Kilencedik fejezet
Fordította: Szilvi
Amikor megállok a nagy ház előtt, meglepődöm, de
valószínűleg ezért ígérte meg, hogy annyit fizet, amennyit csak akarok.
Leparkolok, és a bejárati ajtóhoz megyek, ahol bekopogok. Amikor az ajtót nyitó
férfi rám néz, eléggé megdöbbenek.
– Maga... a polgármester – fedezem
fel.
Meglepettnek tűnik. – Ó, nem
mutatkoztam be? – kérdezi. – Bocsánat, egy kicsit elvesztem a saját fejemben.
Kissé tétováztam a telefonhívás miatt. Nevetséges érzés, tudja? De ugyanakkor
nem tudom megállni, hogy ne reménykedjek.
– Semmi baj – mondom, amikor Todd
Hopkins, polgármester kinyújtja a kezét. Általában nem bánom, hogy kinek
segítek, de kissé nyugtalanít a gondolat, hogy valaki, aki a nyilvánosság előtt
áll, tudja, mire vagyok képes. – Én csak... általában visszautasítom a szolgáltatást olyan embereknek, akiknek van
némi... társadalmi hatalmuk, tudja? Nem igazán szeretném, ha ez a dolog
köztudottá válna, szóval csodálatos lenne, ha megtartaná magának.
Bólint. – Igen, persze! Egy léleknek
sem mondom el!
Elmosolyodom. – Köszönöm!
Követem őt a házba, és miközben
körbevezet a nagy régi házban, próbálok bármilyen spirituális energiát érezni,
de nem találok semmit, miközben hosszú folyosókon sétálunk, és nagy szobákba
kukkantunk be. Lehet, hogy már elment, ha semmi nem tartotta vissza, és ha továbblépett...
semmit sem tehetek, hogy segítsek.
Todd reménykedve néz rám, miközben felvezet
a lépcsőn. – Van valami?
– Még nincs... az
autóbaleseteknél... a szellemek nem mindig maradnak itt. A legtöbb baleset nem
rossz szándékból következett be, és ha ezt érezte volna, talán már továbblépett
– magyarázom. – Mi van a kedvenc szobájával?
– Ó, ez a festőszobája lenne. A
legjobb festő volt, akit ismerek. Egyszerűen gyönyörű festményeket készített. A
szívét és a lelkét is beleöntötte – mondja, miközben felsiettet az emeletre,
egy szobába, amelynek kinyitja az ajtaját.
Belépek, és körülnézek a falakon
sorakozó művészeti alkotásokon.
Nem vagyok benne biztos, hogy mit
vártam, de nem a falakat és falakon lévő festett orgiákat.
– Szerette a realista képeket – mondja,
és a szeme örömtől csillog, mintha nem venné észre a távoli falon lógó óriási
fallosz-képet, vagy nem lenne tudatában, hogy az egyáltalán nem realista.
Legalábbis a tapasztalataim szerint.
– Igen... ööö... nagyon... nyers –
mondom, kissé összerezzenve a saját szóhasználatomtól.
Ez nyers, valóban. A hozzám legközelebb
esőn két férfi szorít maga közé egy gömbölyded nőt.
– Itt van? – kérdezi reménykedve.
Annyira a szörnyeteg farkának méretére voltam fixálódva, hogy megfeledkeztem a szellem
kereséséről. – Ó, ööö... – Körülnézek, de nem kell sok, hogy lássam, a nő
jelenleg nincs az orgiák szobájában. Sajnálom a reménykedő férfit, és megrázom
a fejem. – Sajnálom, nincs. Hát... elmehetnénk a baleset helyszínére. Néha ott
lófrálnak?
– Sajnos, az órákra van innen...
de megtehetnénk... Ma nincs időm, és biztos vagyok benne, hogy Ön sincs felkészülve
egy ilyen útra. – A csalódottság a hangjában elég ahhoz, hogy szörnyen érezzem
magam miatta. Csodálatos dolog segíteni az embereknek, de néha hallani a
lesújtottságukat amiatt, hogy nem találok nekik semmit, megnehezíti a dolgomat.
– Ó... – Próbálom kitalálni, mit
mondhatnék még neki.
