5.-6. Fejezet

Ötödik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Szilvi

 

– Hé, Maddox, indulok! Mielőtt elmegyek, láttam valami érdekeset tegnap este, amiről úgy gondoltam, hallani akarsz – mondja Sami Bell, amikor megáll az asztalom mellett. Ő egy rendőr, aki a harmadik műszakban dolgozik, de már évek óta ismerjük egymást.

– Mi az? – kérdezem, miközben megragad egy széket, és az asztalomhoz csúsztatja. Ekkor már néhány perce itt vagyok, úgyhogy elfelé tart.

– Az a fickó, aki tegnap itt volt nálad… láttam tegnap este – mondja.

Eltart egy pillanatig, amíg rájövök, kiről beszél.

– Hiro Moore? – kérdezem meglepetten.

Bólint, láthatóan örül, hogy van egy kis pletyka, amit hallani akarok. – Igen. Szóval, az éjszaka közepén megszólal egy házi riasztó, mielőtt kapunk egy hívást, hogy egy idősebb férfi elesett és vérzik. Tippelj, ki volt ott, amikor megjelentem!

– Hiro – mondom hitetlenkedve. Mi a faszom? Ez a fickó tényleg gyilkos, és mi csak úgy írjuk le, hogy rossz helyen, rossz időben? – Mit keresett ott?

Sami rám vigyorog. – Látom ezt az arckifejezést! Nem akarta megölni. Mindig olyan szkeptikus vagy mindenkivel szemben. Egyébként az idősebb úr szívrohamot kapott, és estében beverte a fejét a pultba. Az a Hiro nevű fickó a bérlője, és betört hozzá, hogy megpróbáljon segíteni neki.

– Betört. Miért tört be? Hány óra volt? – kérdezem.

– Azt hiszem, úgy hajnali három körül.

Hogyhogy senki nem látja, hogy ez a fickó mennyire kurvára gyanús? Csak azért, mert mosolyog és szépeket mond, mindenki egyszerűen leírja? – Ő csak... véletlenül úgy döntött hajnali háromkor, hogy megnézi a főbérlőjét, aki véletlenül szívrohamot kapott és elesett? Kaphatunk toxikológiai jelentést a főbérlőről? – kérdezem.

Most úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.

– Te... szerinted csinált valamit, ami miatt a pasas szívrohamot kapott? – kérdezi meglepetten. – Tényleg azt hiszed, hogy valahogy benne van? Úgy értem... Maddox, úgy tűnt, hogy megrázta a dolog. Amikor megérkeztem, sápadt volt és zaklatott... valaki, aki meg akarja ölni a főbérlőjét, nem lenne ilyen helyzetben.

– Valószínűleg attól félt, hogy elkapják – mondom makacsul. – Toxikológiai jelentést akarok!

Felsóhajt és megrázza a fejét. – Tudod, hogy ezt nem tehetjük csak azért, mert szerinted gyanús. De mondom neked, ha tényleg meg akarta volna ölni a fickót, akkor hagyta volna meghalni. Azt mondták, ha nem hozták volna be az idősebb férfit, akkor meghalt volna. Hiro sem hívta volna a rendőrséget, hanem egyszerűen elment volna.

Egy pillanatra elgondolkodva nézem őt, mielőtt megrázom a fejem. – Ez az egész rohadtul gyanús. Nem mondhatod, hogy ez kurvára nem gyanús!

– Én... szerintem indokolatlanul kemény vagy egy olyan fickóval szemben, aki szó szerint épp most mentette meg a főbérlője életét.

– Sorozatgyilkos – jelentem ki, félig viccelődve... mondhatni.

Sami hitetlenkedve néz rám. – Amikor egy jótétemény előtt állunk, sorozatgyilkosnak nevezzük?

– Igen – mondom, mire felnevet.

Hátradől a székében. – Istenem, Maddox, szükséged van egy kis pihenésre! Kit ítélsz még el csendben?

– Csendben! – mondja Ben a háta mögül, mielőtt felnevet. – Ó, az én drága kisöcsém nem hallgat semmiről!

