11-12. fejezet

Tizenegyedik fejezet

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

– Ez annyira unalmas! – nyafog Natalie. – Miért nem vetted rá Ellenállhatatlan nyomozót, hogy itt maradjon?

– Tudom, hogy az, de be kell bizonyítanom, hogy képes vagyok erre – mondom, hiszen már órák óta itt vagyok. Őszintén szólva, nem tudom azt mondani Natalie-nak, hogy egyetértek vele abban, hogy mennyire unalmas ez az egész.

– Kérj tőle egy könnyebbet! Tudod, hogy csak morgolódik – mondja. – Azt akarod, hogy meztelen legyen, nem igaz?

Összeszűkült szemmel fordulok felé, amitől csak vigyorogni kezd, ahelyett, hogy elhallgatna. Hogy miért vártam mást, nem tudom. Mivel Barry nem tudja vállalni a délutáni műszakot, végül felkelek, és fogok egy Lyftet, és visszamegyek az őrsre. Nem vesződöm azzal, hogy bemenjek. Tudom, hogy Maddox nem lenne boldog, hogy semmit sem találtam, ezért fogom a kocsimat, és egyenesen a könyvesboltba megyek.

Amikor belépek, Barry rám mosolyog.

– Szia! Hogy ment?

Barry egy nagydarab fickó, aki keményen dolgozik, hogy formában tartsa magát. Bár nem tud a szellemekről, azt tudja, hogy tanácsadóként segíthetek az ügyosztályon, ezért volt szükségem rá, hogy elvállaljon néhány plusz műszakot. Körülbelül velem egyidős, nemrég szerelt le a seregből, és főiskolára jár, hogy mérnök legyen. Most éppen van egy kis szabadideje az iskolából, úgyhogy tulajdonképpen jól jön neki, hogy átveszi a boltot, de biztosítottam arról, hogy ha ezt hosszú távon akarom csinálni, akkor felveszek valaki mást, aki kisegít.

– Minden rendben?

– Igen, minden rendben. Megjött a posta, úgyhogy az asztalodra tettem – mondja.

– Köszönöm! Tényleg nagyra értékelem ezt!

Legyint, mintha biztosítani akarna arról, hogy nem nagy ügy.

– Persze – mondja, miközben felkapja a táskáját, és az ajtó felé indul. – Ó, mielőtt elfelejteném, volt itt egy fickó, aki rólad kérdezősködött. Mondtam neki, hogy később jössz. Bár eléggé hátborzongató hangulatot éreztem belőle, úgyhogy légy óvatos!

– Oké, köszönöm – mondom, bizonytalanul, hogy ezt komolyan kell-e vennem, vagy sem. Barry mindig is kissé paranoiás volt. Szereti megijeszteni a vásárlókat azzal, hogy föléjük tornyosul, ha úgy gondolja, van rá esély, hogy megpróbálnak ellopni egy könyvet. Valószínűleg valami olyan egyszerű dolog volt, mint egy értékesítő, vagy talán egy független szerző, aki abban reménykedik, hogy a könyveit a polcokra teszem.

Ahelyett, hogy a polcokat pakolnám, vagy bármi produktív dolgot tennék a vállalkozásomért, a délutánt azzal töltöm, hogy Harper Jonesról keresgélek a számítógépen. Elolvasok mindent, amit csak tudok a hírekből, amelyek leírják, hogyan találta meg egy kora reggeli kocogó a holttestét a meggyilkolása utáni reggelen.

Miután az összes cikk egymás másolatának kezd tűnni, elkezdek utánanézni a közösségi médiában és minden másban, amit csak tudok, hogy megtudjak többet a személyiségéről. Jó tanuló volt, szerette a kutyáját, és önkéntesként kutyákat sétáltatott a kutyamenhelynek. Úgy tűnt, ideális életet él. Kizárt, hogy továbblépett volna. Fiatal volt, meggyilkolták, és ott érzem őt. Csak meg kell találnom a módját, hogy rávegyem, hogy előjöjjön.

Amikor hatkor bezárom a könyvesboltot, egyenesen visszamegyek a parkba, remélve, hogy több szerencsém lesz.

Miközben a helyszín felé lépkedek, elém ugrik Sean, én pedig belé csapódom.

Megmarkolja mindkét vállamat. – Hiro! Libby bekerült abba a tornaiskolába, ahova akart! Azt mondták, hogy fenomenális!