– Van még egy helyem! – mondja,
miközben kirohan a szobából, majd lefelé a lépcsőn. Szinte futnom kell, hogy tartsam
a lépést vele, aki már egy cseppet sem tétovázik. Kisietek az ajtón, miközben ő
átkocog az udvaron, ki egy gyönyörű tóhoz, és megáll egy fűzfa alatt.
– Imádott itt festeni – mondja. – Imádta
a tavaszt és az őszt, amikor itt ült és festett.
– Ez gyönyörű – mondom, miközben
azon tűnődöm, hogy ez a környék hogyan ihletett ilyen... meztelen festményeket
és óriási falloszokat. Miközben körülnézek, halk fütyörészést hallok, ami felkelti
a figyelmemet, de nem látok senkit. – Szeretett fütyülni? – Ki tudja, talán egy
másik szellem szívat engem.
– Igen! Azt a dalt fütyülte... mi
is volt az a dal... A kis hableányból volt...
Szóval imádta a Kis
hableányt és óriás farkakat festeni?
– Mi is volt a neve?
– Danelle.
Felnézek a fűzfára. – Danelle, itt van?
– kérdezem.
A fütyülés egy pillanatra abbamarad,
mielőtt egy szellem materializálódik előttem. – Nem... nem... igen? Képes vagy
látni engem? – Nagyon közel hajol, mintha minél közelebb kerülve jobban látszódna.
– Igen – mondom.
Alaposan tanulmányoz. – Tényleg?
– Igen.
– Itt van? – kérdezi Todd
izgatottan.
Mindig kínosan érzem magam, ha egy
szellemhez beszélek valaki előtt, de azért rámosolygok. – Igen, szóval... azt
mondhat neki, amit csak akar.
A szemei csillognak, ahogy a terület
felé néz, amely felé voltam fordulva. – Danelle... én vagyok az... nyilván,
mármint, láthatsz engem. Látsz? Képes engem látni?
– Igen! Mi történik? Hall engem? –
kérdezi a nő izgatottan.
– Igen, ő láthatja Önt. És nem,
nem hallja, de el tudom mondani neki, amit mond – válaszolok egyiknek is,
másiknak is.
Todd megkönnyebbültnek tűnik, már nem
kérdőjelezi meg a saját eszét, amiért ide hívott. – Danelle, annyira szeretlek!
Minden nap hiányzol. Mindig is el akartam búcsúzni tőled, de... csak azt
hittem, hogy soha nem tehetem meg, amíg újra nem látjuk egymást a túlvilágon.
Te vagy az életem fénye!
A nő kinyújtja a kezét, mintha abban
reménykedne, hogy megérintheti, de a keze átmegy a férfi arcán. Egy pillanatra csalódottság
suhan át rajta, de még mindig ragyogóan mosolyog rá. – Te is az életem fénye vagy.
Mondd meg neki! Siess! – mondja.
– Azt mondta, hogy Ön is az élete
fénye.
A nő integet. – Mondd meg neki, hogy ő
az én szexi izomgombócom!
– Micsoda? – kérdezem, mivel nem
erre jelentkeztem, de felsóhajtok. – Azt mondta, hogy a szexi izomgombóca.
Todd meglepettnek tűnik, mintha egy
része talán még mindig azt hitte volna, hogy átverem. – Ez... ez tényleg ő.
– Mondd meg neki, hogy hiányzik az
óriási csacsifarka – mondja, integetve, hogy siessek.
Elakad a levegő a torkomban, biztos
vagyok benne, hogy rosszul hallottam. – B-bocsásson meg, micsoda?
Úgy néz rám, mintha én lennék az őrült.
– Mondd meg neki, hogy szeretem az óriási csacsifarkát!
– Ezt nem mondom el neki! – sziszegem.
Todd úgy néz rám, mintha a legnagyobb
dolgot tartanám vissza tőle. – El kell mondanod – mondja. – Ezek az utolsó
szavai.
– Igen, de...
– Nincs de – mondja a nő, és úgy
néz rám, mintha én lennék a kétkedő. – Miféle médium
vagy, hogy még a... végső halálos üzeneteimet sem közvetíted?
A nőre meredek, miközben azon tűnődöm,
hogyan fordulhatott ez úgy, hogy én vagyok a furcsa. –
Azt mondta... hiányzik neki, és szereti az Ön
óriási... izéjét – mondom, miközben rámutatok.
