31-32. fejezet

 

Harmincegyedik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Jane

 

– Ahogy mondtam, már évek teltek el, de szerintem arrafelé mentek – mondja Nicolás, miközben előre int.

Egy mező közepén állunk. Régen ez volt az éves fesztivál helyszíne, de most már csak egy nagy babmező. Maddoxnak van egy egész csapata, köztük néhány hullakereső kutya, akikről nagyon remélem, hogy remek munkát fognak végezni, és megkímélnek minket attól, hogy napokig kellejen átfésülnünk az erdő minden szegletét. Mert ha nincs semmi, ami egy kis útmutatást adna nekünk, akkor hogy a fenébe találjuk meg? Nem áshatunk fel minden egyes gyanús helyet.

– Ugye nem fogunk holttestet találni? – kérdezem, máris elborít az elkeseredés.

Maddox megsimogatja a vállamat. – Nos... ez a legnegatívabb hozzáállás, amit valaha láttam. Elszántnak kell lenned, Hiro. Valószínűleg gyalog mentek. A tömeg körülöttük morajlott, ha megölték, akár a holttestét is ott hagyhatták a szabadban. Nem lett volna lapátjuk, vagy más eszközük, hacsak nem mentek vissza érte. De a fesztivál nagy tömeget vonzott. Valaki, aki lapátot vitt az erdőbe, még az éjszaka közepén is, gyanús lett volna.

Igaz. Erre nem gondoltam.

– Azt is figyelembe kell vennünk, hogy valószínűleg négy gyerek volt, akik nem igazán tudták, mit csinálnak. Nehezebb megtalálni egy holttestet, ha valaki felkészült a gyilkosságra, mint amikor egy csapat tinédzserről van szó, akik valószínűleg nem akartak megölni senkit – magyarázza.

– Ez logikus. De akkor miért nem botlott bele még senki a holttestbe?

– Ez magánterület. Sok vadászati tilalom táblát kihelyeztek, a tulajdonos valószínűleg mindent megtesz, hogy távol tartsa az embereket, de nekünk engedélyt adott, hogy átkutassuk a területet – mondja. – Sétáljunk egyet, hátha találunk valamit.

– Rendben.

Nicolás Patricia mellett marad, Maddox és én pedig a keresőcsapat után indulunk. Körülbelül öt perccel előttünk járnak, de vannak dolgok, amiket én meg fogok látni, ők pedig soha.

– Jól vagy? – kérdezi Maddox.

– Igen, jól vagyok, köszönöm – mondom, és rámosolygok. – Én... zaklatott vagyok a bátyám miatt, de nagyon remélem, hogy ha véget vetünk ennek, ő is tisztábban fog látni.

Kinyújtja a kezét, és megszorítja a kezemet. – Én is. Reggie itt van?

– Nem, Nicolást kísérti. Úgy gondolja, hogy te, én és Nicolás egy finom férfi húsos szendvicset alkotnánk, amit ő nézhetne. Szóval... igen, ezzel kell megbirkóznom.

Maddox szeme összeszűkül. – Találtál már módot a szellemek kiűzésére?

– Nem, még nem. De amikor azt hitte, hogy Nicolás meg akar ölni, kiütötte a telefont Nicolás kezéből, és ezzel megváltotta magát. Ha már itt tartunk... Még nem volt alkalmam megnézni ezt a péniszfotót – mondom, miközben előveszem a telefonomat.

– Ne! – mondja Maddox, miközben elkapja a telefont, és visszateszi a zsebembe.

– De... mi az? – kérdezem, és ő gyorsan ránéz arra a semmire, amit mutattam, miközben előveszem a telefont, és megnyitom a képet. – Ó, la la!

– Ne! Nem terelheted el a figyelmemet.

– Ez kurvára szexi. A főnököd melletti mosdót használtad?

– Persze.

– Hű, rosszfiúvá válsz!

– Úgy tűnik, elvesztem az ítélőképességemet a közeledben, szóval kérlek... töröld azt!

