3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

Amint beülök a kocsiba, Natalie beugrik az anyósülésre. Az ember azt hinné, hogy a sokéves kísértés után már hozzászoktam, de néha még mindig megijedek tőle. És amikor ezt teszem, Natalie különösen izgatott.

– Ó, a drága kis arcocskád! – mondja meglehetősen izgatottan. – Azt hitted, hogy a mumus jött, hogy elkapjon?

– Rosszabb. Te – morogtam.

– Ó, honnan szerezted a tortát? Nagyon finomnak tűnik.

– Gonosz-talán-mégsem-olyan-gonosz nyomozó szerezte nekem a születésnapomra – mondom, és értetlenül állok a szavak előtt. Nem lehetnek valódiak, ugye?

– Meg van mérgezve – döntötte el. – Határozottan mérgezett.

– Én is ugyanerre gondoltam. Hát, viszont elég jól néz ki ahhoz, hogy ne érdekeljen.

– Nos, ha habzó szájjal, a padlón elterülve talállak, tudni fogom, kit kell kísértenem.

– Szorosan a nyomodban leszek – biztosítom.

Az elmúlt évek során, amióta közelről tanulmányoztam az elhunytakat, megtanultam, hogy amikor egy ember meghal, két dolog történhet vele. Vagy azonnal továbblép, és én soha nem is látom a szellemét, vagy ott marad szellemként, és valami a halandó síkhoz köti.

A szellemek általában két okból vannak jelen. Az egyik, hogy igazságtalanul haltak meg. Valami kegyetlen módon kitépte belőlük az életüket, és talán azzal mutatta meg, hogy még nem jött el az idejük a távozásra, hogy hátrahagyott egy részt belőlük. A másik ok az, hogy hátrahagytak valakit, aki olyan értékes volt számukra, hogy nem tudtak addig megnyugodni, amíg valami pozitív boldogság vagy valami nem történt az adott személlyel, ami kielégítette őket. Általában, amint megoldódott az, ami itt tartotta őket, továbblépnek.

Még mindig nem jöttem rá, hogy Natalie miért ragadt itt, és nem úgy tűnt, mintha hajlandó lenne megosztani velem. Úgy érzem, tudja, de soha nem vette a fáradtságot, hogy elmondja nekem. Nem értem, miért nem akarja, hogy segítsek neki továbblépni. Néhány szellem fél attól, ami a túlvilágon van, és ragaszkodik mindenhez, amihez csak tud, de nála sosem éreztem ezt a benyomást. Azt tudom, hogy amikor végül továbblép, szörnyen le leszek sújtva.

Amikor behajtok a lakóparkba, Natalie eltűnik, és azt csinálja, amit szokott, amikor éppen nem engem zaklat. Soha nem mondta el, mit csinál azokon a napokon, amikor elhagy, és nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy vajon köze van-e ahhoz, ami ide köti.

Egyértelműen túl korán tűnik el, mert abszolút imádja a drámát, és utálná kihagyni, ahogy a főbérlőm zaklat. A kis lakóház, amelyben lakom, egy úton van hátrébb, az ingatlan elején pedig egy ház áll, ahol a főbérlő lakik. Szereti ezt arra használni, hogy elzárja a bejáratunkat a lakásba, amikor irritálja valami velünk kapcsolatban.

Abban a pillanatban, hogy a háziúr meglát, kirobog a házából, és az út közepére rohan, mielőtt elhaladhatnék mellette. Őszintén szólva, még jó, hogy figyeltem, különben talán elütöttem volna.

Csak elképzelni tudom, milyen borzalmakkal járna, ha kísértene a szelleme.

Beleborzongok a gondolatba.

Randy egy hetvenes éveiben járó férfi, akinek az emberek zaklatása jelenti a szórakozást. Szerintem ez tartja őt fiatalon és élénken. Úgy értem... nem ismerek másik hetvenéves embert, aki ilyen villámgyorsan le tud ugrani a tornácról a kocsim elé. Úgy csapkodja a kocsim motorháztetejét, mintha azt hinné, hogy ezzel kell kihangsúlyoznia a bosszúságát, amikor az ablakomhoz robog.

– Húzd le azt a rohadt ablakot! – kiabálja.

Bár tökéletesen hallom őt, mégis a fülemre tapasztom a kezem, és az ablak felé hajolok. – Nem hallak! – Ezek az apró dolgok adnak örömet egy egyébként sivár napon.

Megüti az ablakot, majd int, hogy engedjem le. Sóhajtva letekerem, és a legjobb mosolyomat villantom rá, amit azonnal elnyom a dühös tekintete.