És persze, hogy Bennek bele kell dugnia az orrát a dologba. – Mit csinálsz te itt fent? Menj le a földszintre, és végezd a munkádat! – mondom.

– Ó, de az rendben van, hogy Sami itt van fent? – kérdezi Ben, miközben megragad egy másik széket, és leül velem szemben. – Kiről beszélünk?

– A fickóról, akiről Maddox meg van győződve, hogy sorozatgyilkos – mondja Sami.

Ben egy hosszú pillanatig gondolkodik. – Maddox azt hiszi, hogy mindenki, akit nem kedvel, sorozatgyilkos. Meséltem már neked arról, hogy amikor tinik voltunk, meg volt győződve arról, hogy a postásunk sorozatgyilkos? Ehelyett anyánk a hátunk mögött csak kavart vele.

– Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nem sorozatgyilkos – mondom.

Ben vigyorog, láthatóan nagy örömét leli ebben.

– Igaz... volt az a tekintete.

Zümmög a telefonom, félbeszakítva, mielőtt folytathatnánk a beszélgetést, és látom, hogy Elena Perez az, a szomszédos város vezetőnyomozója, valamint Molly Parker főnökhelyettes felesége. Bár jogilag Elena felvette Parker vezetéknevét, mindketten a leánykori nevüket használják, hogy a munkahelyen ne legyen nagy kavarodás.

– Sajnálom, ezt fel kell vennem! – mondom.

– Hív a kötelesség, nekem pedig aludnom kell egy kicsit – mondja Sami, miközben feláll, és búcsút int mindkettőnknek, mielőtt elindul kifelé.

– Vigyázz magadra! – mondja Ben.

– Mindig! Te is – mondom, miközben követi Samit, hagyva, hogy fogadjam a hívást.

– Booker nyomozó, remélem, tudsz nekem segíteni – mondja Perez nyomozó.

– Mi történik?

– Most azonnal elküldöm neked a címet. Itt tudsz lenni harminc percen belül?

– Persze – mondom, nem lepődve meg, hogy Perez titkolózik. Mindig tíz helyen van egyszerre, és szeret éppen csak annyi információt adni, hogy ne pazaroljon túl sok időt arra, hogy túl sokat mondjon. Szerintem ő is jól szórakozik rajta.

Bár nem az én hatáskörömbe tartozik, nem kérdőjelezem meg, hogy miért hívott. Szívesen segítek, ahol csak tudok, és tudom, hogy ha engem keresnek, az valószínűleg kapcsolatos valamelyik korábbi ügyemmel.

A harminc percig tartó út egy elhagyatott motelhez vezet, amely a következő városba vezető főút mellett található. A tábla már régen széthullott, csak a talapzata áll még, és a motelt már évekkel ezelőtt bedeszkázták, ha a napfénytől kifakult faanyag kinézete bármit is elárul. Jelenleg jelölt és jelöletlen járművek gyülekeznek a parkolóban, amelyet az évek óta tartó elhanyagoltság tönkretett, és a területet elkerítették kordonnal. Térdig érő gyomok nőnek ki a repedések között, amelyek mellett elhaladok a fókuszban lévő helyiség felé tartva.

Perez nyomozó meglát, és azonnal felém indul. Alacsony nő, alig haladja meg a 160 centit, de a viselkedése pótolja ezt. Emlékszem, hogy volt némi vita, amikor megérkezett először, mert néhány idősebb férfi viccesnek találta, hogy ez a kis hölgy mostantól a főnök, amíg rendbe nem szedte a nyomozóit. Most már mindenki szereti és fél tőle, amit szerintem élvez. Bár Elenával egész jól kijövünk, ez nem jelenti azt, hogy a felesége, Parker főnökhelyettes jobban tolerál engem, mint bárki mást.

– Jó reggelt! – mondom.

– Jó reggelt! Van itt valami, amit érdekesnek találhatsz – mondja, miközben a hetes szoba ajtajához vezet. Védőfelszerelést húzok magamra, nehogy bármi bejusson a helyiségbe kívülről, majd követem őt a helyszínelő szalag mellett.