– És elmentve – mondom, de ezúttal, amikor visszacsúsztatja a telefont a zsebembe, hagyom, hogy ott maradjon. – Van ötleted, hová sétálunk?

– Nincs, csak próbálok egy viszonylag egyszerű utat választani. Olyan helyet, ahol nem kell sokat mászni a sziklákon vagy a fákra mászni – mondja.

Bólintok. – Értem.

– Kááár! Kááár!

Felnézek, amikor Spite lebeg és előttem landol. Valamit elejt előttem, és lehajolok, hogy felvegyem, mielőtt rájönnék, hogy ez nem egy valódi tárgy. Valami furcsa dolog, amit ő… fel tudott venni? Egy madár kitalálhat ilyent?

Kinyújtom a kezem felé, nem tudva, hogy valódi-e számomra. Nem meglepő, hogy a kezem áthatol rajta, de nem kell felvennem, hogy tudjam, mi az. Amikor előveszem Nicolás karkötőjét a zsebemből, és megmutatom neki, ő ide-oda fordítja a fejét, miközben nézi. – Láttad, hogy ez nálam van? – kérdezem.

Megpróbált megmutatni valamit, amit nálam látott... vagy a lányon látta?

– Spite hozott nekem egy karkötőt... de piszkos. Sárral borított – mondom. – Szerintem tudja, hol van a holttest.

– A madarad? A... szellem madarad tudja, hol van a holttest? – kérdezi Maddox, nyilvánvalóan hitetlenkedve.

– Ő hozta nekem – mondom, és meglóbálom előtte, bár tudom, hogy nem láthatja.

– Honnan tudhatta volna, hogy keressük?

– Ő... levette? – Szkeptikusnak tűnik, és nem hibáztatom érte.

– Nem... nem úgy. Mintha... képesek lennének dolgokat kivetíteni. Valóságossá tenni a dolgokat. Mint, ahogy ruhát tudnak váltani, vagy valamit megszerezni. Ez egy... kurvára nem tudom, de ő egy madár. Nem fog varázsolni egy karkötőt, amit még soha nem látott – mondom. – Spite, megmutatnád, honnan szerezted ezt?

A holló teljesen zavarodottnak tűnik, nem érti, mit akarok, miközben a karkötő körül ugrál, nyilvánvalóan csak azt akarja, hogy büszke legyek rá, hogy megtalálta nekem.

– Hogy megy? – kérdezi Maddox.

– Pont úgy, ahogy gondolnád, hogy egy madárral beszélni lehet – mondom. – Azt hiszem, most nagyon büszke. A „Nézd, mit csináltam” táncot járja.

– Á... oké... át tud táncolni egy testig?

– Remélhetőleg – mondom, miközben megpróbálom ezt közölni Spite-tal. Végül úgy tűnik, unatkozni kezd, és kicsit ugrálgatni kezd. Amikor a levegőbe ugrik, és körülbelül három métert repül, mielőtt megállna, utánamegyek, tudva, hogy talán el fogom veszíteni az eszem, de ez jobb, mint csak kóborolni.

– Távolodunk a többiektől. Szóljak nekik, hogy jöjjenek ide?

– Tényleg nem tudom – ismerem be. – Lehet, hogy csak szó szerint ide-oda röpdös.

– Oké, megnézem, hátha sikerül idehívnom valakit, a biztonság kedvéért – mondja, majd elindul, hogy telefonáljon, mielőtt felnyögne. – Persze, hogy itt szar a térerő.

Megfogja az övén lévő rádiót, és felhívja az egyik csapatot, hogy felénk jöjjenek. Spite a földre száll, egy pillanattal azelőtt, hogy Millie kilép a fa mögül. Meglepődve Spite a levegőbe ugrik, én pedig megállok.

– Mi a baj? – kérdezi Maddox.

– Millie itt van – suttogom, miközben ő felém sétál.

Van valami ijesztő abban, ha szembe kell nézni valamivel, amit csak te látsz. Valami, ami erősebb az embernél, és elszántan meg akar ölni. Valami, amit nem biztos, hogy meg tudok állítani.