– Késik a bérleti díj! – mondja.

– Két órával.

– A szabály az, hogy a bérleti díjat ki kell fizetni a hónap első napján délután négyig – jelenti ki.

– Időben odaadtam volna, de börtönben voltam – mondom mosolyogva, miközben előveszem a pénzt, és átadom.

Randy szeme összeszűkül, ahogy felnéz onnan, ahol eddig a bankjegyeket számolta. Ragaszkodik a készpénzhez, hogy ne kelljen az adóbevallásában az egészet feltüntetnie, vagy talán mert egyszerűen csak imádja minden hónapban megszámolni, mintha azt szeretné, hogy rossz összeget adjak át neki. – Miért voltál börtönben?

– Hát, így vagy úgy, de meg kellett szereznem a pénzét – viccelődöm, miközben sebességbe teszem a kocsit, és kezdek elgurulni, de mielőtt elmenekülhetnék, belekapaszkodik a nyitott ablakomba, és hagyja, hogy elkezdjem húzni. És az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy valamilyen módon megöljem.

– Hé! Hé! A szerződésben benne van, hogy nem lehetsz bűnöző!

– Nem vagyok – mondom kedvesen, miközben lassan továbbhajtok. Összeszűkült szemekkel tartja velem a lépést. – Nem voltam börtönben bűncselekmény miatt. Minden rendben. Csak vicceltem.

– Drogok? Drogot árulsz, ugye? Prostitúció? Emberkereskedelem? Olyan az arckifejezésed!

Csak mosolygok rá, miközben azon tűnődöm, hogy pontosan mi is ez az arckifejezés. – Mondtam, hogy csak vicceltem!

Megrázza a fejét, miközben megbánom, hogy viccelődtem ezzel az emberrel, aki pokollá akarja tenni az életemet. – Nem, nem, nem! Melyik volt az? Megkeresem a Google-ban, és kiderítem!

– Miért elégednél meg az egyikkel, ha mindhármat megteheted? – kérdezem. Miért nem tudom megtanulni, hogy tartsam a számat?

– Kifelé! Holnapra tűnj el a komplexumból! Megtartom a foglalót.

Talán... csak talán nem ez volt a legjobb ötlet, de annyira elegem van az állandó zaklatásából, hogy talán nem is baj, ha kirúg. – Oké! Köszönöm! – mondom. Bár tudom, hogy holnap reggelig nem áll jogában kitenni, úgy találom, hogy talán nem is érdekel.

– Ennyi? – kérdezi, mintha tovább akarna harcolni.

– Uh... igen. Elvigyem a holttesteket a szekrényemből, vagy hagyjam a következő fickónak? – kérdezem.

– Hívom a rendőrséget – mondja, de nekem már tényleg több, mint elég dolgom volt a rendőrséggel. Képzeld el, hogy Ben vagy, Isten ments, Maddox jelenik meg a lakásomon. Ennél szörnyűbbet nem is tudnék elképzelni ebben a pillanatban.

– Randy, csak vicceltem. Esküszöm! Összepakolok és elmegyek, amint találok egy helyet, ahol lakhatok – mondom, tudván, hogy nincs törvényes módja arra, hogy kirúgjon a lakásból, főleg, ha már kifizettem a lakbért. De talán mégis az lenne a legjobb, ha más helyet keresnék, hogy távolabb kerüljek tőle.

– Holnap!

– Amint tudok – egyezem bele vonakodva.

Végre elengedett, miközben folytattam az utamat a lakás felé. Amikor a négyes parkolóhelyhez érek, leparkolok, majd elindulok befelé. A lakás meglehetősen csendes ebben a napszakban, ezért felsétálok a második emeletre, és bedugom a kulcsomat az ajtóba. Abban a pillanatban, ahogy beengedem magam, egy szellem bukkan fel előttem, és azt kiáltja: – Boldog születésnapot!

A levegőbe ugrom, a kulcsaimat elhajítom, és majdnem jómagam is átmegyek a túlvilágra. Szerencsére sikerül megkapaszkodnom a tortában. – Az istenit, Sean! – kiabálom, miközben a mellkasomat szorongatva meredek a bátyámra. A szellemeket a legapróbb és legidegesítőbb dolgok vidítják fel. Egyszerűen izgatja őket, amikor valami túlságosan bosszantó és nevetséges dolgot csinálnak.

Annyira nevet, hogy kétrét görnyed. – Ó, Istenem! Ezt sosem fogom megunni! Soha nem fogom... – Sean a lábát csapkodja, miközben letörli a színlelt könnyeket. – Mi a baj?