Az első dolog, amit észreveszek, a körülöttem nyüzsgő technikusokon és járőrökön kívül, az a szoba tisztasága. Majdnem olyan, mint egy vadonatúj szoba, tiszta ágy, bevetve, nincs por vagy piszok. Egy régi tévé áll egy állványon, vele szemben egy szék. A székben egy férfi ül. Nincs lekötözve, de egy darab ragasztószalag van a száján. A csuklóján nem látszik, hogy megkötözték volna, ezért elgondolkodtam, hogy talán elkábították-e.

Egy késszúrás van a mellkasán, egyetlen szúrás. A vérnyom azt mutatja, hogy küzdött valamennyit, ami azt jelenti, hogy a gyilkos a halál beállta közelében, vagy a halála után helyezte vissza a székbe.

Pont olyan, mint a többi. A szoba másképp van berendezve, mint eredetileg volt, mintha még ki is dekorálták volna, leragasztott száj, szúrt seb. Az elmúlt másfél évben két másik ilyen esetem is volt, tehát nem lehet véletlen. Nincs semmi borzasztóan különleges a halálesetben, de mégis elég hasonlóságot mutatnak ahhoz, hogy kirajzolódjon egy minta. Az első két eset nem az én ügyem volt, de miután a vezető nyomozónk nyugdíjba vonult, hozzám került, ezért is néztem utána tegnap. Mostanra a dolgok kihűltek, de tudtam, hogy kell lennie valami másnak is.

– Ugyanaz a gyilkos? – kérdezi Perez.

– Nagyon úgy néz ki, nem igaz? Hat hónap telt el az utolsó óta... túl nagy kérés volt, hogy itt véget érjen, nem igaz?

– Mindig az – mondja. – Nos... egy sorozatgyilkossal van dolgunk, és ki kell derítenünk, miért, mielőtt újabb áldozatot követel.

Bólintok felé, és tudom, hogy mindent meg fogok tenni, hogy elkapjam ezt a késes gyilkost, mielőtt esélye lenne újra lecsapni.

 

Hatodik fejezet

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

Végighúztam a kést a doboz tetején, mielőtt kinyitottam volna, hogy belenézzek az új könyvek sorába.

Amikor tizennyolc éves lettem, fogtam a biológiai szüleimtől örökölt pénzt, és vettem magamnak egy kis könyvesboltot. Bár minimális volt a valószínűsége annak, hogy egy könyvesbolt túléljen ebben a forgalmas városban, ahol áruházláncok veszik körül, mégis folytattam. Volt egy kis pénzem, amit bele tudtam fektetni, és bár az örökbefogadó családom többi tagja kissé őrültnek tartott, mégis folytattam. A két testvérem, akik közül egyikük sem volt vérszerinti rokon, támogatott a legjobban. Sean minden pillanatban ott volt, Nicolás pedig, akit jobban lefoglalt a munkája, munka után igyekezett beugrani, amikor csak tehette, és könyveket vásárolt. Ez nem azt jelenti, hogy az örökbefogadó anyukám nem támogatott, csak azt, hogy realista volt, és tényleg úgy gondolta, hogy csak pazarolom a pénzemet. De mindhárman ott voltak azon a napon, amikor kinyitottam.

Jó, hogy vannak mellettem emberek, akiket családtagnak hívhatok.

Bár a könyvesbolt nem virágzik, fenntartja magát. Folyamatos jövedelemre teszek szert, amit néhány közepes stílusú felolvasással egészítek ki. Nem reklámozom, de hetente még mindig megkeresnek kétszer-háromszor hallomás után, hogy segítsek valakinek kapcsolatot teremteni egy halott személlyel. Soha nem kérek tőlük pénzt, de azt mondom nekik, hogy ha helyette szeretnének vásárolni néhány könyvet, akkor több mint hálás lennék.

– Van valami erotika? – kérdezi Natalie, amikor felbukkan előttem.

– Nincs – morgom. Nem azért, mert nincs erotika, hanem mert tisztában vagyok vele, hogy mindent elkövet, hogy megijesszen, és amikor kés van a kezemben, szívesebben venném, ha nem tenné. Még nem nyitottam ki a boltot, így szabadon beszélgethetek vele anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné a józan eszemet.