– A szívem? – kérdezi, összevonva
a szemöldökét.
– Nem, a... – Az általános
lágyéktájékra mutatok.
Olyan boldognak tűnik. – A nadrágom?
Mindig is szerette a nadrágomat.
– A farkát – mondom.
Megkönnyebbültnek tűnik. – Ó... igen,
ez határozottan ő – mondja elragadtatva, miközben én haldoklom belül.
– Kérd meg, hogy vetkőzzön le! Azt
akarom, hogy te is vetkőzz le! Azt akarom, hogy mindketten meztelenek legyetek
a hátralévő időben! – mondja.
– Nem – mondom határozottan.
Összetört szívvel néz rám. – Megtagadnád
az utolsó kívánságomat?
– Igen! Én nem... csinálom ezt!
– Akkor ő meztelen lehet. Mondd
meg neki, hogy vetkőzzön le! Ó! Azt akarom, hogy vetkőztesd
le! A fogaiddal!
Figyelmen kívül hagyva őt, azt mondom:
– Meg tudná mondani, hol van a gyűrűje? A férje tudni akarja, hol van. – Könyörgöm,
vonja el ez a figyelmét.
A szemei elkerekednek, ahogy odasiet a
fához.
– Itt van, egy kis edényben, amit ide
dugtam – mondja sokat gesztikulálva. Odasétálok a fához, és lábujjhegyre emelkedve
látom, hogy egy kis résben ott van egy bádogdoboz. Kiveszem és kinyitom,
felfedve a gyűrűt.
Todd reszkető ujjakkal veszi el tőlem,
és úgy találom, hogy minden, amit kénytelen voltam megnézni és kimondani,
megérte.
– K-köszönöm – mondja elakadó
lélegzettel. – Nem tudom... nem tudom eléggé megköszönni ezt neked! Nem
tudok... Bármire is szükséged van. Bármire!
– Igen, szívesen! Csak örülök,
hogy segíthetek – mondom mosolyogva.
– Tudnál még egy kicsit maradni?
Hogy beszélgethessek vele? – kérdezi reménykedve.
– Persze... de ha ezért maradt itt...
hogy segítsen önnek megtalálni ezt, akkor szeretném, ha tudná, hogy hamarosan
tovább fog lépni, oké?
Bólint, de addig kint ülök vele, amíg a
nő tovább nem lép. Ezúttal legalább rendesen el tudott búcsúzni. És a ruháink
is rajtunk maradhattak, a felesége elégedetlenségére. Azt hiszem, egy ponton
vén, nagyképű banyának nevezett, amiért nem vetkőztettem le a lábujjaimmal.
Miközben visszasétálunk a házba, a
fickó csendben van, de látom rajta, hogy boldog.
– Várj itt! – mondja, mielőtt
berohan a házba. Néhány perc múlva visszatér egy nagy táskával, amit felém
nyújt. – Azt akarom, hogy vidd el ezt! És ha bármire szükséged lesz, csak szólj!
Elveszem, és ahogy a táska felém
billen, látom, hogy egy festmény... egy orgiafestmény. De azért elviszem. – Köszönöm!
– Természetesen. Ez volt az egyik
kedvence, de tudom, hogy azt akarná, hogy a tiéd legyen.
– Köszönöm! – ismétlem meg. Ahogy elfordulni
kezdek, valami eszembe villan. – Mivel... Ön a polgármester, van egy kis
beleszólása a dolgokba, igaz?
– Attól függ.
– Hm... van pillanatnyilag egy ügy
Clintonban... egy gyilkosság. Szívesen lennék tanácsadó, ha véletlenül ismer...
valakit ott, vagy ilyesmi.
Todd szeme elkerekedik. – Beszélhetsz a
szellemekkel.
– Igen.
– Olyan dolgokat tudhatsz meg,
amiket senki más nem tud.
– Igen.
Bólint. – Tekintsd elintézettnek.
– Komolyan? – kérdezem meglepődve,
nem vagyok biztos benne, hogy
tényleg beleszólhatna ebbe.
– Igen. Elintézve. Majd hívlak.
– Nagyon köszönöm! – mondom.
És ahogy elsétálok az orgiás
festményemmel, rájövök, hogy Zsémbes Szexi Morgó nyomozó teljesen meg fog
őrülni, és ez egyből vigyort csal az arcomra.
