13-14. fejezet

 Tizenharmadik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Szilvi

 

– Mi a fene történt veled? – kérdezi Ben, miközben elkapja a fejem, és a homlokomhoz nyomja a kezét, mintha a lázamat ellenőrizné. Eltolom magamtól, már idegesít a szarsága, pedig még csak reggel nyolc óra van.

– Semmi! Veled mi történt? Áh, persze, ilyen istenverte idegesítőnek születtél – morgom.

Ezen felnevet, amikor szembefordulok vele.

– Mit hallok rólad és Hiróról, hogy ügyeket oldotok meg? – kérdezi.

– Nem tudom, miről beszélsz! – mondom, és úgy teszek, mintha semmit sem tudnék Hiróról.

– Hé, Ben! – mondja Hiro, amikor fellép a lépcső utolsó fokára, és meglát minket. Fintorogva nézek rá, mert megmondtam neki, hogy nyolcra itt kell lennie, és ha késik, soha többé nem fog segíteni.

– Ha már az ördögről beszélünk – mondja Ben, és egyenesen el van ragadtatva ettől a fejleménytől. Bosszantó, hogy mennyire szórakoztatja ez az egész.

– Akkor biztosan Maddoxról beszélsz – mondja Hiro vigyorogva, amin Ben felnevet. Olyanok, mint két bosszantó dolog, amik együtt egy nagy bosszúsággá állnak össze. – Úgy hallottam, Mad Maddoxnak hívják!

Ez nagyon beindítja Bent. – Csak akkor, ha soha többé nem akarjuk látni őket.

– Ti ketten együtt dolgoztok ma! Sok szerencsét – mondom, de amikor elsétálok, Hiro siet, hogy utolérjen.

– Ma este hatkor lesz az unokahúgom tornaelőadása, vagy, hogy is hívják, de azon kívül teljesen a tiéd vagyok – mondja mosolyogva.

– Nincs egy üzleted, amit vezetned kell? Szerintem szükségük van rád.

– Igen. De van ez a furcsa dolog, amit úgy hívnak, hogy alkalmazottak, akik helyettem irányíthatják, amikor nem vagyok ott. Ráadásul most kaptam egy hatalmas adományt a könyvesboltnak a polgármestertől, amiből felvehetek még néhány alkalmazottat, szóval a tiéd vagyok.

– Mit csináltál a polgármesterrel? Elkábítottad? Átverted? Megfenyegetted?

– Zsarolás – mondja, miközben egy üres hátsó szoba felé tartunk. – Cserébe nekem adott egy festményt, amit a felesége készített egy orgiáról.

Ez arra késztet, hogy ráirányítsam a figyelmemet.

– Elnézést, ezt félreértettem.

Hiro halálkomolyan megvonja a vállát. – Szó szerint nekem adott köszönetképpen egy festményt, amelyen három szexelő ember látható. Kínos volt, de azért felakasztottam a lakásomban, hogy bárki, aki betér, gyönyörködhessen benne.

Csak sóhajtok, mert mi mást tehetnék, amikor állandóan szarságokat talál ki?

Amikor besétálunk az üres szobába, becsukom az ajtót. – Elhoztad... amit kértem?

– Elhoztam Őt-akit-nem-szabad-megnevezni – mondja Hiro, és szeretnék bosszankodni, de nem tudok, amikor szó szerint azért mondja, mert így nyilvánítottam ki kérésemet. Úgy viselkedem, mintha arra kértem volna, hogy drogot csempésszen be.

– Úgy érzem, mintha elment volna az eszem – mondom, miközben beüzemelem a laptopomat. – Oké, Sean, igaz?

– Igen – mondja Hiro.

Istenem, nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Idiótának érzem magam. – Sean, azt akarom, hogy mindent elmondj nekem arról az éjszakáról, amikor meghaltál – mondom.

Hiro egy pillanatra balra néz, mielőtt elkomorodik az arckifejezése. – Sean, ugyan már, ő segít nekünk!