Tágra nyílt szemmel bámulok rá, nem tudom, miért teszi fel egyáltalán ezt a kérdést. – Mi... mi a baj? Megpróbáltál megölni!

– Csak egyszerűen boldog születésnapot kívántam neked – mondja hatalmas vigyorral. – Gyere, ölelj meg!

Dühösen meredek rá, de őszintén szólva, nem tudom megállni, hogy ne nyúljak felé. Ha csak egy kicsit is koncentrálok, akkor eléggé kézzelfoghatóvá válik, hogy magamhoz húzzam, és átöleljem, így szinte szilárdnak érzem. Úgy tűnik, ez olyasmi, amire csak én vagyok képes, mert nem ismerek senki mást, akit a szellemek megérinthetnének anélkül, hogy át ne csúsznának rajta.

– Azt hittem, talán továbbléptél és elfelejtettél engem – mondom, miközben nem hajlandó elengedni. Tudom, hogy szereti az ilyen pillanatokat... az olyan pillanatokat, amikor újra „érezhet”, de ez nagyon sok koncentrációt igényel a részemről, különösen ilyen hosszú ideig, és túl hamar el kell engednem.

– Tényleg? Épp a minap jártam itt – mondja.

Szinte bizonytalan vagyok, hogy elmondjam-e neki.

– Három hét telt el.

Meglepetten néz rám. – Tényleg? Biztos vagy benne?

– Igen – mondom, túlságosan is jól tudva. Sokszor aggódtam azon, hogy soha többé nem látom őt. – Hiányzott az idegesítő segged.

A bátyám már majdnem másfél éve halott. Tizenévesként időnként problémás gyerek volt, olyan életben nőtt fel, ami nem egészen olyan volt, amilyennek egy gyerek életének lennie kell. De amikor elérte a húszas éveit, és egy nem tervezett gyerekkel végezte, megváltoztatta az életét. Komolyan vette a feladatot. Még most is mindig szívesen van velem vagy a lányával. Napjai nagy részét azzal tölti, hogy követi a lányát, Libbyt, nézve, ahogy növekszik. A fennmaradó időt velem tölti, de úgy tűnik, mostanában elvesztette az időérzékét, ami aggaszt.

– Nem szeretem ezt a környéket – mondja, miközben körülnéz.

– Hát, épp most rúgtak ki a lakásomból, úgyhogy nem kell már sokáig aggódnod emiatt – mondom.

Nevet, tudván, hogy jól tudom, nem erről beszélt.

– És? Mit hoztál nekem? – cukkolom. – Ajánlom, hogy jó legyen.

– Ez tetszeni fog – biztosít, miközben füttyent. – Gyere ki!

Egy másik szellem is megjelenik a szobában, de ez eléggé... furcsán van öltözve, egy icipici trikót húzott a hatalmas mellkasára, és egy neonbőrnek tűnő csíkokkal díszített tangát visel, ami rázkódik, ahogy hatalmas vigyorral az arcán felém billeg.

– Szellem öltánc! – jelenti ki Sean.

A szellem elragadtatottnak tűnik ettől, majdnem olyan elragadtatottnak, mint a bátyám, aki nyilvánvalóan szintén azért tért vissza a halálból, hogy kísértsen engem.

– Ó, Istenem! Nem kapok öltáncot egy szellemtől! – sziszegem, de a szellem nyilván nem hall engem, mert közelebb lép, és elkezdi előre-hátra riszálni hatalmas és izmos mellkasát, miközben a bátyám büszkén sugárzik.

– Köszönöm, de nem, köszönöm! – mondom a szellemnek, aki végre lenéz rám, hogy elismerje, valóban hozzá beszélek.

– Mondta a bátyád is, hogy ezt fogod mondani, de megmagyarázta, hogy csak egy kicsit szégyenlős vagy – mondja, miközben benyomul a személyes terembe.

A bátyám, aki a többieknél jobban képes körülöttem materializálódni, meglök. Hátrafelé tántorodom, egy székben landolok, és Sztriptíztáncos Szellem máris a képembe mászik. Ott vagyok szemben a petyhüdt szellemfarkával, amit csak egy vékony tanga takar, miközben dühösen a bátyámra pillantok, aki el van ragadtatva.

– Igen, ez tetszik neked, ugye, Hiro? – kérdezi Sean teljesen izgatottan.

Beintek neki, kinyitom a tortámat, és elkezdek enni a villával, amit szerencsére adtak mellé. Ha nem tették volna, nem vagyok benne biztos, hogy Sztriptíztáncos Szellem hagyta volna, hogy felálljak és vegyek egyet.