Most már vigyorog. – Emlékszel, amikor felolvastad a kedvenc könyvemet?

Ráfogom a kést, mintha fenyegetni akarnám. – Igen... Nem gondoltam, hogy csak oldalakon át tartó pornó lesz – panaszkodom.

Sugárzik, teljesen büszke magára. – Olyan tizenhét éves lehettél, és az arcod olyan kibaszott vörös volt. Elragadó volt, de születésnapom volt, úgyhogy nem hagyhattad abba. Mindig azt mondtad, hogy „kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a f-f-f-f-f-f... fütyijét...”.

Megfordulok, hogy dühös pillantást villantsak rá, miközben ő vigyorog. – Soha többé ne kérj tőlem szívességet!

Úgy tűnik, Natalie ettől idegesítően önelégült lesz.

– Ugyan már, tudod, hogy itt vagyok neked. Csak meg akartam mutatni, hogy nyugodtan beszélek bármiről, és megoszthatod velem, hogy felizgatott a szomszéd fiú.

A dühös tekintetem tovább mélyül. – Nem gerjedtem be a szomszéd fiú látványától!

– Akkor miért verted ki, amikor egyszer hazajöttél a vele való úszásból? Emlékszel? Pont belesétáltam?

A nő szinte végtelen tárháza a kínos információknak, amiket soha nem szeretnék felidézni. – Emlékszem! Ki hívott? Miért vagy itt?

Vigyorogva leül az asztalhoz. – Azért vagyok itt, mert szeretlek. Milyen volt a születésnapod?

– A bátyám szerzett egy sztriptíztáncos szellemet, hogy adjon nekem egy öltáncot – mondom.

A mosolya elhalványul. – Lemaradtam egy öltáncról és a bátyádról? Tudod, hogy Sean és én összejöttünk. Én játszom a nehezen megszerezhetőt, ő meg csak kemény. – Rám kacsint.

Úgy teszek, mintha nem is létezne.

Natalie-t ez nyilvánvalóan nem nyűgözi le, mert az arcom előtt integet a kezével. – Hiro, hallasz? Akarod, hogy megismételjem a viccet? Talán lemaradtál róla?

– Natalie? Natalie, hová mentél? Natalie? Biztos elment – mondom meglehetősen szárazon.

– Ne hagyj figyelmen kívül! – mondja, még mindig vigyorogva. – Tudod, hogy minden, amit mondok neked, szeretetből van.

Kétségeim vannak, miközben felvonom a szemöldökömet, de mielőtt bármi mást mondhatnék, Natalie egyszerűen eltűnik.

Furcsa.

Általában szeret itt lógni, legalábbis addig, amíg nem zaklat eléggé, hogy megpróbáljak elbújni előle. Valószínűleg meglátott egy helyes srácot az utcán, vagy ilyesmi.

Miközben félreteszek dolgokat, hogy helyet csináljak az új könyveknek az új kiadványok polcán, valami megragadja a figyelmemet. Egy szellem áll az út közepén.

Őszintén szólva, ez nem szokatlan, de ami szokatlan, az az, hogy felismerem a hátát.

Sean? Az Sean, ugye? Mi a fenét csinál, csak áll az út közepén?

Felállok, és elindulok kifelé a bejárati ajtón, remélve, hogy felkelthetem a figyelmét anélkül, hogy túl messzire kellene mennem. Az utcák ilyenkor reggelente forgalmasak, mivel az emberek munkába mennek, így nem hívhatom fel magamra a figyelmet azzal, hogy kiabálok neki. A többiek ilyenkor talán elkezdenének kételkedni az épelméjűségemben, és elkerülnék a könyvesboltomat.

Amikor kisétálok a boltból, észreveszem, hogy valami nem stimmel Seannal. A háta görnyedt, a feje lefelé lóg. Valami nincs rendben, de a forgalmas utca közepén áll, ahol nem érem el.

– Sean – mondom halkan, remélve, hogy az emberek egyszerűen azt hiszik, hogy az utca túloldalán beszélgetek valakivel, vagy ilyesmi, de ő még csak meg sem rezzen. – Sean!

Semmi.

Egy szünetet várok a forgalomban, majd kirohanok az útra, ahol mindent beleadok, hogy Sean elég szilárd legyen ahhoz, hogy elérjem, de ahogy megragadom a kezét, az enyém egyenesen átcsúszik rajta. Hogy a fenébe történhetett ez? Még csak érezni sem tudtam, nemhogy megragadni. Mindig képes vagyok Seant érezni.

A gondolat, hogy okkal nem érhetek Seanhoz, nyugtalanít, miközben próbálom felhívni magamra a figyelmét. – Sean, ugyan már! Beszélj hozzám! Mi folyik itt?

Jön egy autó; nem állhatok itt, ha nem akar elmozdulni.

– Visszajött – suttogja Sean.

– Kicsoda? – kérdezem, de a gyomromban lévő süllyedő érzés pontosan megmondja, hogy ki. – Sean, kérlek! Gyere ide, Sean!

Továbbra sem vesz rólam tudomást, és tudom, hogy nem állhatok csak úgy az út közepén, várva, hogy elüssenek.

– Bassza meg! – sziszegem, mielőtt lerohannék az útról.

Bizonytalanul állok még egy pillanatig a járdán, hagyom, hogy az emberek kikerüljenek, miközben Seant bámulom, és csak arra vágyom, hogy jöjjön oda hozzám. Hogy beszéljen velem. Hogy elmondja, tévedek. Hogy azt mondja, hibáztam.

Könyörgöm... könyörgöm, hadd tévedjek.

– Mi folyik itt? – kérdezi Natalie mögöttem.

Visszasietek a könyvesboltba, mielőtt felé fordulnék.

– Azt hiszem, Sean gyilkosa megint gyilkolt.

Natalie mozdulatlanná merevedik. A szellemek rosszul reagálnak a halottakra – még ha nem is ismerik őket, úgy tűnik, van ez a csoportmentalitásuk, ahol összetartanak –, de neki valószínűleg rosszabb, mivel miattam ismeri Seant.

– Natalie, koncentrálj! Nem veszíthetem el a figyelmed!

Lassan rám néz, miközben próbálom rávenni, hogy a földön maradjon.

Kinyújtom a kezem, és megérintem az övét, ami mindennél jobban lehorgonyozza őt. – Nem tudom szóra bírni. Körül tudsz nézni? Hátha találsz valamit?

Lassan bólint, mielőtt eltűnik.

Ahogy ott állok a bolt közepén, rájövök, hogy leszarom, mit gondolnak rólam, különösen a könnyen ingerlékeny nyomozó – meg kell állítanom ezt az embert, mielőtt újra gyilkol.

Gyorsan előveszem a telefonomat, és felhívom Barryt, a fickót, aki hétvégenként nekem dolgozik. Van rá esély, hogy be tud ugrani helyettem, de ha nem, akkor a bolt zárva maradhat, amíg vissza nem térek.

– Halló? – kérdezi, és úgy hangzik, mintha most ébredt volna.

– Barry, ki tudnál ma nyitni? Ha nem, az sem gond.

Megköszörüli a torkát. – Igen, persze, egy órán belül ott lehetek. Rendben?

– Az fantasztikus lenne! Köszönöm! – mondom.

Egy pillanatig tétovázik, mielőtt azt mondja: – Jól vagy?

– Igen, jól vagyok. Köszönöm!

– Túl sokáig fenn voltál, hogy bulizz a születésnapodon? – kötekedik.

– Valami ilyesmi – viccelődöm, mielőtt kisietek az ajtón, csak annyi időre megállva, hogy bezárjam, és visszarohanok a parkolóba, ahol a kocsim áll.

A rendőrségre vezető út tele van aggodalommal. Egyfolytában abban reménykedem, hogy Sean felbukkan az anyósülésen, és elmondja, hogy valami értelmetlen dolog elterelte a figyelmét, és, hogy a félelmeim értelmetlenek. De a dolgok sosem mennek ilyen könnyen számomra.

Amikor az őrsre érek, bemegyek, és megpróbálok felsétálni a második emeletre, Maddox íróasztalához, de azonnal megállítanak, mielőtt túl messzire jutnék.

– Segíthetek? – kérdezi a recepciós hölgy.

Elmosolyodok. – Ó, bocsánat! Booker nyomozóval van találkozóm.

Egy másik nő, aki járőrnek tűnik, mosolyogva sétál el.

– Booker nyomozó most éppen házon kívül van.

– Semmi baj, tudja, mikor jön vissza? – kérdezem, remélve, hogy tud válaszolni.

Megrázza a fejét. – Nem tudom.

– Akkor majd megvárom őt. Tudom, hol van az íróasztala, ott fent megvárhatom – mondom olyan közömbösen, ahogy csak tudom.

Nem úgy tűnik, mintha lelkesedne ezért az ötletért, ahogy elém lép. – Órákig is eltarthat.

– Semmi baj, várni fogok – mondom, és nagyon szeretném, ha felsurranhatnék oda. Biztos vagyok benne, hogy nem hagy semmi elképesztő dolgot az asztalán, de azért hallgathatnám a többieket, hátha valaki mond valamit.

A recepciós az ajtó melletti székekre mutat. – Szólok neki, hogy várja.

– Köszönöm – mondom, miközben leülök, és elkezdek várakozni.

Miközben ezt teszem, a telefonomat arra használom, hogy minden olyan hírt megkeressek, amely összefüggésbe hozható egy újabb gyilkossággal. Fogalmam sincs, mikor történt, vagy hol, de ha Maddox kint van... most is ott van? Ha ott van... beszélhetnék a szellemmel, megnézhetném, látott-e valamit a gyilkosáról, amit Sean nem vett észre. Lehetséges, hogy véget vethetnék ennek.

Egy óra múlva a pultnál ülő nő rám mosolyog.

– Szeretne később visszajönni? Megmondom neki, hogy itt volt.

Megrázom a fejem, mert tudom, hogy ha nem csapok le Maddoxra, akkor elzavar, és valószínűleg figyelmen kívül hagy minden üzenetet, hogy kapcsolatba lépjen velem. – Nem, köszönöm, semmi gond a várakozással.

– Órákig is eltarthat.

– Rendben van – mondom mosolyogva.

Körülbelül egy órával később Booker bejön... a probléma az, hogy Ben Booker és nem Maddox. Ez a Booker sokkal boldogabbnak tűnik, hogy lát, mint Maddox valaha is lesz.

– Hiro! Ma miért hoztak be? – ugrat.

– Semmiért. Beszélnem kell Maddoxszal – mondom.

– Azt hiszem, most éppen házon kívül van.

Meleg mosolyt villantok rá. – Tudom. Várni fogok.

– Történt valami? Segíthetek? – kérdezi.

Miért nem lehet Maddox a kedves? Miért van az, hogy nekem a Morgó Maddoxszal van dolgom?

Az ajtó kinyílik, és meglepetten nézek Maddoxra.

– Ha már az ördögről beszélünk – mondja Ben, amikor Maddox pillantása kettőnk között cikázik, majd elrobog mellettünk, mintha mindkettőnket ki tudna kerülni.

– Nyomozó, beszélnem kell veled – mondom, miközben felpattanok a székemről, hogy utolérjem. Felgyorsítja a tempóját, mintha lenne rá esély, hogy lehagyjon.

Arra kényszerít, hogy úgy érezzem magam, mint egy kóbor állat.

– Nincs időm! Csak összeszedek pár cuccot, mert tovább kell mennem – mondja, miközben elsöpör mellettem a lépcső felé. Utána rohanok, átpréselem magam az ajtón, mielőtt az becsukódna, és neki sikerülne elsurrannia.

– Segíteni akarok a tegnap esti gyilkossággal kapcsolatban – mondom, tudván, hogy ha nem volt gyilkosság, vagy ha még nem tud az említett gyilkosságról, akkor lehet, hogy rögtön leírna... vagy azt hinné, hogy benne vagyok.

Ehelyett megáll, egyik lábát a felső lépcsőfokokra teszi, de még mindig nem hajlandó felém fordulni.

– Milyen gyilkosság?

– Gyilkosság... a fickó, aki megölte Joshua Wickert.

Egy hosszú pillanatig hallgat, mielőtt rám nézne. – Ki mondta ezt neked?

– Beszélhetek veled? Négyszemközt? – kérdezem.

Úgy tűnik, tétovázik, mielőtt kurtán biccent, és felvezet az emeletre. Egy olyan szobába visz, amely sokkal szebb, mint az, ahová tegnap vitt, majd int, hogy foglaljak helyet. Amikor leülök, szembe teszi velem a másik széket, mielőtt leülne.

Kék szemének intenzív tekintete belém fúródik, valószínűleg abban reménykedik, hogy annyira megrémít, hogy válaszokra tud kényszeríteni.

– Ki mondta el neked? Ki etet téged infóval az osztályon? – kérdezi. – Hallgatod a rendőrségi rádiót?

– Nem. Én... – Ki az utolsó ember, akinek ezt a szart elmondtam? És elmondani ezt valakinek, akit nem is ismerek, és aki alapvetően máris azt hiszi, hogy beépített bűnöző vagyok, pokolian kínos. Az egy dolog, ha az emberek azért keresnek meg, mert már tudják, hogy mire vagyok képes. Más, ha elmondom nekik.

– Várok – mondja.

– Azt látom.

Bámul rám.

Bámulok rá.

Mármint... nem panaszkodom, nagyon jó dolog bámulni rá, de abban is biztos vagyok, hogy kezd ideges lenni. Valójában, nem biztos vagyok... Holtbiztos vagyok benne. Minden másodperccel, amíg várok, a szemei egyre jobban összeszűkülnek. Annyira összeszűkültek, hogy csoda, hogy egyáltalán lát valamit.

– Erre nincs időm – morogja, miközben feláll.

– Látom a szellemeket – mondom.

Maddox arckifejezése elég kifejező ahhoz, hogy majdnem elnevetem magam. Biztosan látja az átsuhanó szórakozást, mert az ajtó felé fordul, és elindul kifelé.

– Nincs időm a szarságaidra!

Nem, nem, nem, nem! Miért próbáltam nevetni? Az arckifejezése miatt. Ahogyan nézett... nem tudtam megállni.

Komolyra kényszerítem az arckifejezésemet. – Ez nem szarság! Szerinted hogy a fenébe jöttem rá ezekre a dolgokra? Mindent tudok, mert a szellemek már...

A sz betűs szó felemlegetése nyilvánvalóan nem a megfelelő lépés volt, mert még bosszúsabbnak tűnik, mint valaha. – Ki szervezte ezt? Ez valami vicc? Valamelyik másik nyomozó? Fogadok, hogy Ben volt az! Azt hiszi, hogy ez vicces, de hidd el, nem az! Átkozott időpocsékolás, amikor más szarsággal is foglalkoznom kell!

A francba, a francba, a francba! – Ez nem vicc! Kérlek, hadd segítsek! A fickó, aki tegnap este vagy ma reggel vagy akármikor is, megölte azt a fickót, ő ölte meg a bátyámat. Tudom, hogy ő az. Segíteni akarok neked megtalálni és megállítani őt.

– Ezt a szellemtestvéred mondta neked? – kérdezi, szórakozott arckifejezéssel.

– Igen, ő volt – mondom a lehető legmakacsabbul.

Felhorkant, nyilvánvalóan nem találja ezt többnek, mint mulatságosnak, és talán egy kicsit irritálónak is. – Elfoglalt vagyok – mondja, majd újabb szó nélkül kisurran az ajtón.

Baaassza meg! Az asztalra borulok, miközben arra gondolok, hogy mi minden mehetett volna jobban is. A reményem, hogy Maddox visszatér, gyorsan elszáll, miközben lehangoltan kisétálok a szobából, és visszamegyek a kocsimhoz.

Ezt magam kell megoldanom.