Maddox fegyverhasználati tanításai itt nem fognak működni.

– Millie, mi segítünk neked. Lehet, hogy nem úgy tűnik, de mi segítünk neked.

– Ti magatoknak segítetek – mondja, miközben közelebb jön hozzám. – Hadd fizessenek meg azért, amit tettek!

– Mondd el, mit tettek veled, hadd segítsek neked! – mondom, miközben Maddox a derekam köré fonja a karját, és visszahúz.

– Csak egy módon tudlak megállítani – mondja, miközben én sietve hátralépek, nem akarok újra szembenézni vele. Minden erőmet arra összpontosítom, hogy áthatoljak rajta. Arra koncentrálok, hogy ő csak levegő legyen, ami áthatol rajtam, és amikor ez megtörténik, elégedettséget érzek, amíg Maddox karja hirtelen hátralök.

A nő Maddox torkára fonja a kezeit, és készül megfojtani. A jelenlétem erőt ad neki, hogy erősebben szorítsa, és miközben Maddox levegő után kapkod, kezei a nő után nyúlnak, de természetesen nem érez semmit. Egyáltalán nem tudja megérinteni, mert a kezei áthatolnak rajta. A jelenlétem elég szilárddá teszi őt ahhoz, hogy bántsa, de nem teszem képessé őt arra, hogy megérintse őt.

– Ne! Állj! Mit csinálsz? – kiáltom, miközben megragadom őt, de a kezem egyenesen áthalad rajta. – Millie, mi segítünk neked! – Elengedem a lényét, és hirtelen érzem őt, de amikor magamhoz húzom, ő nem engedi el Maddox torkát. Nem mintha bántani tudnám. Nem mintha el tudnám rángatni tőle. Meghalt. És meg fogja ölni Maddoxot.

Maddox hátra tántorog, háta egy fának ütközik, miközben megpróbál küzdeni ellene, ösztönösen a fa felé tolva.

– Millie, kérlek, mi segítünk neked! Mi segítünk neked, a fenébe is!

– Nem, ti a bátyátoknak segítetek. Ne tegyetek úgy, mintha mindezt értem tennétek!

Maddox elkezd lecsúszni a fáról, én pedig rájövök, hogy nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, hogyan állítsam meg. Hogyan mentsem meg Maddoxot.

Várjunk csak...

Az ereje... az ereje ilyen nagy körülöttem. Csak körülöttem, különben nem lenne szüksége másokra, hogy megölje a többieket. Nem lenne szüksége senkire, hogy megtegye ezt.

Ha ez nem működik... ha ez nem állítja meg... akkor Maddoxot halálra ítéltem.

– Basszus – kiáltom, miközben elengedem és megfordulok. Rohanok, amilyen gyorsan csak tudok, távolodom tőle, miközben a szívem dübörög a mellkasomban. A tövisek és az ágak megragadnak, miközben futok. Fogalmam sincs, milyen messzire kell elmennem Maddoxtól, de tudom, hogy el kell mennem. El kell mennem mindenkitől, akit ő bántani tud, és imádkozni, hogy ne legyen túl késő, mert nem tudok segíteni neki. Nem mehetek vissza hozzá.

Látom Spite-ot előttem. A levegőbe ugrik, amikor Millie megjelenik a jobb oldalamon, és erősen meglök. Elvesztem az egyensúlyomat, megbotlom, és a sípcsontommal nekicsapódok egy rönknek, ami átrepít rajta.

– Csak úgy el akarsz menekülni? Ott hagytad meghalni? – kérdezi éles hangon.

– Ezzel elvittelek tőle – mondom. Nem tudom biztosan, de remélem, hogy elég gyorsan elmenekültem. Felállok, miközben ő a torkomnak ugrik, de annyira koncentrálok, hogy áthatol rajtam.

Dühös sikolyt hallat, de én már talpon vagyok. Olyan gyorsan haladok, ahogy csak tudok, és imádkozom, hogy ez a madár tudja, mit csinál.

– Megöllek! – sikít.

– Nem érhetsz hozzám! – kiáltom vissza.

Az arca valami sötétre torzul. – Nem tudsz olyan sokáig koncentrálni! Láttam, hogy mi történt veled, miután megtaláltad az apámat. Nem aggódom – mondja.

És igaza van. Ha túl sokáig koncentrálnék, végül elájulnék, és ő könnyedén megölhetne. Szóval abban a pillanatban, hogy eltávolodom tőle, el kell engednem az összpontosítást, és remélni, hogy nem támad meg váratlanul.

Hirtelen közvetlenül előttem jelenik meg, várva, hogy odarohanjak hozzá, mivel Spite is oda tart, így nem is habozok. Előre lendülök, átsiklok rajta, miközben ő meg akar ragadni és sikít, amikor nem tud megérinteni.

– Meg foglak ölni! – üvölt.

Spite előre repül, majd eltűnik a szemem elől. Rájövök, hogy leereszkedett egy meredek dombon, amin nekem is le kellene másznom. Miközben próbálok nem elesni, nehéz koncentrálnom rá, így a figyelmem kissé elkalandozik, mert ő olyan erősen lök meg hátulról, hogy előre esek.

Elvesztem az egyensúlyomat, és arccal a földre zuhanok, mielőtt legurulnék, ahol egy fa megállítja a zuhanásomat. Rám esik, miközben én oldalra csúszok, és visszamászok oda, ahol Spite kaparja a földet.

Ekkor látom meg, mit ás.

Egy szilikon karkötő szélét.

Fogok egy követ, és elkezdem ásni a földet. Ha a karkötő a felszínen van, akkor a test sem lehet messze. Úgy tűnik, ez egy olyan terület, ahol sok a kimosódás, így lehet, hogy a felszínt az évek során elmosta az eső.

– Ne! Ne! Állj! – sikít, miközben megragad, de nem hagyom, hogy megérintsen.

A kezeim, bár már meggyógyultak, miután lelökött a szikláról, még mindig nem alkalmasak a föld ásására. Szorosan fogom a követ, és kaparom a földet.

A kő valami ruhaszerű dologba akad, de nem állok meg. – Millie, hallgass rám, segíteni akarunk neked! – mondom. – Megtaláltunk téged. Megtaláltuk a testedet. Kiderítjük, mi történt. Végre nyugalomra helyezünk, ahogy megérdemled.

– Ne, ne, ne! – sikít. – Meg kell halniuk! Meg kell halniuk!

Spite leugrik hozzám, és csipked valamit, ami fényes, és amit úgy tűnik, az ásás közben akasztottam meg. A kezembe veszem, végigsimítom az ujjamat, letörlöm a földet, és valami fémes anyagot fedek fel. Nem tudom, miért tűnik furcsának, amíg rá nem jövök, hogy Millie szelleme egyáltalán nem visel nyakláncot.

– Halál, halál, halál, halál, mind meg kell halniuk! – sikít, miközben a haját tépdesi. A holttest megtalálása óta egyre inkább elveszíti az önuralmát, nem pedig fordítva.

A gyilkos tette ide? A halála után tették ide?

Kihúzom, és ő abbahagyja a sikoltozást, miközben a szeme ráragad. Aztán eldobom magamtól, de figyelem, hova esik, miközben az arca megnyugszik.

– Millie, segíteni akarunk neked – mondom, miközben kinyújtom felé a kezem.

Térdre esik, majd lehajol a testéhez, amely még mindig sárral borított, kivéve azt a ruhadarabot, amelyet én fedtem fel.

– Millie, semmi baj. Nem tudom, mi történt veled, de segíteni fogunk neked. Megnyugvást fogunk találni neked és a babádnak – ígérem.

A szeme felpillant az enyémre, és megragadja a tekintetemet, amikor megfogom a csuklóját. – Semmi baj.