Meglepetten nézek rá. – Komolyan? Ez fantasztikus. Fel kell hívnom és gratulálnom neki.

Láthatóan el van ragadtatva az ötlettől. – Igen! Mondd meg neki, hogy büszke vagyok rá! Mondd meg neki, hogy mennyire büszke vagyok! – mondja, miközben próbál megrázni. – Most azonnal! Hívd fel most rögtön!

– Oké, nyugodj meg! – mondom, miközben előhúzom a telefonomat egy pillanattal azelőtt, hogy meglátom valami villódzását mögötte. – Harper? – kiáltom, de éppen olyan gyorsan tűnik el, ahogy meg is láttam.

Sean körülnéz, mielőtt a tekintete megakadna azon a helyen, ahol Harper meghalt. – Mit csinálsz itt?

– Libbyt hívom – mondom, miközben ellépek a területről, és kihangosítom a hívást, hogy Sean is hallja, és remélhetőleg elterelődjön a figyelme.

– Halló? – szólal meg egy férfihang.

– Hé, Vic, beszélhetnék Libbyvel? – kérdezem.

– Hé, Hiro! Hogy vagy? – mondja. Vic lett Libby mostohaapja, miután az anyja, Hailey egy évvel ezelőtt férjhez ment. Sean számára ez nagyon nehéz időszak volt, nem azért, mert Hailey férjhez ment, hiszen már nem voltak együtt, hanem mert attól félt, hogy Vic „átveszi a helyét”, pedig legalább tetszik neki Vic. Azt mondta, egy darabig kísértette a seggét, míg egyszer sikerült lelöknie egy vázát a vitrinről, mert ott voltam, de mivel nem nagyon tudott uralkodni magán, ha nem voltam a közelében, az Libby felé esett. Vic azonnal akcióba lendült, ellökte az útból, és elnyerte Sean tetszését.

– Nagyszerűen – válaszolom.

– Itt van Libby – mondja.

– Hiro bácsi? – kérdezi Libby.

– Hé, kislány! Apád mondta, hogy felvettek a tornaiskolába.

– Tényleg? Látta? – kérdezi a lány, és a hangja folyamatosan emelkedik.

– Igen.

Valahogy hagytam, hogy Sean rábeszéljen, hogy meséljek Hailey-nek, Libby anyjának arról, hogy látom a halottakat. Nehéz volt, de miután leültettem és olyan dolgokat mondtam neki, amiket csak Sean tudhatott, elkezdett bízni bennem, és végül megengedte, hogy Libbynek is elmondjam.

Libby beszélget velem egy darabig, miközben továbbítom neki, amit az apja mondani akar. El van ragadtatva, és örülök, hogy megadhatom ezt neki, hiszen már nincs apja. Amikor befejeztem, Sean elrohan, hogy azt tegye, amit Sean szokott, és egyedül hagy a parkban a sötétben.

Visszamegyek a fa mellé, ahol a legjobban érzem Harpert. – Harper, azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Segíteni akarok.

Ott van, de nyilvánvaló, hogy nem akar hozzám jönni. És akárhányszor elindulok felé, amikor megjelenik, eltűnik, így hát csak ülök, várok és figyelek. Kilenc körül támad egy ötletem, és felhívom Maddoxot.

– Azért hívtál, hogy elmondd, elfogyott a só? – kérdezi.

– Só? – Ez olyan, mint egy cukros vicc? Mint amikor cukorért mész a szomszédba? Annyira össze vagyok zavarodva.

– Nem ezt csinálják a médiumok? – kérdezi.

Ó... ha ha! Olyan vicces. – Ezt nem – mondom. – Azon gondolkodtam, hogy van-e kutyád, vagy van-e hozzáférésed egyhez.

– Mert? Áldozati szertartás?

– Igen, azt akarom, hogy hozz egy kutyát, hogy amikor feláldozlak, megtarthassam a kutyát – mondom.

– Oké, hadd írjam le, hogy miért nem kellene tanácsadónak lenned... „Meg akar ölni... és arra kér, hogy lopjak el egy kutyát”. Megvan. Még valami?

– Csak... hozz egy kutyát a parkba! Nagyon szerette a kutyákat és az állatokat, ezért gondoltam, ha hoznánk ide egy kutyát, talán előjönne megnézni.

– Várj csak... Még mindig a parkban vagy? Gyerünk, add fel!