Tizedik fejezet
Fordította: Szilvi
– Tisztázzunk valamit... azt akarod, hogy a Szellemfiú
velem dolgozzon ezen az ügyön? – kérdezem, biztos vagyok
benne, hogy nem jól hallok.
Molly Parker főnökhelyettes felvonja a szemöldökét.
– Mi az?
– Szellemfiú, a srác, aki látja a szellemeket, ő fog
segíteni nekem? – kérdezem, miközben az íróasztala mögött ülő főnökömet nézem.
Ugyanolyan zavarodottnak tűnik, mint amilyennek én is érzem magam.
Nyilvánvalóan nem sok információt kapott a fickó „specialitásairól”, és arról,
hogy miért ajánlották őt tanácsadóként.
Az asztalán lévő dolgokat igazgatja, amit tudom, hogy
szeret csinálni, ha bosszús.
– Nekem azt mondták, hogy tud az ügyről, és hogy nem sok
választásom van a dologban... és neked sincs – mondja, és egyszerűen úgy tesz,
mintha nem hallott volna semmit az általam említett szellem-dologról.
Lassan bólintok, miközben próbálom átgondolni, mit
mondjak vagy tegyek. – Szó szerint behozunk egy átlagpolgárt egy nagyon komoly
ügybe...
– Nos, Booker, biztos vagyok benne, hogy elbánsz
vele, és ha véletlenül úgy alakítod, hogy nem akar itt lenni, akkor az nagy kár lenne! – Rám mosolyog. – Jó éjszakát, Booker!
Reggel széles mosollyal az arcodon üdvözlöd az új tanácsadódat.
– Alig várom! – mondom, miközben a lehető leghamisabb
mosolyt varázsolom az arcomra. Parker felnevet, mielőtt gyorsan elfedné a
mosolyát.
– Ne – mondja, megpróbálva visszanyerni a komoly
arckifejezését.
– Te mondtad, hogy mosolyogjak!
– Holnap. Ma nem mosolyoghatsz! Csak nézd meg, hogy
hasznát veszed-e. Ha nem, akkor írhatsz egy jelentést arról, hogyan akadályoz,
és meglátjuk, hogy el tudjuk-e terelni egy másik irányba... távol tőlünk – mondja.
– Na, ezen aztán lehet
mosolyogni – mondom.
Megrázza a fejét, és hessegetve int egyet, mintha azt
akarná, hogy menjek el.
Mivel már elindultam kifelé, lefelé megyek a lépcsőn, és
elindulok a kocsim felé. Őszintén szólva, le vagyok nyűgözve, hogy Hiro
egyáltalán kitalálta, hogyan furakodjon be. De kétlem, hogy sokáig kitartana,
főleg, hogy szellemek nem léteznek.
Amikor behajtok a szép, külvárosban levő kétszintes házam
kocsifelhajtójára, látom, hogy meglibben a függöny. Nyilvánvaló, hogy elkéstem
a buliról.
Abban a pillanatban, ahogy becsúsztatom a kulcsot a
bejárati ajtóba, hallom, hogy ott vannak a túloldalon, majd kinyitom az ajtót.
Két macska néz fel rám várakozóan, ingerülten, hogy az étkezésük már vagy negyedórája
késik.
– Éhen haltatok? – kérdezem szarkasztikusan.
Bandita, a narancssárga cirmos elkezd nyávogni, ami a
legidegesítőbb hang a világon. Azt hiszi, hogy ez aranyos, de őszintén szólva,
elég ellenszenves. A másik macska Stella, egy hosszú szőrű calico[1],
aki azzal szórakozik, hogy megpróbál felbuktatni, ahogy a lábaim között tekereg,
és undorítóan sértődötten viselkedik, ha véletlenül nekiütközöm, miközben lépni
próbálok, mintha nem ő lenne az okozója.
Nem vagyok egy macskás ember. Soha nem akartam macskákat,
és őszintén, jobban szeretem a kutyákat. Mindig is szerettem volna egy német
juhászt vagy egy dobermannt, de ehelyett... macskáim vannak. Két idegesítő, követelődző
macska, akik azt hiszik, hogy életük szerelme vagyok.