Ehhez nem tudok hozzászokni. Kizárt, hogy ezt megszokjam. Ez kurvára túl fura.

– Sean azt akarja tudni, hogy csak azért vagyunk itt, hogy megismerjük az ő álláspontját, és, hogy én nem vagyok benne – mondja Hiro.

– Semmi közöm Hiróhoz – erősítem meg, ami tényleg nem hazugság.

– Látod? – mondja Hiro mosolyogva. – Utálja a jelenlétemet, és tényleg azt hiszed, hogy hagyja, hogy segítsek, amikor azt hiszi, hogy őrült vagyok, és egyszerűen csak magamban beszélek? – Hiro visszafordul felém. – Addig nem válaszol semmire, amíg el nem mondom, hogy azt mondta, ha hagyod, hogy segítsek, halálod napjáig kísérteni fog.

Kissé bizonytalanul meredek rá, miközben próbálok úgy tenni, mintha leszarnám. – Mondd meg neki, hogy nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád.

Úgy tűnik, ez szórakoztatja Hirót és szóra bírja Seant.

– Rendben, szóval azt mondja, hogy a bárba ment, hogy megigyon egy italt néhány munkatársával, mielőtt meglátta, hogy az egyik hölgy, akivel együtt dolgozott, még azzal is küszködik, hogy felálljon. Gondolom, nemrég szakíthatott a pasijával vagy ilyesmi, és úgy döntött, alkoholba fojtja a bánatát. Mivel a hölgy pár háztömbnyire lakott a bártól, és Sean nem vezetett, gyalog kellett hazakísérnie.

– Minden gond nélkül hazakísérte, otthagyta az ajtóban, és elindult a vasútállomás felé. A nő a város túlsó végén lakott, ezért azt mondta, hogy az utca elég sötét volt. Úgy vélte, hogy látott valakit, aki követte, de nem tudta kivenni az alakot, és nem tartotta fontosnak. Ez egy lakóövezet volt, így ha látott is valakit, az nem számított kirívónak. Azt mondta, hogy ekkor lépéseket hallott maga mögött, és amikor megfordult, hogy megnézze, egy sötét zsák került a fejére, elvágva a látását. Azt mondta, hogy érte nyúlt, amikor valami a... nyaka köré tekeredett – mondja Hiro, és látom rajta, hogy ez már kezdi stresszelni, de csak megrázza a fejét, majd folytatja.

– Bármi is volt az, ami a torka köré tekeredett, egyre szorosabb lett, és elkezdett kaparászni. Előre vetette magát, magával rántva a fickót, de túl erősen szorult a nyaka köré. Nem látta, merre megy, ezért a lába beleakadt a járdaszegélybe, és előrefelé repült. A férfi súlya térdre kényszerítette, és azt mondta, érezte maga alatt a füvet, de nem tudott mit tenni. Azt mondta, hogy amikor hátravetette magát, a feje a betonba csapódott, és utána minden elsötétült.

– Amikor felébredt, egy székhez volt kötözve, képtelen volt mozogni, semmit sem látott. Csak annyit tudott érzékelni, hogy ül. Szőnyeget érzett a lába alatt és egy széket maga alatt. Azt mondta, hogy megpróbált küzdeni, de képtelen volt megmozdítani a testét. És ekkor érezte őt, ahogy... – Hiro zaklatottnak tűnik, de gyorsan összeszedi magát, mielőtt rám nézne.

Nagyjából minden, amit mondott, megegyezik a rendőrségi jelentésekkel. Nem én voltam a vezető nyomozó, de egyike voltam a helyszínen levőknek. Soha nem beszéltem Hiróval akkoriban, de visszagondolva, emlékszem rá. Seanra egy olyan épületben találtak rá, amelyet a város egyik parkjában tartott összejövetelekre béreltek ki. Gyakran használták, de zárva volt, amikor nem volt kibérelve. Leginkább arra emlékszem, hogy egy idősebb nyomozó, aki azóta már nyugdíjas, arról beszélt, milyen furcsa volt, hogy az elhunyt fivére olyan megszállottan akarta látni a tetthelyet, hogy rajtakapta, amint megpróbált betörni az épületbe. Ők ezt gyászként írták le, vagy, hogy talán azt hitte, hogy megoldhat egy ügyet, amely gyorsan kihűlt.

– Próbáltad megtalálni a bátyád szellemét – értettem meg.

Riadtnak tűnik. – Tessék?

– Emlékszem, hogy a vezető nyomozó azt mondta, hogy Sean testvére folyton megpróbált betörni a tetthelyre. Megpróbáltál eljutni Seanhoz.

Hiro bólint. – Igen... Én is elvesztettem egy kicsit az eszemet. Sean nem akarta elhagyni a helyszínt, és nem tudtam beszélni vele anélkül, hogy be ne menjek. Azt hittem, hogy talán tud vagy látott valamit, amit elmondhatok a rendőrségnek, de mire végre beszéltem vele, nem volt mit mondanom, amit ne tudtak volna már.

– Sajnálom – mondom.

Lágy mosollyal néz rám. – Köszönöm!

– Oké... lenne néhány kérdésem Seanhoz. Soha nem látta a fickót, igaz?

– Nem – mondja Hiro.

– Mi van azzal, amikor Sean azt mondta, hogy előrerántotta a fickót. Akkor nem lehetett túl magas, ugye? – kérdezem.

– Sean azt mondja, nem biztos benne, hogy a gyilkos vele együtt mozgott, vagy a saját súlyával tudta húzni. Azt mondta, nem emlékszik tisztán – mondja Hiro.

– Hmm, oké – mondom. – Megkérdeznéd tőle, hogy emlékszik-e valamilyen szagra vagy...

– Elment... – szakít félbe Hiro, bocsánatkérő tekintettel. – Ideges lesz, amikor erről beszélünk. De amikor visszatér, elkapom a seggét, és ráveszem, hogy válaszoljon a többire. Valószínűleg semmi haszna?

– Sajnos semmi újdonság – mondom.

– Örülök, hogy most már beletörődtél, hogy hiszel nekem – mondja gonosz vigyorral.

Csak morgok válaszul, majd elhessegetem.

– Végeztem veled!

– Nem, a tetthelyre viszel – mondja elszántan.

A probléma az, hogy ha egyszer elkezdem bevonni őt a dolgokba, hol lesz ennek a vége? Az lesz a vége, hogy veszélybe sodrom őt? Vagy a gyilkos radarjára kerül? – Most nem tehetem.

– Miért? – kérdezi.

– Mert nem vagyok bébiszitter – mondom, miközben felállok, összeszedem a cuccaimat, és elhagyom a szobát. Az íróasztalomhoz megyek, és leülök, miközben Hiro felkap egy széket, és olyan közel állítja a székemhez, amennyire csak tudja, mielőtt leülne rá.

Helytelen lenne, ha felvenném a széket, amelyen ül, és átdobnám a bátyámnak? Ők ketten játszhatnak együtt egy kicsit. – Menj haza! Majd hívlak, ha szükségem lesz rád – morgom.

– Tulajdonképpen nem rúghatsz ki – mondja, és ezzel borzasztóan idegesít, mert tudja, hogy semmit sem tehetek.

Bár nem rúghatom ki, de azt hiszem, egyszerűen figyelmen kívül hagyhatom. Mivel nem sokat tehetek a kíváncsi seggével, úgy döntök, hogy megnézem az e-mailjeimet, és megnyitok egyet a főnökömtől, és elkezdek válaszolni.

– Rosszul írtad a nyomatékost – mondja, miközben rámutat.

– Nem, nem is – mondom, amikor azonnal látom, hogy igaza van. – Ne olvasd az e-mailjeimet!

– Csak úgy hagyod, hogy így maradjon?

Összeszűkült pillantásom rá vándorolnak. – Mi így írjuk. Ez egy visszatérő poén – morgom, képtelen vagyok kijavítani, miközben ott ül. Muszáj kijavítanom. Nem hagyhatom csak úgy ott, kiugróan rosszul.

– Ah, imádom a visszatérő poénokat, amikor a felettesemnek írok valamit, ahol rosszul írtam valamit – mondja, olyan kibaszottul önelégülten. Csak úgy el van telve önelégültséggel.

– Azt hiszem, Ben szeretné, ha segítenél neki – mondom, miközben magam felé billentem a képernyőt, kijavítom a helyesírási hibát, és elküldöm, amilyen gyorsan csak tudom. A tudálékos vigyora elárulja, hogy rájött, mit tettem, de nem szól semmit. Megdöbbentő.

Lecsapom a laptopot. – Jó, ha elviszlek oda, akkor végeztél és hazamész?

– Igen – mondja, ami egyértelműen a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam. Olyan, mintha csak táplálnám a képtelenségét, hogy szót fogadjon, ő pedig egyszerűen csak járja a maga útját.

 

Tizennegyedik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

– Csend. A helyek közötti vezetéssel töltött idő tökéletes az elmélkedésre és a csendre – mondja Maddox, ami egyszerűen furcsa, ha szó szerint ő az, aki beszél. Folytatja a szövegelést, hogy nem akar elvinni sehova, és, hogy csak játsszak egyedül a képzeletbeli barátaimmal, pedig valahova mégis elvisz, és ő is hisz a szellemekben, annak ellenére, hogy nem akarja beismerni, hogy hisz.

Ő egy nagyon összetett ember.

– Köszönöm a múltkori tortát – mondom.

Azonnal elkomorul, ami nem az a reakció volt, amire számítottam egy köszönömtől, de ez Maddox, akiről beszélek.

– Bennek azt kellett volna mondania, hogy tőle kaptad.

Szóval ez bosszantja. Hát persze. – Á, nem, rögtön a busz alá dobott téged. Leleplezte a kedvességedet... áttörte a rosszfiús rutinodat, és leleplezte az egészet. – Több mint elégedett vagyok, hogy részt veszek ebben az ügyben, Maddox viszont kevésbé tűnik boldognak, hogy belekeveredtem. Továbbra is túlságosan hasznosnak kell lennem. Annyira hasznosnak, hogy nem fog tudni megszabadulni tőlem. A szavai már most is mást mondanak, mint a tettei.

– Egy halom macskaszart fogok neki adni karácsonyra – mondja Maddox, ami szerintem az ő megfelelője a valaki iránti bosszankodásának.

– Több, mint egy macskád van?

– Kettő.

Ahhoz képest, hogy „csendben” akar maradni, készségesen válaszol.

– Nekem nincsenek állataim, de ez a döglött holló egy kicsit követget.

Maddox csak egy olyan pillantást vet rám, amit valószínűleg megérdemlek. – Egy döglött holló. Olyan, mint egy tetem? Kitömted? A nappalidban van? Együtt alszol ezzel a hátborzongató, preparált hollóval?

– Tetszik, ahogy próbálod felépíteni ezt a furcsa képet, hogy egy hollótetemmel játszom, vagy ilyesmi. Ez egy szellem holló.

– Őszintén, te vagy a legfurcsább ember, akivel valaha találkoztam, és a munkám során sok furcsa emberrel találkozom – mondja Maddox.

– Te meg próbálsz még furcsábbá tenni itt! Nem, nincsenek preparált állataim. Nem, nem hurcolászok magammal döglött madarat. Szerintem elég normális vagyok... mármint... tudod... Normálisan nézek ki.

Szó nélkül néz rám.

Összeszűkítem a szememet. – Mi az?