– Egy kicsit elmentem a boltomba, de igen, most már visszatértem. Keress nekem egy kutyát! – Leteszem, mielőtt még bármi más gúnyos és bosszantó dolgot mondhatna. A bája nem működik olyan jól, amikor nem látom.

Körülbelül negyedórával később lépteket hallok a járdán, és megfordulva Maddoxot látom, aki szemmel láthatóan nincs elragadtatva, miközben egy hámba fogott macskát tart a kezében. A hám rózsaszínű, kis masnival, és az öröm biztosan látszik az arcomon.

– Ne nézz így rám! Nem én vettem a hámot, és a macskát sem akartam – morogja, miközben leteszi a földre a narancssárga cirmost. Az láthatóan hozzászokott a hámhoz, ahogy bolyong, és izgatottan várja, hogy részt vehessen egy olyan kalandban, amelyben a gazdája biztosan nem akart részt venni.

– Imádnivalóan nézel ki – mondom, amitől az amúgy is mogorva arca még savanyúbb lesz.

Itt van ez a magas, izmos férfi, aki egy macska kecses, rózsaszín pórázát tartja, és mégis jól áll neki. Miféle varázslat ez?

A pórázzal hadonászik. – Csak fogd a macskát!

– Nem hagyod itt velem a macskádat! Gyere ide, és ülj le! – mondom, megpaskolva magam mellett a helyet.

– Ez nevetséges! – morogja, miközben a macskával együtt odasétál, mielőtt leülne. – Tudod te, hogy ez mennyire nevetséges?

– Macska rózsaszín hámban, masnival nevetséges?

Azt hiszem.

Elfintorodik.

– Mi a kandúr neve? Vagy nőstény?

– Kandúr, és Bandita a neve.

Kinyújtom a kezem, és megsimogatom Banditát, aki nagyon örül, hogy valaki, aki nem egy szörnyeteg, megsimogatja. – Harper, ő itt Bandita – mondom, amikor a macska figyelmét eltereli egy meglibbenő levél.

Csend.

Bandita körbe-körbe járkál, miközben csendben ülünk vagy öt percig, mire meglátom, hogy Harper kikukucskál egy fa mögül a macskára. Közénk néz, mielőtt lassan odasétál Banditához, és letérdel. Mindig is megesküdtem rá, hogy egyes állatok látják a szellemeket, mert úgy tűnik, hogy a macska figyelme egy pillanatra a lányra terelődik, mielőtt elkezdene egy botot ütögetni.

– Harper, Hiro vagyok, ő pedig Maddox Booker nyomozó – mondom, kínosnak érezve, hogy Maddox mellett kell beszélgetnem, de azt is tudom, hogy koncentrálnom kell, ha nem akarom, hogy megint eltűnjön előlem.

– Tudom, hogy ki ő – mondja. – Mogorva.

Elvigyorodok. – Mogorva.

– Most már „Mogorva”, és egyben „Morcos” is.

– A macskája viszont tetszik – mondja, miközben Banditát figyeli. – Ha valakinek macskája van hámmal, az biztosan jó ember, nem igaz?

– Szerintem csak ugat, de nem harap – mondom.

Egy pillanatig figyelmesen néz. – Hogy tudsz beszélni velem?

– Nem vagyok benne biztos. Így születtem – magyarázom. – Tényleg segíteni akarok neked. El tudod mondani, mi történt veled?

Kicsit hátrálni kezd, és látom, hogy kezdem elveszíteni.

– Harper, segítenünk kell neked! Így fogsz itt ragadni, amíg nem segítünk neked – magyarázom.

Egy pillanatig csendben van, csak néz rám. – Akkor elmehetek innen?

– Igen.

– Oké... külön zeneórára jártam a Clinton Egyetemen... és minden este ugyanabba az irányba mentem haza, mint ez az egyetemista srác... egy másik óráról. Nem tudom, melyik osztályba járt. Mosolygott és köszönt, szóval... nem gondoltam, hogy ez nagy dolog. Aztán elkezdett beszélgetni velem... először csak... azt hittem, hogy jó, hogy egy egyetemista srác udvarol... de aztán kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Bár azt hittem, hogy nevetséges vagyok, de elkezdtem fél órával tovább lógni a könyvtárban, hogy ne kelljen vele együtt sétálnom. El kellett volna mondanom anyámnak, vagy valami ilyesmi, de azt hittem, hogy csak túlgondolom a dolgokat. Úgy egy héttel később történt, hogy hazafelé sétáltam, és láttam, hogy a parkban van. Besurrantam a fák közé, azt gondolva, hogy nem vesz észre, de odarohant és megállított.