Reggie velük jött, és amikor öt évvel ezelőtt meghalt, a
macskák rám maradtak. Tudtam, hogy találhatnék nekik új otthont. A macskák és
én sosem értettük meg egymást, de a gondolat, hogy elajándékozzak valamit, amit
Reggie szeretett, sokkal nehezebb volt, mint naponta kétszer etetni őket.
Besétálok a konyhába és töltök a tálkáikba egy kis tápot
– csak a legjobbat, ahogy Reggie ragaszkodott hozzá –, mielőtt a fürdőszoba
felé indulnék. Nem jutok messzire, amikor Bandita megint nyávogni kezd, Stella
pedig nekem ütközik, majd dühösen a lábamra csap, mintha az én hibám lenne.
– Ti ketten vagytok a legkövetelődzőbb teremtmények!
– morgom, miközben vonakodva leülök a padlóra. Bandita felugrik az ölembe, majd
felkapaszkodik a vállamra, ahol aztán úgy dönt, hogy ez még mindig nem elég
magas, és felmászik a fejemre. Stella mindeközben a lábamhoz dörgölőzik.
Kinyújtom a kezem, és megvakarászom.
Miután Reggie meghalt, Ben azt mondta, hogy elviszi őket,
és én sokáig gondolkodtam rajta – olyan sokáig, hogy végül kötődtem hozzájuk...
vonakodva.
Bandita lehajol, és az orromat paskolja, amíg le nem
húzom, és meg nem simogatom, miközben az ölemben hempereg.
– Ne hidd, hogy macskakedvelőt csinálsz belőlem! – morgom,
amikor elkezdi rágni a gombomat. – Egyikőtök sem olyan aranyos!
Miután még néhány percig kényelmetlenül ültem a padlón, kezdek
lassan felállni. Ez egyik macskát sem hatja meg. – Most le kell zuhanyoznom – mondom,
ami azt jelenti, hogy amíg én zuhanyozom, ők a párkányon állnak, és engem
bámulnak az átlátszó függönyön keresztül. Stella egyszer beesett, aminek
következtében pokolian meg lettem karmolva, és új zuhanyfüggönyre volt
szükségem, ezért mindig óvatosan figyelem őket, hogy ha valamelyikük beleesik,
csak ott hagyom őket a nedves végzetükön, ahelyett, hogy segítenék, mint
legutóbb.
– Holnap kurva hosszú nap lesz – motyogom.
Hiro csupa mosoly, ahogy az asztalomhoz vonul.
Valószínűleg a tegnapi nap nagy részét papírmunkával és eljárásokkal töltötte.
Sajnos átment a háttérellenőrzésen, ami azt jelenti, hogy mostantól ő az új
tanácsadóm.
Egy szűk kék farmert és egy szürke inget visel, amely jól
illik hozzá és selymes fekete hajához. Nyilvánvalóan próbál valamit kiemelni,
de ennél több kell ahhoz, hogy lenyűgözzön, még akkor is, ha meglehetősen jól
néz ki. Őszintén, nem arról van szó, hogy vonzó vagy szexi, vagy bármi másról,
aminek véletlenül leírhatná valaki Hirót. Hanem arról, hogy csak azért, mert
valaki „szexi”, még nem jelenti azt, hogy végighallgatom, ahogy szellemek
látásáról fecseg.
Barna szemei alaposan tanulmányoznak, és van bennük
valami csillogás, mintha a bosszúságom energiával töltené fel.
– Jó reggelt, hoztam neked kávét – mondja Hiro,
miközben elővesz két csészét.
Legszívesebben azt mondanám neki, hogy utálom a kávét, de
ma reggel késésben voltam, és nem volt alkalmam inni egyet idefelé jövet, és a
gondolat, hogy kávé nélkül kell vele foglalkoznom, rosszabbul hangzik, mintha
elfogadnám, így hát vonakodva elveszem az egyik csészét.
– Lássuk, mit tudsz! – mondom, miközben felemelek két
bezacskózott kést. – Melyik a gyilkos fegyver?
Meglepettnek tűnik. – Ó, csak úgy... rögtön belevágunk, igaz?
Hm... igen... nem vagyok médium, vagy ilyesmi. Nem tudok... úgy értem...
halottakkal tudok beszélni, nem a késekkel – mondja, aztán megint mosolyt
villant rám, mintha ha eleget mosolyogna, elfelejteném, hogy nem akarom, hogy
itt legyen.