– Mit szólnátok egy kis zenéhez ebben a csehóban? – kérdezi Sztriptíztáncos Szellem.

– Én adom a ritmust – mondja Sean, majd megpróbál rosszul beatboxolni, miközben a sztriptíztáncos megfordul, és az arcomba riszál a seggével, miközben a tortámat eszem.

– Nem vagyok benne biztos, hogy felülmúlhatnám ezt a születésnapot. Először is, megkocsikáztatott egy dögös, de seggfej nyomozó.

– Ó, a fenébe, fiú! – mondja Sztriptíztáncos Szellem, hozzáteszem, helyeslően.

– Aztán őrizetbe vettek a rendőrségen.

Sztriptíztáncos Szellem köröz a seggével, miközben visszanéz rám. – Mintha... szexi börtönbe kerültél volna? Egy rendőrnő egyszer letartóztatott, de miután a mennybe küldtem és vissza, elengedett a testét felemésztő orgazmusa alatt – teszi hozzá szolgálatkészen Sztriptíztáncos Szellem. – Megcsiklandoztad a golyóit?

– Igen, Hiro, megcsiklandoztad a golyóit? – kérdezi Sean.

Összeszűkítem a szemem, és eszem a süteményemet, miközben úgy teszek, mintha nem nézném Sztriptíztáncos Szellem meglehetősen szép fenekét. Mármint... ott van, szóval nem az én hibám, hogy esetleg megkukucskálom egy kicsit.

– Mi történt ezután? – kérdezi Sztriptíztáncos Szellem.

– Aztán a főbérlőmnek nem tetszett egyik viccem sem, és közölte, hogy kirúg.

– A születésnapodon? – kérdezi. – Mi a fene, ember? Akarod, hogy kísértsem a seggét?

– Ne, szerintem elég nyomorúságos az élete, ha csak egyedül él, de azért köszönöm az ajánlatot.

– Igen, haver, elég szar az életed jelenleg.

– Talán ha nem ütnéd bele az orrod a dolgokba, akkor kevésbé lesz szar – teszi hozzá Sean vonakodva.

– Ne próbáld megzavarni az öltáncomat! Menj vissza beatboxolni! Azt élveztem. Olyan hangja volt, mint egy bálna hívásának – mondom.

Sztriptíztáncos Szellem megfordul, hogy rám nézzen.

– Arra gondoltam, hogy vegyítve egy kicsit pávahívással.

Bólintok. Nyilvánvaló, hogy Sztriptíztáncos Szellem megért engem. – Igaz?

Felteszi a lábát a székre, és az arcom előtt kezd forgolódni, miközben én egy újabb falatot harapok az abszolút finom süteményből. Nem spóroltak sem ezen a gyönyörű tortaszeleten, sem az esti szórakozásomon.

Miközben befejezem a tortámat, úgy tűnik, Sztriptíztáncos Szellem is befejezi az öltáncát, ami miatt nem panaszkodom.

– Hát, ez... izgalmas volt – mondom.

– Szükséged van egy percre magadra? – kérdezi Sztriptíztáncos Szellem, mintha azt hinné, hogy az, hogy az arcomba vonaglott, miközben én tortát ettem, a bátyám pedig nézte, elég volt ahhoz, hogy megmerevedjek.

– Nem, minden rendben. Segíthetek valamiben? Segítsek továbblépni, vagy ilyesmi? – kérdezem.

Megrázza a fejét.

– Még nincs itt az időm, de köszönöm az ajánlatot. Azt hiszem, még szükség van rám itt egy kicsit.

– Keress meg, ha segítségre van szükséged! – mondom, és örömmel segítek, ha tudok. Nem mindig tudok valamit tenni, de mindent megteszek, hogy megpróbáljam.

– Úgy lesz. Boldog születésnapot, szülinapos! – mondja, és a saját fenekére csapva eltűnik a szemünk elől.

A bátyámhoz fordulok, és felvonom a szemöldökömet. Vigyorog, mint egy ördög, miközben ujjaival beletúr a szőke hajába.

Nem vagyunk biológiai testvérek – ami nyilvánvaló, mivel japán vagyok –, de minden szempontból, ami számít, testvérek vagyunk. Tizenhárom éves korom óta együtt vagyunk, ő akkor tizennégy éves volt. Miután elhagytam az első nevelőotthonomat, a második és egyben utolsó nevelőotthonomban találkoztam vele, ahol gyorsan összebarátkoztunk, és még inkább testvérekké váltunk.