Tétovázik, miközben megdörzsöli az arcát, majd azt mondja, hogy nehezen emlékszik vissza minderre.

– Aztán... aztán elkapta a csuklómat, és nekilökött egy fának. Azt mondta, hogy szeret, de tudni akarja, miért kerülöm őt. Amikor mondtam neki, hogy engedjen el, hogy a frászt hozza rám, nem tette, ezért belerúgtam. Aztán a fejemhez vágta a fém vizes palackját. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a földre zuhanok. És aztán... itt álltam. Néztem őt, ahogy megpróbált felébreszteni. Rázott és sikoltozott, és... én csak feküdtem ott. Én csak... nem számított, mennyire próbáltam, nem tudtam felkelni. Aztán pánikba esetten elszaladt.

– Meg tudod mondani, hogy hová menekült? – kérdezem.

Mélyebbre mutat a fák közé, amelyek a park nyugati oldalát szegélyezik.

– Van valami, amit hátrahagyott?

– Otthagyta a vizes palackot. Eldobta.

– Meg tudod mutatni?

Bólint, és elindul, én pedig megbököm Maddoxot, aki csak bámul rám. Látom rajta, hogy még mindig pokolian szkeptikus, de legalább van benne annyi tisztesség, hogy nem szakít félbe, miközben követem a lányt. A lány egy darabig sétál, mielőtt felfelé mutat. Először nem látok semmit, amíg elő nem veszem a zseblámpámat, és meg nem látom az enyhe fényvisszaverődés csillanását a fém vizes palackról, amely egy faágról lóg, feltehetően ott, ahol fennakadt a szíj.

Maddox némán bámulja, miközben a macskáját tartja.

Harperhez fordulok, akit úgy tűnik, megbabonázott a látvány. – Meg tudod mondani a nevét? – Csend. – Harper? Meg tudod mondani a nevét?

A neve hallatán megrándul. – Ó... ööö... A keresztneve Robert volt, de a vezetéknevét nem tudom.

– Semmi baj! Ha szereznénk neked néhány képet, akkor rá tudnál mutatni? – kérdezem.

Bólint. – Igen.

– Rendben. Maddox nem hallott semmit abból, amit mondtál, úgyhogy nekem kell elmondanom neki – magyarázom.

Harper rám mosolyog. – Köszönöm!

Megmelenget, hogy örül, hogy itt vagyok, hogy segítsek. Van, aki nem érti meg, és megreked a bolyongásban, de remélhetőleg ő gyorsan tovább tud lépni. – Köszönöm, hogy megbízol bennem!

Maddoxhoz fordulok.

– Tudod, meddig pásztáztuk ezt az erdőt? – kérdezi.

– Csak a megfelelő személyt kell megkérdezned – mondom, mielőtt mindent elmesélnék neki, amit Harper mondott.

Figyelmesen néz, és szinte lehetetlen olvasni az arckifejezéséből. Azt hiszi, hogy addig bolyongtam az erdőben, amíg meg nem találtam a vizes palackot, amit ő és a csapata nem vett észre, aztán csináltam ezt a nagy látványosságot? Vagy hisz nekem? Lehetetlen megmondani.

Amikor befejezem, egy pillanatig csak néz engem.

– Te... nem hiszel nekem? – kérdezem, őszintén kíváncsian.

– Nem mondtam ilyet – mondja, de nem erősíti meg sem így, sem úgy, mielőtt a macskáját a karjaimba teszi, majd elfordul és telefonál.

Amikor visszatér, a telefonját a zsebébe csúsztatja.

– Szükségem van mindenre, amit csak tudsz erről a Robertről. Kor, haj, etnikai hovatartozás, milyen osztályból jött, mit viselt. Minden.

– Oké – mondom. Beszélgetni kezdek Harperrel, de mielőtt túl messzire jutnánk, megjelenik néhány ember, akik Maddoxszal dolgoznak. Rendkívül kényelmetlennek érzem, hogy előttük beszélgetek Harperrel, és úgy tűnik, ő sem nagyon koncentrál, ha ők is ott vannak, ezért elviszem egy csendesebb helyre, hogy megszerezzek minden információt, amit csak tudok.

Amikor Maddox visszatér hozzám, átadom neki az összes információt, amit sikerült megszereznem, amit ő átad valakinek, akit felhív. Aztán megint elmegy, egyedül hagyva engem a lánnyal és a macskával.

 

Tizenkettedik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Szilvi

 

Amikor megkapom a hívást, hogy lehetséges egyezésünk van, megfordulok, hogy megpróbáljam megtalálni Hirót. Egy olyan emberhez képest, aki részt akart venni ebben, úgy tűnik, elég gyorsan eltűnik.

Mindeközben az agyam próbálja eldönteni, hogy mi folyik itt. Kizárt, hogy egy szellemmel beszélget. Egyszerűen nincs értelme. Megtalálta a vizes palackot? De hogy lehet, hogy a csapatom figyelmét elkerülte, az övét pedig nem?

Én csak... kizárt, hogy képes beszélni a szellemekkel, nem igaz?

Amikor a csapatom elküldi e-mailben azon Robertek listáját, akik nagyjából ugyanakkor hagyhatták el az óráikat, mint Harper, Hiro elé tartom. – Meg tudod mondani, melyikük az?

Elveszi a telefont, és anélkül, hogy ránézne, elfordítja magától, mielőtt azt mondaná: – Azt mondja, a harmadik. Robert Matthews.

Akkor sem néz rá, amikor visszaadja, és nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy talán szándékosan tette ezt, hogy megmutassa, nem tudná megszerezni ezt a tudást valaki segítsége nélkül.

– Szóval, lehetne... – Hiróra bámulok, miközben a szavakat keresem. – …hogy Harper... velünk jöjjön, hogy meggyőződjünk róla, hogy a megfelelő fickót kaptuk el?

– Hmm... megpróbálhatjuk. Jelenleg eléggé kötődik ehhez a területhez – az új szellemek úgy tűnik, ragaszkodnak a haláluk helyéhez –, de ha megpróbálja, képes helyet változtatni. Meglátjuk, hogy fog-e követni engem – mondja.

– Hagyjuk, hogy valaki más tartóztassa le a fickót, amíg én itt maradok veled. Csak azért akarom, hogy ott legyen, hogy biztosra menjünk.

– És egész idő alatt én fogjam a macskát? – kötekedik Hiro.

– Várhat a kocsiban. Menjünk!

Az autóm felé indulok, miközben a csapat a helyszínen dolgozik, majd követem a két rendőrt Robert Matthews házához. Leparkolok az utcán, miközben Hiróra pillantok, mielőtt kiszállok. Ő is kiszáll, és balra mosolyog.

– Minden rendben – mondja halkan, amikor a rendőrök bekopogtatnak az ajtón.

Robert megriadva nyitja ki az ajtót, miközben pillantása a két rendőr között cikázik.

– Azt mondta, hogy ő az – mondta Hiro, mielőtt elfordulna tőlem. – Semmi baj!

Nézem, ahogy Robert eltakarja az arcát, és térdre rogy, mielőtt a rendőrök bármit is mondanának. Még innen is hallom, ahogy azt mondja: – Nem akartam! Nem akartam bántani őt!

Ahogy nézem az egészet, szó nélkül maradok. Ma úgy indultam neki a dolgoknak, hogy biztos voltam benne, hogy ez csak időpocsékolás lesz, és ehelyett egy olyan ügyet zártunk le, amelytől féltem, hogy döglött akta marad. És egy olyan ember segítségével, akiről sosem gondoltam volna, hogy tényleg segíthet.

Még azután is, hogy Robertet bepakolják a kocsiba és elhajtanak, én csak állok, és bámulom azt a helyet, ahol Robert térdelt.

– Harper... – kezdek bele, nem tudva, mit fogok mondani.

– Elment – mondja Hiro. – A szellemek továbblépnek, amikor békére lelnek... Azt hiszem, látva, hogy Robert ilyen szintű sajnálatot érez, hagyta őt továbblépni.

– Szállj be a kocsiba! – parancsolom, nem tudva, mi mást mondhatnék. Nem akarom, hogy ilyen élesen hangozzon, de az agyam logikus része azt súgja, hogy Hiro valahogy át akar verni.

– Oké...

Beszáll, miközben kinyitom az ajtót, de arrébb kell tennem Banditát, aki elfoglalta az ülésemet. Hiro ölébe ültetem, anélkül, hogy megkérdezném, akarja-e valójában a macskát.

Megsimogatja Bandita fülét, mielőtt rám nézne.

– Ugye tudod, hogy szerezned kéne neki egy kis hordozót vagy valamit arra az esetre, ha balesetet szenvednél?

Figyelmen kívül hagyom, miközben ott ülök, és tanulmányozom őt, próbálva megérteni, hogyan tudja ezt véghezvinni. – Csukd be a szemed!

Felvonja a szemöldökét. Látszik, hogy jól szórakozik, amitől még kevésbé bízom benne.

– Miért? Ez elég gyanúsan hangzik. Valami kétes dologra készülsz?

Én!? Megfeledkezett a saját létezéséről? Hogy lehetnék én itt egyáltalán a gyanús? – Van itt szellem? – kérdezem, nevetségesen hangzik, hogy egyáltalán felteszek egy ilyen kérdést.

– Ööö... igen, Natalie itt van.

– Rendben, hunyd le a szemed!

Kicsit zavarodottnak tűnik, de lehunyja a szemét.

– Oké...

– Hány ujjamat tartom fel? – kérdezem, miközben feltartok kettőt.

– Kettő. – Nincs tétovázás. Nem dönti felém a fejét, és a szemét sem nyitja ki. Ehelyett egészen ellazultnak látszik az anyósülésemen, miközben a macskát simogatja, aki csupa dorombolás.

– Most?

– Egy.

Hitetlenkedve csukom össze a kezem. Nem, nem, nem, nem... ez nem helyes! Ez nem valós! – Melyik volt az?

– A jobb kisujjad.

Kinyújtottam négy ujjamat, teljesen hülyének érezve magam. – És most?

– Azt mondta, hogy kint van a fütyid, de ő egy kibaszott perverz, úgyhogy azt hiszem, hogy nincs – mondja.

– Mi van? – kérdezem, megdöbbenve a választól.

Kinyitja a szemét, és rám néz. – Szóval... nem volt elég, hogy megoldottam egy ügyet, most még az ujjakat is el kell találnunk? Mit akarsz még, mit találjak ki? Annyira elszánt vagy, hogy igazad legyen, ugye?

Hunyorogva nézek rá, de a vigyora megingathatatlan.

– Mi vagy te?

– Földön kívüli – suttogja.

A szemem még jobban összeszűkül a nevetséges válaszára.

– Natalie most az öledben ül – mondja közömbösen, mintha ez teljesen normális dolog lenne. – A mellei pont az orrod előtt vannak. Most éppen rázza őket.

Továbbra is csak bámulom őt, nem vagyok hajlandó reagálni erre az információra.

Vigyora visszaváltozik egy normálisabb kifejezésre.

– Mit akarsz még tőlem? Mit szólsz ehhez, azt akarom, hogy írj be valamit a telefonodba, és mutasd meg... a kormánykeréknek, rendben? Én pedig megmondom, mit írtál oda.

Gyorsan beírom, hogy „boglárka, áfonya, fa”, remélve, hogy a véletlenszerű szavak majd kizökkentik, és visszatérhetek az épelméjűség városába.

– Natalie szerint az van odaírva, hogy „Hiro akarja a te... – Elhallgat, mielőtt dühösen a kormánykerékre pillantana. – Elűzlek, gonosz szellem! – morogja. – Mindegy. Boglárka, áfonya, fa.

A telefonomat a hátsó ülésre dobom, beindítom a kocsit, és vezetni kezdek. Nem tudom, hova vezetek, vagy, hogy mit fog tenni velem, ha elszabadulok innen, amikor a probléma velem van a járműben.

– Megbocsátok neked minden rosszat, amit valaha mondtál vagy tettél velem, ha megállunk valahol enni – mondja Hiro egy rám szegezett mosollyal. – Úgy értem, ez nagyon sok megbocsátás. Például az, amikor a születésnapomon fogva tartottál, és amikor kihallgattál, vagy amikor rávettél, hogy szálljak be a kocsidba, majd kitettél távol a kocsimtól.

Hallgatok, miközben behajtok egy McDonald’s-ba.

– Kérsz valamit? – kérdezi Hiro, miközben az étlapot böngészi.

Csend.

– Most már duzzogni fogsz azért, mert tévedtél? – kérdezi Hiro, miközben előrehajol, hogy jobban lásson.

– Igen – mondom, elszánva, hogy bármit is teszek, nem engedek neki.

Nevetni kezd, mielőtt áthajol előttem, hogy rendeljen. Miután befejezte, úgy döntök, hogy győz az éhség, és én is rendelek magamnak, mielőtt az ablakhoz húzódnék. Abban a pillanatban, hogy megállok, Hiro megpróbál átnyújtani egy hitelkártyát, de figyelmen kívül hagyom, és magam fizetek. Átadom neki a zacskó ételt, és ahelyett, hogy hazavezetnék, leparkolok egy kinti parkolóhelyen, ahol figyelhetjük a forgalmat. Átadja a hamburgeremet, miközben én csak ülök ott, és elgondolkodom mindenen.

Egy pillanat múlva felé fordulok. – Úgy döntöttem, hogy nem bízom benned, az egészet csak kitaláltad, és az egészet megrendezted – jelentem ki.

– Natalie még mindig az öledben ül. Natalie, szállj le! – mondja, mintha a nő egy kutya lenne, aki nem hagyja abba az ugrálást.

Kinyitok egy csomag sót, és az ölembe szórom, amire Hiro nevetni kezd.

– A só nem hat rájuk, viszont tetszik, hogy ragaszkodsz hozzá, hogy egy szavamat sem hiszed el, mégis elkezdtél sót szórni az öledre – mondja. – Kiszállt. Megkérdezte, miért kell mindig ilyen sósnak lenned. – Ezt alig tudja nevetés nélkül kimondani.

– Nem vagy vicces! – mondom, amikor Bandita felmászik az ölembe, csak, hogy beleharapjon a hamburgerembe, mielőtt észrevenném, mi történik. – Te átkozott macska!

Hiro ismét felnevet, miközben Bandita elszökik a falatjával, hogy nyugodtan rágcsálhassa. – Ez a te macskád?

– Sajnos.

– Sajnos? Láthatóan szereted őt – mondja, miközben figyeli, ahogy a macska dorombolva rágcsál. – Még csak nem is tudsz úgy tenni, mintha nem így lenne.

Kiadok egy morgást, hogy érzékelje, mennyire bosszant ez a kijelentése. – Ne légy már ilyen kurvára beképzelt, és ne tégy úgy, mintha most már mindent tudnál! Még mindig úgy gondolom, hogy ez az egész egy nagy átverés.

Hiro bólint. – Teljesen érthető, hogy nem hiszel nekem azok után, amit ma mutattam neked. Úgy értem, tényleg, mindenre van magyarázat, mintha gondolatolvasó, vagy látnok lennék, vagy ilyesmi. Óóó! Tudom! Jobb nyomozó vagyok, mint te.

Ettől jobban morgok, mint attól, hogy szellemeket lát.

– Miért akarsz ennyire segíteni? – kérdezem.

– Mert valahányszor látom a bátyámat, mindig arra a fickóra gondolok, aki megölte őt – mondja.

Tényleg látja a bátyját? – Tehát a bátyád képzeletbeli szelleme még mindig itt van?

Hiro rám vigyorog. – Igen.

– Most is itt van?

– Nem... valószínűleg megölne, ha tudná, mit csinálok. Nagyon ideges lesz, ha bármit teszek, ami a gyilkosa megtalálásával kapcsolatos – mondja.

– Úgy tűnik, ő az okosabb a családban.

– Nem mondhatod, hogy ha valaki megölné Bent, nem tennél meg mindent, hogy megtaláld.

– Ez más! – Még én is hallom, milyen makacsul hangzom.

– Miért? Mert Ben a vérrokonod?

– Nem, mert én tudom, hogy mit csinálok, és meg is tudom védeni magam.

– Attól, hogy fegyvert hordasz, még nem leszel legyőzhetetlen – mondja.

– Ahogy a szellemekkel való bolyongás és beszélgetés sem.

Egy pillanatig hallgat, miközben beleharap egy sült krumpliba, és úgy tűnik, gondolkodik. – Mondj, amit akarsz, Maddox, de segíteni fogok a bátyám szellemének békét találni, veled vagy nélküled. De talán dolgozhatnánk együtt, hogy véget vessünk ennek, mielőtt valaki másnak is meg kellene halnia.

– Meggondolom – mondom, ami úgy tűnik, jobban kielégíti, mint gondoltam volna.

– Tedd azt – mondja Hiro.