Iszom egy kortyot a kávémból, és egy pillanatig
vizsgálgatom. – Szóval, halott emberek. A helyszínen kell lenned, hogy láthasd
őket? – kérdezem.
Megvonja a vállát. – Attól függ. Ha nemrég történt, akkor
igen, akkor még mindig ott lennének a környéken, ahol meghaltak. Ha már
régebben történt, akkor elkóborolhattak.
– Rendben, menjünk – mondom.
Bár egyáltalán nem hiszek neki, úgy
döntöttem, hogy ha gyorsan bebizonyítom, hogy téved, akkor rásózhatom valaki
másra, és folytathatom a napomat. Úgy tűnik, semmit sem tud, miközben sietve
elindulok a kocsimhoz, miután visszatettem a késeket.
– Elviszel a szeméttelepre, ahol majd kirúgsz, és ismét
elhajtasz? – kérdezi Hiro szkeptikusan, miközben beül az anyósülésre.
– Soha nem tennék ilyet! – mondom, annak ellenére,
hogy épp a minap dobtam ki. Ó, az örömtől, amit akkor éreztem, amikor elhajtottam,
szinte elmosolyodok.
– Á, új életet kezdtél, mi? Háromszorosára nőtt a
Grincs szíved, vagy valami ilyesmi? – cukkol.
Rászegezem a tekintetem, miközben úgy tesz, mintha az
ablakon nézne ki, hogy elkerülje a brutális pillantásomat. – Nagyon elfoglalt
vagyok, és nincs időm erre a... dologra – mondom.
– Nos... akkor ez remek, mert van esélye, hogy
segíthetek neked „ebben a dologban” – vág vissza Hiro.
– Tehát minden szellemet láthatsz. Bárhova mész,
mindenhol vannak szellemek?
– Nem, nem mindet. Én csak azokat a szellemeket
látom, akik hátramaradnak. Tehát bárki, akinek békés halála volt, vagy tudta,
hogy haldoklik, mondjuk egy betegség miatt, az valószínűleg továbblépett. Még
azok is továbblépnek, akiket igazságtalanul öltek meg – talán valaki várta őket
a túlvilágon, vagy valami arra késztette őket, hogy gyorsabban továbblépjenek.
Néha nehéz megmondani, hogy mi az, ami egyeseket továbblépésre késztet, másokat
viszont megköt.
– Szóval, amikor nem találod a szellemet, akihez viszlek,
kényelmesen azt fogod mondani, hogy továbbállt? – kérdezem.
Megvonja a vállát. – Lehetséges. Van rá mód, hogy a másik
Bookerrel dolgozzak együtt? – kötekedik.
– Nem. Ben túl kedves. Ő csak beleegyezne bármilyen
őrült szarságba, amit mondasz – mondom. – Minden egyes szavadon lógna, amivel
az orránál fogva vezeted.
– Elég érdekes vagyok.
Például korábban felkaptam egy dobozt, és az alja kiesett, a könyvek pedig
mindenfelé szétszálltak – mondja, mintha ebből bármi is mutatná, mennyire
érdekes.
– Miért nem láttad előre, hogy ez fog történni? – érdeklődöm.
Úgy tűnik, ezt szórakoztatónak találja. – Nem látnok vagyok.
És a szellemek sem azok.
– Úgy érzem, jobban lenyűgözne, ha az lennél – mondom.
– Legalábbis érdekes lenne ahhoz képest, hogy képzeletbeli barátokkal beszélgetsz.
– Biztos vagyok benne, hogy csak az nyűgözne le, ha
most nem lennék a közeledben – mondja Hiro, amikor behajtok a városi park
parkolójába. A feltételezése elég pontos. Talán tényleg látnok.
– Menjünk – mondom, biccentve neki, hogy szálljon ki
a kocsiból.
Alaposan tanulmányoz, meg van győződve arról, hogy
elhajtok, és itt hagyom, ami nagyon szórakoztatóan hangzik, de biztos vagyok benne,
hogy Parker kiakadna.
– Menj előre! – mondja.
– Nem hagylak itt, és nem megyek el. – Nem mintha
nem gondoltam volna rá.