– Hol a fenében találtad? – kérdezem vigyorogva.

– Vicces, ugye? A lánya Libbyvel jár iskolába, így néha összefutunk. Abban a pillanatban, amikor eszembe jutott, hogy közeleg a születésnapod, tudtam, hogy el kell jönnie – mondja.

– Nagyra értékelem, nagyon szórakoztató volt.

Vigyorogva néz rám.

– Gondoltam, hogy így lesz. Most pedig mesélj nekem erről a dögös nyomozóról, aki csiklandozza a fantáziádat!

Olyan hangot adok ki, ami valahol a morgás és a vicsorgás között van. – Nem csiklandoz semmit rajtam! Egy fickó, akit nem is ismerek, és úgy tűnik, folyton... kétes helyzetekben botlik belém.

– Mert megint holttestek után futsz? – kérdezi Sean rosszalló pillantással.

Elfordítom a tekintetem.

– Nem.

Szőke szemöldöke felemelkedik.

– Hiro, ne hazudj nekem!

– Soha nem hazudtam. Nem futok utánuk, csak véletlenül... néha-néha beléjük botlok, tiszta véletlenségből.

Morog, tudván, hogy talán mégsem olyan véletlen a botlásom. De úgy érzem, okkal kaptam ezt a képességet, és arra kell használnom, hogy segítsek bárkinek, akinek csak tudok az utam során.

– Senki sem várja el, hogy hős legyél – mondja Sean.

– Tudom – mondom. – De ez nem jelenti azt, hogy nem teszem meg, amit tudok.

Sean leül a kanapéra, úgy, hogy szembeforduljon velem.

– Csak... Hiro, én halott vagyok. Nem számít, milyen messzire mész, nem számít, mit ásol elő, mit teszel, soha nem fogsz tudni visszahozni.

A szavak még mindig fájnak egy kicsit. Nem azért, ahogyan kimondta őket, vagy, amit mondott, hanem mert tudom, hogy ez az igazság. Tudom, hogy bármit is teszek, soha nem fogom visszahozni a bátyámat.

– Tudom – mondom. – Jól vagyok.

– Nem vagy – mondja. – Azt hiszed, hogy meg fogod akadályozni, hogy újra gyilkoljon. Azt hiszed, hogy ezen a területen van.

– Mit vettél még a születésnapomra? – kérdezem, teljesen figyelmen kívül hagyva őt.

Megrázza a fejét, de úgy tűnik, megérti, hogy befejeztem a beszélgetést a témában. – Az az öltánc nem volt elég?

– Ez olyan volt, mint egy előétel. Hol van a többi?

Sean rám vigyorog. – Szörnyen mohó vagy a nagy huszonkilencesedhez. Hol van ez a szexi nyomozó? Megyek, kísértem, hátha el tudom csípni az alsóneműjét, amit megszagolhatsz.

Fintor jelenik meg az arcomon az elégedetlenségtől.

– Undorító vagy! És attól, hogy valaki vonzó, még nem jelenti azt, hogy a személyisége nem romlott. Mi lenne, ha leülnénk és megnéznénk valamit?

– Ezt el tudnám viselni. Natalie nincs itthon?

– Nem fogsz elmenni és szellemszexelni Natalie-val a születésnapomon!

Megvonja a vállát. – Ez egyszer volt.

Bámulok rá.

– Háromszor, de mindháromszor baleset volt – mondja, miközben hátradől a kanapén.

– Hogy lehet véletlenül szexelni valakivel?

– Ez olyan, mint „Ó, hoppá! Ez a farkam”, ő pedig azt mondja: „Hoppá! Ez a vaginám”, és aztán meglátod, mi történik, ha összerakod őket.

Bámulok rá, biztos vagyok benne, hogy meglehettem volna... mindezek nélkül is. – Azt hittem, hogy a rendőrőrsön töltött nap elég ahhoz, hogy tönkretegyem a születésnapomat, de nem... nem, ez volt az, ami megtette.

Felnevet, egyáltalán nem szégyenkezve. Kitörlök mindent az emlékezetemből, amit mondott, leülök mellé a kanapéra, és bekapcsolom a tévét.

– Van egy új Marvel film, ugye?

– Igen, azt ki tudom bérelni – mondom, miközben odakattintok, hogy megtaláljam.

Bár a bátyám meghalt, még mindig mellettem van. De tudom, hogy ha megtalálom a gyilkosát, és megbosszulom Seant, valószínűleg tovább fog állni, és engem hátrahagy. Egy nagy részem gyűlöli ezt a gondolatot, mert nem tudom, hogyan tudnék nélküle vándorolni ebben a világban. Egyelőre azonban csak a vele töltött apró pillanatokat kell értékelnem.

Amikor gyerek voltam, azt hittem, hogy ez a képességem a legrosszabb dolog a világon. Féltem attól, hogy mire vagyok képes, és hogy mivel kell megküzdenem. Annyi haláleset és szellem kísértett, hogy néha igazságtalannak találtam az életet. Aztán rájöttem, hogy senki más nem olyan szerencsés, mint én, mert amikor a bátyám meghalt, továbbra is az életem része tudott lenni. Senki más nem kapott második esélyt arra, hogy elbúcsúzzon a szerettétől.

– Kérlek, látogass meg sűrűbben! – kérem önző módon, miközben elkezdődik a film.

– Úgy lesz... én csak... most nem jó itt. Nem... a dolgok nyugtalanok. Ha megígérnéd, hogy nem keveredsz bele a szarba, szerintem jobb lenne – mondja.

Rosszul érzem magam, amiért ezt tettem vele, de tudnia kell, hogy senki sem bánthatja többé. – Tudom! – Meg kell akadályoznom, hogy a férfi, aki megölte őt, még egyszer bántson bárki mást.

– És mi van, ha megtalálod, és ahelyett, hogy megállítanád, ő öl meg téged? Mi lesz akkor? – kérdezi, mereven a szemembe nézve.

– Kezdődik a film – mondom, és tudom, hogy ez gyenge kísérlet arra, hogy eltereljem a dologról a figyelmét, de mindent megteszek, hogy megnyugtassam, mert tudom, hogy véget kell vetnem ennek.

Hozzádőlök, csak érezni akarom őt, és bár nagyon megterheli az agyamat, hogy ilyen sokáig nekidőlök, megéri.

Negyedik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

– Segítségre van szüksége!

– Haldoklik!

– Hiro, segítened kell!

– Haldoklik!

Összerándulva ébredek, hangok áradata önt el, és amikor magamhoz térek, rájövök, hogy a szobám tele van szellemekkel. Körülöttem nyüzsögnek, fecsegnek és mozognak, a zaj elárasztja a szobát. A legtöbbjüket nem ismerem fel, ami azt mutatja, hogy csak azért vonzódnak hozzám, mert van a közelben valaki, aki éppen haldoklik. Úgy tűnik, a szellemek kissé nyugtalanok lesznek, amikor ez történik, és így kerülök nem egyszer egy bűntény helyszínére.

– Mi a helyzet? – kérdezem, miközben próbálom megérteni, hogy mi történik.

Mivel meztelenül alszom, kicsit kínos kimászni az ágyból, és szembekerülni egy szobányi idegennel, miközben semmi sincs rajtam, de valahogy még ezt is megszoktam.

Felkapok egy földön heverő melegítőnadrágot és felhúzom, mielőtt az ajtón kifelé menet felkapok egy pólót. – Mi történik? Natalie? Sean?

Úgy tűnik, egyikük sincs a környéken, talán kiszorította őket a szobát betöltő káosz. Biztos közel van, különben nem tudnám elképzelni, hogy ilyen nyugtalanok lennének. És jónéhányukat felismerem, csak azért, mert a közelben vannak. Talán valaki a lakóházból?

– Segítség. Segítség! – kiáltja egy szellem, talán azt vetítve ki, ami vele történt, vagy ami éppen történik – nehéz megmondani. Gyakran előfordul, hogy a szellemek annyira el vannak bizonytalanodva, hogy maguk sem tudják, mi történik.

Ahogy kilépek a folyosóra, a szellemek utánam jönnek, összefüggéstelen szavak és zajok kavalkádjában.

– Hol? – kérdezem. Rájöttem, hogy a legjobb módja az információszerzésnek a közvetlen és egyszerű kérdések. Senki sem válaszol, de a lépcső felé indulnak, így hát elindulok lefelé, és megállapítom, hogy az első emeleten nincsenek szellemek.

Találgatva, elindulok kifelé a bejárati ajtón, és az út végén találom őket összegyűlve. Futni kezdek feléjük, a telefonomat szorosan a kezembe szorítva, miközben azon gondolkodom, vajon be kell-e jelenteni az esetet. De ha elkezdek spekulatív haláleseteket bejelenteni, az emberek furcsán fognak nézni rám, főleg, ha nem igazán tudok személyt vagy helyet mondani nekik. És a pokolba is, lehet, hogy a szellemek csak megzavarodtak, és a szellemképességük egy kicsit furcsán működik.

A sötétben, a kietlen utcán futva megkérdőjelezem az épelméjűségemet. Tegyük fel, hogy valakit megöltek, a gyilkos még mindig a környéken lóg? Belebotlanék a tetthelybe? Gyakorlatilag védtelen vagyok itt kint. Tényleg szükségem lenne egy pisztolyra, vagy egy sokkolóra, vagy valamire. Nem tudom elképzelni, hogy lelőjek valakit... hacsak nem azért, hogy életet mentsek?

– Itt! – kiáltja egy szellem.

– Itt! – visszhangozza egy másik.

– Ide...

Megfordulok, és látom, hogy a főbérlőm, Randy házához vezető ajtó körül lebegnek. – Bassza meg! – motyogom.

Lehet, hogy Randy rossz embert bosszantott fel, és most a halál kapujában áll. Őszintén szólva, nem lennék meglepve. Úgy tűnik, nem tudja, mikor kell befogni a száját.

Bekopogok az ajtón, remélve, hogy ez csak egy hatalmas félreértés. Kinyitja majd az ajtót, káromkodik, és utamra bocsát, emlékeztetve, hogy holnapig van időm, hogy eltűnjek. Megszívta, mert még nem kezdtem el pakolni.

– Segítség, segítség! – kiáltja egy szellem, miközben eltűnik odabent.

Bassza meg, bassza meg! Tényleg ezzel kell foglalkoznom?

A legközelebbi ablakhoz sétálok, próbálok bekukucskálni rajta, de a ház teljesen sötét, és nem látni semmit. Hívjam a rendőrséget? Mondjak nekik valami hazugságot, majd fussak vissza a lakásomba? De ha segítségre van szüksége...?

Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

Visszamegyek, és újra az ajtót püfölöm, mielőtt megpróbálnám a kilincset. Jól be van zárva, szóval tényleg csak az ablakon keresztül juthatok be. Képzeld el, ha betörnék az ablakon, és csak azt látnám, hogy alszik. Akkor szó szerint börtönbe kerülnék. Vagy talán a hullaházba, miután fejbe lőtt.

Utolsó próbálkozásként elkezdek egy rejtett kulcsot keresni, de Randy nem igazán tűnik nekem „rejtett kulcsos” fickónak. Kibaszottul paranoiás.

– Segítség! Segítség! – sikoltozik egy szellem odabentről.

Körém gyűlnek, várakozóan figyelnek, nem tudják, miért hagytam, hogy egy ajtó álljon közénk.

Anélkül, hogy átgondolnám, felkapok egy díszkövet, még egyet kopogok, majd a kővel betöröm az ablakot. Szerencsére az ablakok régiek, és az üveg könnyedén eltörik. Amire nem számítottam, az az, hogy Randynek van riasztórendszere, amely azonnal megszólal, bejelentve az érkezésemet. Igazán sejthettem volna, hogy mindenhol kamerák vannak nála.

De most már benne vagyok. Benyúlok, és elfordítom az ablak reteszét, mielőtt felnyomom, és bemászom rajta. A kezem beleakad egy üvegdarabba, és visszarántom, ahogy a fájdalom belém nyilall.

– Bassza meg! – sziszegem, miközben átmászom, és nem hagyom, hogy ez tétovázásra késztessen. – Randy?

Csend.

Csendben kéne maradnom? De ha valaki gyilkolt volna itt, akkor a betöréskor bekapcsolta volna a riasztót, nem? Valami másnak kellett történnie.

Bizonytalanul, hogy hova nézzek, elindulok a következő szobába, és menet közben felkapcsolom a lámpákat. – Randy?

Még mindig semmi. Miután átkutattam az alsó szintet, felsiettem a lépcsőn, azt kívánva, bárcsak a szellemek segítenének valamilyen más módon, mint hogy káoszt teremtenek körülöttem. Éppen, amikor arra készülök, hogy felhívjam a rendőrséget, és az ő problémájukká tegyem az ügyet, az előszobai lámpa fényében meglátom a fürdőszobából kilógó lábfejet. A szellemek köréje csoportosulnak, nekem pedig el kell hessegetnem őket, hogy megpróbáljam megzavarni a szűk körüket, hogy elérhessem őt.

Először nem tudom megmondani, hogy él-e vagy halott. A szelleme nincs itt, de ez nem mindig az igazi történetet mutatja. Egyes szellemeket látszólag semmi sem tart vissza, és elmennek, mielőtt még materializálódnának, míg mások évekig vagy akár évszázadokig is itt lógnak. Így hát leguggolok, és a nyakához nyomom az ujjaimat, remélve, hogy érzek valamit, amikor rájövök, hogy erősen vérzik.

Aggódva mozgatom az ujjaimat, amíg az ujjbegyeim alatt meg nem érzem a pulzus legkönnyebb rebbenését, ami azt jelzi, hogy él. Előveszem a telefonomat, és telefonálok, bár a rendőrségnek már úton kellett lennie ide, ha már így szól a riasztó. Ez csak tetézi azt a zajt, amit a szellemek keltenek.

– 911, mi a vészhelyzet címe?

– A címet nem tudom biztosan, de a Rolland Roadon, a Rolland Apartments mellett egy fehér, kétszintes ház. A ház riasztója éppen most szólalt meg, szóval lehet, hogy már úton vannak.

– Oké. Mi a probléma, uram? – kérdezi a nő, hangja egyenletes és nyugodt. Szinte furcsa, amikor a többi hang körülöttem minden más, csak nem az.

– Ez a fickó elesett. Beütötte a fejét és erősen vérzik. Nem tudom biztosan, hogy miért, vagy mi történt – mondom.

– Lélegzik?

– Igen – mondom, miközben a szellemek fecsegése megpróbálja elnyomni őt.

– Segítség, segítség! – kiáltja egy szellem.

A „segítség” kórus kezd körbejárni a helyiségben. Egyre közelebb kerülnek hozzám, így nehezemre esik lélegezni, és lehetetlenné válik, hogy bármit is halljak abból, amit a nő mond. Lemaradok a második részről, amit a nő mond, hogy mit tegyek, hogy segítsek neki, mert a szellemek túl hangosak. Annyira ragaszkodnak ahhoz, hogy segítsek neki, hogy megnehezítik a dolgomat.

– Csend! – suttogom, nem akarva félbeszakítani a nőt, de elnyomják a hangomat.

Még csak nem is tesznek úgy, mintha hallanának engem, a hangjuk addig fokozódik, amíg már gondolkodni sem tudok.

– Pofa be! – csattanok fel.

A szobára csend borul, ahogy a szellemek rám néznek, mintha hirtelen eszükbe jutott volna, hogy ott vagyok.

– Uram, van még valaki önnel? – kérdezi a nő.

– Nem, sajnálom! Megismételné, amit mondott?

Egy pillanatig tétovázik, mielőtt újra belekezd. Miközben megismétli a kérdéseit és az utasításait, figyelek és mindent megteszek, amit kér, miközben azon gondolkodom, hogy a fenébe fogom mindezt megmagyarázni. Bárcsak visszaszaladhatnék a lakásba, de megvan a telefonszámom, és könnyen ki fogják találni, hogy én voltam az, aki betörte az ablakot. Ezen a ponton az lenne a legjobb, ha egyszerűen ott maradnék, és úgy venném a dolgokat, ahogyan szembejönnek velem.

A szirénázás az első jele annak, hogy közelednek, ezért lesietek a lépcsőn, és kinyitom az ajtót, mielőtt visszasietek Randyhez. Szinte vonakodom visszamenni a szobába, ahová összezsúfolódtak a szellemek. Rájuk nézek, mindannyian Randy körül lebegnek, mint valami elbaszott szellemidéző kör. Néha még működni is nehéz, amikor így viselkednek, és még gondolkodni vagy cselekedni is alig tudok. Mi a francért terhel ez le ennyire?

Megkönnyebbülök, amikor megérkezik a mentő és a rendőrautó, így hátraléphetek, és hagyom, hogy átvegyék az irányítást.

– Ön családtag? – kérdezi az egyik rendőr.

Megrázom a fejem. – Nem, a lenti lakásban lakom. Bekapcsoltam a riasztót, amikor bejöttem, mert nem tudtam rávenni, hogy válaszoljon, és féltem, hogy valami baja van. Sajnálom!

Rám mosolyog. – Semmi baj! Egész éjjel ott feküdt volna, ha nem teszi.

A szellemek miatt kezd a fejem lüktetni, ezért örülök, amikor a járőrök végre elengednek. A szellemek kezdenek eloszlani, most, hogy Randyt elviszik, és hálás vagyok, hogy magam mögött hagyhatom őket. Sietek haza, remélve, hogy senki sem foglalkozik azzal, hogy megkérdezze, miért voltam olyan hajthatatlan, hogy bejussak a házba, vagy honnan tudtam, hogy összeesett.

Most csak be akarok feküdni az ágyba, és átaludni a fejfájást.