– Nem mondtam semmit, úgyhogy ne aggódj emiatt!

– Jöttél már jól ki életedben valakivel? – kérdezem kíváncsian.

– Nem... nem, még nem. – Túlságosan is büszke erre a tényre. Még egy kicsit vigyorog is, annyira büszke.

Amikor észreveszem, hogy elhagyjuk a várost, eltűnődöm, hogy vajon merre tartunk. A pokolba is, talán azt tervezi, hogy még messzebb tesz ki az otthonomtól, mivel a visszaút még hosszabb lenne.

– Nem Clintonban ölt?

– Nem.

– Nem ez az első alkalom, hogy ezt tette?

– Amiről tudunk. Ha az összesről tudunk, akkor ez a harmadik áldozata, de lehet, hogy több is van – mondja.

– Érdekes.

Natalie felmordul, mintha elégedetlen lenne a beszélgetéssel. – Ami még érdekes, hogy nem mondtad el Merengő Maddoxnak, hogy milyen álomszép – mondja, miközben bepréselődik az ülések közé, és leül a középső konzolra.

Nem veszek róla tudomást, még akkor sem, amikor úgy tesz, mintha a váltót simogatná, miközben rám kacsint.

– Mi az? – kérdezi Maddox, nyilvánvalóan felfogva valamit Natalie jelenlétével kapcsolatban.

– Semmi, csak undorodom a legközelebbi barátomtól. Normális dolgok.

– A legközelebbi barátod egy szellem? – kérdezi kissé hitetlenkedve.

– Ha lenne valaki, aki kísért téged, mindenhová veled tartana, és néha nézné, ahogy pisilsz, akkor te is csak úgy beadnád a derekad, és te is a barátoddá fogadnád.

– Erről a... Natalie nevű képzeletbeli barátodról beszélsz, akit kitaláltál? – kérdezi Maddox.

Natalie felzihál, és először azt hittem, hogy a képzeletbeli barát megnevezéstől, amíg azt nem mondja: – Tudja a nevemet!

Sóhajtok. – Natalie izgatott, hogy tudod a nevét. Kicsit beléd van esve.

– Ő az, aki látott pisilni, igaz?

– Igen.

– Mondd meg neki, hogy azt is néztem, ahogy alszik – mondja Natalie.

– Micsoda? – sziszegem. – Bementél a házába?

– Nem, a kocsijában aludt.

– A szellemeid jártak a házamban? – kérdezi Maddox, és eléggé bosszúsnak hangzik ahhoz képest, hogy nem hisz a szellemekben. Mintha azt akarná állítani, hogy nem léteznek, miközben irritálja, ha valamit csinálnak.

– Azt mondta, hogy a kocsidban aludtál – mondom.

Összeszűkült szemmel néz rám, mintha bosszantaná, hogy birtokomban van ez a szigorúan titkos információ. De nem sok időt kap, hogy bosszankodjon, amikor behajt egy lepukkant motel parkolójába. Egy nagy rész le van zárva, és emberek mozognak körülötte. Meglep, hogy még mindig ilyen sokan vannak itt, amikor kiszállunk. Egy alacsony nő áll a kocsi csomagtartója mellett, összefont karokkal.

– Már így is bosszúsnak tűnik. Ti ketten csak álltok itt, és együtt ítélkeztek az emberek felett? – kérdezem.

Maddox rám vigyorog. – Hát persze! – mondja, miközben leállítja a járművet, és kiszáll. – Múlt héten megríkattunk valakit.

– És fogadok, hogy nagyon büszke voltál – mondom. Nem kell válaszolnia – a mosolya válaszol helyette.

– Félelmetes, de szexi módon – mondja Natalie. – Azt hiszem, ő a lelki társam.

– Azt hittem, Maddox az – mondom.

– Nem, ő a tiéd lehet. Szerintem túlságosan szereti a fütyit – mondja, miközben átlebeg a járművön, hogy jobban megnézhesse a nőt. Kiszállok, amikor Maddox integet nekem.

– Hiro, ő Elena Perez nyomozó; nyomozó, ő Hiro Moore. Őt... a polgármesterünk hívta be tanácsadóként, mert tud beszélni... a szellemekkel – mondja Maddox, és úgy néz ki, mintha fájna neki ilyen nevetséges dolgot kimondani hangosan.

Elena ajkai megrándulnak. – Aranyos! – Felém fordul, és kinyújtja a kezét. – Örülök, hogy megismerhetem. Mivel foglalkozik?

– Beszélek... a szellemekkel – mondom, kissé megfélemlítve érezve magam az apró nő láttán. Ahogy megragadja a kezemet, és megszorítja, amikor azt mondom, hogy „szellemek”, az egy kicsit... aggasztó és fájdalmas. Tízszer félelmetesebb, mint Maddox.

– Nincs időm a polgármester szarságaira, Maddox! – mondja, miközben elejti a kezem, és összehúzott szemeit Maddoxra szegezi.

Hagyom, hogy arról beszélgessenek, mennyire nevetségesnek találják ezt, a motel felé fordulok, és látom, hogy valaki rám néz. Miközben a két nyomozó a szellemekről és a jelenlétük hiányáról beszélget, én a szalag felé tartok, ami távol tart, de az ablakon keresztül rám bámuló szellem tovább sürget.

– Várj! – vakkantja Maddox, miközben megragad a galléromnál fogva, és visszaránt. – Mit csinálsz!? – Dörmögő hangja olyasmit tesz velem, amire nem vagyok büszke.

– Beszélni akarok a szellemmel. Miért fojtogatsz? – morgok, miközben megigazítom a galléromat.

– Csak úgy besétálsz egy bűntény helyszínére? – kérdezi.

Tétovázom, ahogy visszatér a racionális gondolkodás. – Hát... mármint... most, hogy így mondod, hallom, milyen hülyén hangzik, de egy kicsit elkalandoztam.

Odavezet egy férfihez, aki ellenőrzi Maddox személyazonosságát, mielőtt beengednek minket. Nézem a körülöttem nyüzsgő, munkával elfoglalt embereket, miközben kicsit kívülállónak érzem magam, de Maddoxszal az oldalamon biztos vagyok benne, hogy senki sem fog rám haragudni.

Felszerel kesztyűvel és bakanccsal, és azt mondja, hogy ne nyúljak semmihez, és ne csináljak semmit, miközben Elena az ajtóhoz sétál, mielőtt egy olyan pillantást vet Maddoxra, mintha azt gondolná, hogy ez nem csak időpocsékolás, hanem életpocsékolás is.

– Tégy a kedvemre – mondja Maddox. – Nem mondtam neki semmit erről, így azon túl, amit a hírekben olvashatott, ez mind tőle függ. Lássuk, mire képes. Lehet, hogy nincs is itt szellem.

– Szellem – mondja Elena szárazon.

– Ó, itt van. Figyel minket – mondom. – Most már bemehetek?

Maddox bekísér a motelszobába. – Ne zavarj meg semmit! Megértetted? Állj ebbe a pici négyzetbe, és ne mozdulj el onnan!

– Komolyan?

– A szoba nem olyan nagy. Kiabálhatsz, ha kell.

Sóhajtok, de megállok a nekem kijelölt téren, miközben Elena és Maddox is ott áll, a nyakamba lihegve közben, mintha ez segítene koncentrálni. – Mi a keresztneve?

– Franklin – mondja Maddox.

Ahogy ott állok, rájövök, hogy Franklin nem úgy figyelt minket az ablakon keresztül, ahogy gondoltam. Nem... úgy tűnik, hogy megrekedt valamiféle rutinban. Eltűnik a falon keresztül, és egy pillanatra eltűnődöm, hogy elijesztettük-e.

Mindhárman teljes csendben állunk, mielőtt Elena felhorkan. – Oké, ugyan már, valójában miért van itt?

Ekkor Franklin belép a bejárati ajtón. Összecsuklik, ahogy átmegy rajtunk, és utálom ezt az érzést; a hideg, ami átjár, megborzongat. Odasétál a székhez, majd leül rá. Aztán elkezd reszketni. Előre-hátra ingatja a fejét, ide-oda fészkelődik, mielőtt összecsuklik a székben.

Egy perc múlva feláll, egy hosszú pillanatra megfordul, hogy a székre nézzen, mielőtt visszamegy az ablakhoz, és újra kezdi az egészet. Harmadszorra már szörnyen összezavarodtam. Mintha újra és újra átélné a saját halálát, de miért? Láttam már vigasztalhatatlan embereket, de ilyet még soha.

Elnyomulok Maddox mellett, és kimegyek az ajtón a járdára.

– Mit csinál most? – kérdezi Elena.

– Fogalmam sincs – mondja Maddox, miközben követnek a szomszédos szobába.

Rámutatok. – Bemehetek oda?

– Miért? – kérdezi Elena makacsul.

– Mert Franklin biztosan onnan jött. Folyton oda megy be. Eredetileg abban a szobában volt, vagy valami ilyesmi? – kérdezem.

Maddox megrázza a fejét. – Nem tudunk róla – mondja, mielőtt Elenára nézne.

– A többi szobát már átkutatták.

– Megnézhetem, mit csinál odabent? – kérdezem.

Maddox Elenára néz, aki felsóhajt. – Időpocsékolás – mormogja, mielőtt kinyitná az ajtót, és beengedne.

Követem őt befelé, de Franklin a szomszéd szobában lehet.

– Mit... látsz? – kérdezi Maddox.

– Nos, Franklin belép a másik szoba ajtaján, odasétál a székhez, leül, majd egy darabig vergődik, majd összecsuklik. Aztán feláll, megfordul, hogy a székre nézzen, kinéz az ablakon, majd átmegy ezen a falon, mielőtt megismételné... mintha megrekedt volna ebben a hurokban, hogy hogyan halt meg, vagy ilyesmi. Még sosem láttam ilyet – mondom.

Franklin átmegy a falon, de azt nem vettem észre, hogy ez nem ez a szoba volt, hanem egyenesen átmegy a következőbe.

– Sajnálom, ez nem ez a szoba – mondom, miközben visszamegyek a járdára, és kocogva próbálom utolérni. Sok függöny be van húzva, így nem tudom megmondani, hol ér véget, de amikor az utolsó szobához érek, ami az iroda, tudom, hogy ez kell legyen az. – Ide, gyorsan – mondom, és Elena vonakodva követ, miközben Franklin átmegy rajtam, és eltűnik.

A hely lepusztult, hámló tapétával és poros pultokkal. A sarokban két törött szék áll, véletlenszerűen egymásra rakva.

– Feltételezem, hogy átkutatták a szobát? – kérdezi Maddox.

– Így van. A technikusaim nagyon alaposak – mondja Elena.

Néhány perc múlva Franklin visszatér, és azonnal jobbra fordul. Kilép a nyitott ajtón, és belép a hátsó szobába, ahol megáll egy régi kép előtt, amely az Egyesült Államok térképét ábrázolja, mielőtt megfordul, és újra elindul a körútjára.

Anélkül, hogy megvárnám, hogy rám kiabáljanak, felemelem a képet, és leveszem a falról, mielőtt meglátnám a mögötte lévő írást.

Három szó van vérrel írva:

Még három maradt

– Ne nyúlj a szarhoz... – Elena elhallgat, miközben a szövegre bámul. Aztán elveszi tőlem a képet, és hátralök, mielőtt még bármi mást megzavarnék, de csak azután, hogy észreveszek egy kis kulcstartót, ami a szögön lóg, amin a kép lógott.

Magukra hagyom őket, miközben visszamegyek oda, ahol Franklin belép. Amint átjut a falon, elé ugrom.

– Franklin, állj meg, kérlek, beszélj velem!

Átmegy rajtam, amitől megint megborzongok.

– Bassza meg! – Egy grimaszt vágok, gyűlölve az érzést. – Franklin, figyelj rám! – Türelmetlenül várom, hogy újra megjelenjen, mielőtt minden erőmmel azon lennék, hogy megérinthessem. Beleöntöm magam, és abban a pillanatban, amikor átjön, olyan erővel csapódik belém, hogy hátralök, és nekicsapódom a székhalomnak, megbotlok benne, így a székek és én is összeomlok. Maddox és Elena gyorsan berohannak.

– Mi volt ez? – kiabál Elena, amikor meglátja, mit csináltam még.

– Jól vagy? – kérdezi Maddox, felém nyújtva a kezét.

– Igen, köszönöm – mondom, miközben megfogom a kesztyűs kezét, és hagyom, hogy felhúzzon.

– Mi történt? – kérdezi.

– Próbáltam Franklint megszilárdítani, hogy megálljon, de ehelyett csak félrelökött az útból.

Maddox meglepettnek tűnik. – Megszilárdítani? Úgy érted, elég szilárddá tudnád tenni őket ahhoz, hogy az emberek meg tudják érinteni?

– Hm... nem igazán, de én megérinthetem őket – mondom. – Néha, amikor ilyen formában vannak, az emberek megérzik őket, de ennyi. Vagy néha meg tudnak mozdítani egy élettelen tárgyat egy kicsit, vagy ilyesmi. Bár nagyon kimerítő ezt csinálni. Megfájdul a fejem, és kimerülök, mire befejezem.

Elena csak bámul rám összehúzott szemekkel, mintha arra várna, hogy felpattanjunk, és azt mondjuk neki, hogy az egész csak egy vicces átverés volt. Maddox mintha élvezné az egyszerű bámulását, mintha nem tudná másképp kifejezni a megértését.

– Jól vagyok – mondom mosolyogva, miközben elindulok kifelé az ajtón.

Ők maradnak, így visszamegyek a szobába, ahol Franklint megölték. Mivel ott tovább van, talán meg fog hallgatni.

– Franklin – mondom, de megint semmi.

Kíváncsi vagyok, vajon az, amit az imént találtam, felbosszantotta-e? Talán a kulcstartó? Talán ha eltávolítanák azt a cuccot a szelleme megnyugodna?

– Franklin?

Semmi.

Újra belé nyomom az erőmet, elég erősen ahhoz, hogy sikerüljön megakasztanom a csuklóját, de ő csak húz maga után, mielőtt eltűnik a falon keresztül. Kezd megfájdulni a fejem, de ha szóra tudnám bírni, egy lépéssel közelebb lennénk.

– Franklin? – mondja valaki mögöttem.

Zavartan fordulok meg, és egy számomra ismeretlen szellemet látok ott állni.

– Franklin – mondja egy másik, amikor materializálódik a szobában.

– Franklin... – És még egy.

Engem utánoznak? Ismerik őt?

– Mit csináltok? – kérdezem. – Próbáltok segíteni neki?

– Franklin – mondja egy másik, aki a bal oldalamon bukkan fel. És ahogy a szoba megtelik szellemekkel, amelyeken Franklin átgázol, fülsiketítő kórusban elkezdik mondani, hogy „Franklin, Franklin”.

Mi a fene történik? Olyan, mint a főbérlőmnél, és pánikba estek a haláleset miatt? Gondolom, még sosem jártam ilyen friss helyszínen, vajon ezt szokták általában csinálni?

Bedugom a fülem, ahogy a zaj fülsiketítővé válik, és gyorsan megfordulok, hogy kimenjek az ajtón, mert el kell menekülnöm, miközben a fejemben megnövekedik a nyomás, és körülvesz a halál.