Tétovázik, mielőtt kinyitná az autó ajtaját, és
kiszállna. Csak mert a szívem szerint seggfej vagyok, bezárom az ajtókat, és ismét
beindítom a kocsit. A rám vetett éles tekintete vigyorgást vált ki belőlem. Ah,
imádok seggfej lenni.
Lassan tolatni kezdek, miközben rám bámul, mielőtt valami
olyasmit kiabálna, hogy „Egy seggfej vagy!”
Igen, Hiro. Minél hamarabb megtanulod, annál jobb.
Összefonja a karját a mellkasán, és nevetségesen drámaian
toppant a lábával. Ha éppen nem zaklatna, majdnem el tudnék tekinteni a többi
hülyeség fölött, és meglátnám, mennyire vonzó.
Mogorván visszatérek a parkolóhelyre, és kiszállok a
kocsiból, miközben a tekintete lyukat éget belém.
– Nem vagy vicces – mondja, amikor kiszállok.
– Igazából vicces vagyok – mondom a lehető
legszárazabban, miközben elindulok. Befejezem a kávémat, és bedobom a poharat a
szemetesbe, mielőtt mélyebbre mennék a parkba. Amikor az ösvény végére érek,
balra fordulok a fák közé, mielőtt megállnék.
– Három héttel ezelőtt itt találtuk meg egy tizenhat
éves lány holttestét. Nincs nyom arra, hogy ki ölte meg, vagy miért. Találtunk
néhány bizonyítékot, de nem fogom elárulni, hogy mik voltak azok, ó, Látnok
Hiro. Szeretném látni, hogy mit tudsz kitalálni – mondom.
Körülnéz, mielőtt bólint. – Oké! Megkaphatom a
keresztnevét?
– Harper.
– Oké.
Hátralépek, és várom a nagy látványosságot. Valami karlengetést,
vagy varázskörök rajzolását, esetleg egy kis sóval. Ehelyett azonban csak
bolyong a környéken, következetesen elkerülve azt a helyet, ahol a lány teste feküdt,
és azon tűnődöm, honnan tudja, hogy ott volt. Nem mintha nyilvánosságra hoztuk
volna a pontos helyet.
Miután öt percig bolyongott, és mindenhová nézett, csak
lefelé nem, kezdtem türelmetlenné válni. Ez a bizonyíték arra, hogy nem tud
semmit?
– Végeztél? – kérdezem türelmetlenül.
– Nem – mondja. – Harper?
Mozdulatlanul néz körbe, mindent alaposan megvizsgálva.
Aztán néhány centit ugrik a levegőben, és azt mormolja: „Bassza meg”, miközben
a mellkasát markolássza.
– Mi az? – kérdezem, mielőtt megállíthatnám magam.
– Semmi, sajnálom – mondja.
– Ó, csak nem Harper? – Tisztában vagyok vele, hogy a
szavaimat szarkazmus vonja be.
– Nem, ez valaki más. Natalie, ő itt Morgó nyomozó,
mármint Booker nyomozó. Booker nyomozó, ő Natalie. Már ült az öledben, nézte,
ahogy pisilsz, és belefújt a füledbe, szóval tulajdonképpen már elég jól ismeritek
egymást – mondja, mielőtt elvonul.
Zsémbesen morgok, és úgy döntök, adok neki tíz percet, miközben
én valami mással foglalkozom. Találok egy padot a parkban, leülök, és elkezdek
válaszolni a telefonomon az e-mailekre. Kilenc perc múlva már nem tudok tovább
nyugton ülni, és visszamegyek, és Hirót a földön ülve találom.
– Mi mondanivalója volt? – kérdezem.
Felnéz rám. – Érzem, hogy itt van, de nem jön elő.
Gyakran előfordul, hogy amikor fiatalon traumatizáló halált halnak,
visszahúzódnak, valahányszor meglátnak egy embert. Több időre van szükségem.
– Nincs több időm – mondom.
– Akkor hagyj itt! Majd hívlak, ha kapok valamit,
vagy hazamegyek egy Lyfttel, vagy bármi mással – mondja.
Nos... ez könnyű volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen
gyorsan megszabadulok tőle.
– Jól hangzik – mondom, miközben sietve magára hagyom,
mielőtt meggondolná magát. Ha egész nap egy fát akar bámulni, miközben úgy
tesz, mintha szellemeket látna, hát legyen.
Nekem egy gyilkost kell elkapnom.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés