirtelen feleszmélve.

– A mentő úton van. Eszméleténél van.

– Ó... nem tudtam... én... – Nem is tudom, mit mondjak. Ekkor rájövök, hogy Sean, Joshua, Sasha és Franklin mind eltűntek. Gyorsan körülnézek, remélve, hogy valahol megtalálom Seant. – Ne… Sean! Sean! – Ne, ne, ne! Sean továbblépett? Nem lehet. Nem teheti, nem hagyhat itt engem egyedül! – Sean!

– Hé, semmi baj – mondja Maddox, miközben átkarol.

– Nem találom Seant! Nem tudom…

– Semmi baj! Talán csak elment egy pillanatra.

Nem, nem, nem… – Elment… még csak nem is búcsúzott el tőlem. Csak elment. Elment. Nincs semmi, ami itt tartaná – mondom.

– Hiro, gyere, ki kell menned ebből a szobából! – mondja Maddox, miközben felhúz. Bizonytalanul követem, de az adrenalin segít továbbmenni, miközben kivezet a házból a hűvös levegőre.

Maddox átkarol, és csak tart, miközben én a mellkasára roskadok, és megpróbálok nem gondolni arra, amit épp elveszítettem.

 

Harmincnegyedik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Jane

 

– Nem értem – mondom, miközben leülök Ben mellé. – Nem értem…

Hirót Patriciánál hagytam, mert mélyen aludt. Nem akartam otthagyni, de amúgy is ki volt merülve, nekem pedig segítenem kellett a részlegen. El fogják venni tőlem az ügyet, mert a gyilkos az unokaöcsém volt, de egyelőre senki sem mondott semmit, úgyhogy szabadon beleüthetem az orromat, ahová csak akarom.

Ben a kórházi szoba falát bámulja, ahogy az elmúlt tíz percben is tette, amióta itt vagyok. – A fenébe, Ben! – csapok le a kezemmel a pultra, amitől megugrik.

– Nem... nem tudtam – mondja. – Tudtam... régóta tudtam, hogy valami nem stimmel Wesszel. Nem volt empatikus, mint egy normális gyerek. Nem mindig érdekelte, hogy kinek okoz fájdalmat. De soha nem gondoltam volna, hogy... megöl valakit. Beleszeretett abba a lányba – abba a Millie nevű lányba – és azt hittem, ez jó dolog. Végre olyan dolgokat csinált, mint egy átlagos fiú. Akkor elmondta, hogy a lány terhes lett. Ahelyett, hogy bűntudatot vagy aggodalmat érzett volna, ő... izgatott volt. Azt mondta nekem, hogy a lány semmiképp sem hagyhatja el. Éreztem, hogy ez milyen mérgező helyzet, de azt gondoltam, hogy ha távol tartom őt a lánytól, és szerzek neki segítséget, akkor minden rendben lesz.

– Amikor megszülte a babát, nem akart többé Westől semmit, és a teljes felügyeleti jogot akarta, de amikor kiderült, hogy nincs is otthona, mondtuk neki, hogy mi fogjuk befogadni a babát. Beleegyezett, hogy a feleségem és én örökbe fogadjuk a babát. Rövid ideig részt vett az életünkben, de aztán... soha többé nem jött vissza.

Mindez akkor történhetett, amikor nem voltunk jóban, ami megmagyarázza, miért nem tudtam, hogy a baba nem az övék. – Tehát... Jonah nem a te fiad.

– Nem.

– De úgy nevelted, mintha az lenne.

– Igen. Te és én évek óta nem beszéltünk egymással. A feleségemmel nehéz időszakot éltünk át, és nem bíztam Wesben, hogy gondját viseli, ezért örökbe fogadtuk. Amúgy is költözés előtt álltunk, így a környezetünkben senki sem vette észre, hogy a feleségem nem volt terhes. És én csak... belementem. Egy idő után könnyűvé vált a hazudozás, könnyebb volt, mint elmagyarázni az igazat.

– De elkezdtél gyanakodni, hogy Wes lehet az – mondom. – Tudtad, hogy embereket öl.

Habozik. – Én... nem tudtam, de aggódtam, hogy valami történt.

Egyszerűen nem értem ezt. Nem is tudom, hogyan fogjam fel, hogyan álljak hozzá.

– És mégsem szóltál nekem? Csak... hagytad, hogy megtörténjen?

– Néha elveszti az ember a józan ítélőképességét, ha a saját gyerekéről van szó. Nem értheted, milyen messzire mennél néha a saját gyerekedért, Maddox! Én... annyira reméltem, hogy nem Wes volt, hogy egyszerűen... elhittem, hogy nem lehetett ő – mondja Ben.

– Tudod, hogy ő ölte meg? – kérdezem.

– Millie-t? – kérdezi Ben, miközben a szemembe néz.

Bólintok, bár erre nincs bizonyítékom. – Megölte, mert nem lehetett az övé.

Ben rám néz. – Nem tette volna.

– Tényleg? – kérdezem. Bár még nincs rá bizonyítékom, tudom, hogy meg fogom szerezni. Úgy gondolom, hogy bár Franklin lehetett az, aki először bántotta, valójában azt gyanítom, hogy Franklin és a többiek azt hitték, megölték, de valószínűleg Wes fejezte be a munkát. Nem helyes, hogy ezt elmondom Bennek anélkül, hogy biztosan tudnám, de így is köztünk lebeg ez az információ.

Őszintén, még csak nem is tűnik valóságosnak. Miféle nyomozó vagyok én, hogy nem vettem észre, mit csinált a saját unokaöcsém? Nem voltam annyira benne az életében, mint a többiekében, mert mire Ben és én újra jól kijöttünk egymással, Wes már felnőtt volt, de attól még családtag.

Még mindig sok kérdés maradt megválaszolatlan, de egy napra elég volt. Valószínűleg valaki más fogja kikérdezni West, és bevallom, nem vagyok túl zaklatott miatta. Örömmel átadok mindent, hogy úgy tűnjön, mintha semmi sem történt volna.

 

 

Leülök Hiro ágyára, és a súlyom felébreszti őt. Tudom, hogy meg kellett volna várnom, amíg magától ébred fel, de most úgy érzem, szükségem van rá.

– Szia – mondja halkan.

Még mindig Patriciánál vagyunk, így a kis ágy alig bír el minket, amikor lefekszem mögé, és a karjaimba veszem. Magamhoz húzom, és szorosan átölelem. Megfogja a kezem, az ajkához emeli, és megcsókolja.

– Hogy van Ben?

– Él.

– Jó... Sajnálom, Maddox – mondja.

– Milyen szörnyű ember vagyok, hogy nem vettem észre, hogy ez történik? – kérdezem.

Hiro felvonja a szemöldökét. – Milyen szörnyű ember vagyok, hogy nem tudtam, hogy a bátyám benne volt?

– Egyáltalán nem vagy szörnyű. Hogyan hibáztathatod magad ezért?

– Te hogyan hibáztathatod magad? – mondja Hiro, visszadobva a saját szavaimat. – Maddox... a család gyakran elmossa a tények élét. Bízol bennük. Soha nem számítasz rá, hogy valami rosszat tesznek. A határok elmosódnak. Nem hibáztathatod magad ilyesmiért.

– De én mégis fogom.

– Tudom, hogy fogod, mert pokolian makacs vagy. De kérlek, csak hallgass meg!

Szeretném, de őszintén, nem tudom, hogyan.

Újra megcsókolja a kezemet. – Időbe telik.

– Tudom.

– Akkor adj neki időt – mondja, miközben kissé elfordul, hogy szembe nézhessen velem.

A kezemet az arcára simítom, és a hüvelykujjammal végigsimítom az arcát. – Köszönöm!

Gyengéden megcsókolom az ajkait, és hosszú ideig csak fekszünk egymás karjaiban, hallgatva a tévé zúgását, ami földszintről beszűrődik.