Mintha érezni tudnám, ahogy a testét betöltő gonoszság eloszlik. Nem tudom, hogy a testének megtalálása, a nyaklánc, a szavaim... de úgy érzem, mintha egy szellem lenne, aki végre békét talált.

– Most már minden rendben – mondom, miközben átkarolom. Tudom, hogy bármikor újra megfojthat, de nem tudom megállítani magam, hogy megpróbáljam megnyugtatni.

– Millie, vége. Jól vagy. Elmondanád, ki ölt meg?

– F-Franklin tette – mondja. – A többiek nem állították meg. Senki sem jött vissza értem. Csak itt hagytak. Itt hagytak. Mindannyian.

– Annyira sajnálom.

– Kérlek... kérlek, hozd vissza a babámat! – mondja, és csak úgy, a karjaim a levegőbe esnek, jelezve, hogy továbblépett.

Hosszú pillanatig az utolsó szavai járnak a fejemben, majd hányinger támad, felugrok, és legalább néhány métert megteszek a tetthelytől, mielőtt mindent kihányok.

El kell jutnom Maddoxhoz. Meg kell győződnöm róla, hogy jól van. Meg kell...

Csak néhány métert tudok megtenni, mielőtt elájulok.

 

Harminckettedik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Jane

 

A levegő visszacsapódik belém, amikor köhögve és zihálva oldalra fordulok. Egy pillanatig tart, míg felfogom, mi történt.

A kibaszott... szellem megpróbált megölni. Majdnem megölt.

Ez... borzalmas volt...

Még soha nem találkoztam olyasmivel, amivel nem tudtam megbirkózni. Amit nem tudtam megérinteni vagy akár... lerángatni magamról. Nem tudtam lelőni vagy bármi mást tenni.

Csak állhattam ott, és hagyhattam, hogy megöljön.

De nem tette, nem ölt meg. Eltűnt, de Hiro is. Hol a faszban van Hiro?

Pánikba esve felállok, és körülnézek a csendes erdőben, azon agyalva, hogy hová ment. Merre indultunk? Istenem, úgy érzem, eltévedtem. Szédülök, és fáj a torkom.

– Nyomozó!

Felugrok, és megfordulok, hogy szembenézzek a felém tartó csapattal. Biztosan a kutyás csapat, amit kértem. A kutyavezető odarohan hozzám, mert észreveszi, hogy valami baj van. – Jól vagy?

– Én… – A francba, a fojtogatás a legrosszabb. – Azt hiszem… erre mentek…

Most, hogy megvan a tájékozódási pontom, elindulok futva. Meg kell találnom Hirót. Mindent meg kell tennem, hogy megtaláljam. Mi van, ha a lány újra elkapja? Mi van, ha már elkapta?

– Mi történt? – kérdezi a kutyavezető. – Ki támadott meg?

És mi a faszt mondjak? A lány szelleme, akit keresünk, és, aki meg tud érinteni, ha Hiro közelében van?

Csak megrázom a fejem, és továbbmegyek, mindenfelé keresve, hova mehetett Hiro.

– Itt van egy nyom – mondja, és rámutat egy lábnyomra, amit a pánikban nem vettem észre. Mivel ő sokkal jobb a munkájában, mint én a nyomkövetésben, követem őt.

Mi van, ha már késő? Mi van, ha elragadták tőlem? Mi van, ha elvesztettem egy újabb hatalmas részt az életemből? Mi van, ha idehoztam, csak, hogy elveszítsem?

Amikor egy sík területre érünk, a kutyája mintha megérezne valamit. Egy kicsit szaglászik, majd ráragad egy illatra, és egyenesen felé rohan. Egyenesen lefelé halad a dombon, egyre gyorsabban, alig tudjuk követni, de ha Hiro megtalálta, akkor a kutya egyenesen hozzá vezethet minket.

Amint leérünk, meglátom a helyet, amit megpiszkáltak. Nem is kell, hogy a kutya bármit is jelezzen, egyértelmű, hogy rábukkantunk a helyszínre. Ekkor látom meg Hirót, aki körülbelül három méterre fekszik a sírtól, mozdulatlanul.

Pánik fog el, és odarohanok hozzá. Kétségbeesetten megragadom, és leeresztem a kezem, hogy megérintsem a pulzusát, de nincs rá szükség, mert kinyitja a szemét.

– Életben vagy – mondja mosolyogva.

– Életben vagy – suttogom. A kurva életbe!

Kimerültnek érzem magam, miközben a fejemet a mellkasára hajtom. Rendbe fog jönni. Életben van... és jól van.

Karjaival átölel, és erősen magához szorít. – Sajnálom, hogy majdnem megölettelek. Korábban kellett volna elmenekülnöm. Csak... tudod, az ösztönöm az, hogy segítsek az embernek, ne pedig elmeneküljek előle. Örülök, hogy a menekülés segített.

– Nem a te hibád. Ki a fene gondolta volna, hogy ez fog történni? – kérdezem, miközben felülök.

Ő nem enged el, így végül magammal rántom.

A fejét a vállamhoz szorítja. – Elment. Tovább lépett. Volt... valami... Azt hittem, hogy amikor felfedem a testét, és ő meglátja, hogy megtaláltuk, az megnyugtatja. De azt vettem észre, hogy a testén feküdt egy nyaklánc, amit szellemként nem viselt. Amikor letéptem, eldobtam, az olyan volt, mint egy kapcsoló. Ő csak... abbahagyta.

– Hogy érted? Az a nyaklánc okozhatta, hogy... így viselkedett? – kérdezem, teljesen zavartan.

– Túlságosan fáj a fejem, hogy összerakjam a dolgokat. Őszintén, nem tudom, de azt tudom, hogy ha egy szellemet halála előtt valami olyan töltötte el, mint a gyűlölet, bűntudat, bármi –, akkor gyakran ragaszkodik ahhoz. Mi van, ha az, aki eltemette töltötte el ezekkel az érzésekkel? Mi van, ha az a nyaklánc az övé volt? – mondja Hiro.

– Tehát a sorozatgyilkos az, aki eltemette? – Erre utal?

– Azt mondta, Franklin ölte meg.

– De ő is temette el? Tegyük fel, hogy a sorozatgyilkos ismerte őt. Rábukkant a holttestére, és megígérte, hogy megbosszulja a halálát. Ez alatt egy gonosz szellemet teremtett? – kérdezem bizonytalanul. Azt hiszem, mindannyian azok vagyunk.

– Ó! És megkért, hogy ígérjem meg, hogy segítek a babájának.

– A babájának? – A sírra nézek. – Ha szült, mielőtt meghalt... de akkor mi történt a babával?

– Igaz. Fogalmam sincs.

– Gondolod, hogy ő irányíthatta a gyilkost? – kérdezem. – De ha azt a rosszindulatot a gyilkos ültette bele...

– Nem tudom – ismeri be Hiro. – Tényleg nem tudom, hogyan működne. Még soha nem találkoztam ilyesmivel. Ez teljesen új terület számomra.

Őszintén én sem tudom, hogyan működne ez, de remélem, hogy a sírnál találunk valamit, ami egyenesen ahhoz a férfihoz vezet, aki megölte Hiro testvérét.

 

 

Örülök, hogy Hiro visszatért hozzám, de tudom, hogy pihenésre van szüksége, és valakinek meg kell vizsgálnia. – Hiro, valaki elkísér téged, hogy megvizsgáljon, hogy valamit adjanak a fejedre, ami biztosan fáj, és elvisznek Nicoláshoz és Patriciához.

– Nem, nem, jól vagyok – mondja, pedig teljesen tehetetlenül lóg a karjaimban. Az ölelés most már teljes támasztékká vált. Az egyetlen ok, amiért sikerül ülve maradnia, az, hogy minden erejével kapaszkodik.

– Hiro!

Rendkívül hangosan sóhajt, mintha csak azért adnám be a derekam, mert elégedetlen az egész megpróbáltatással. – Orvoshoz kellene menned, miután bántott téged.

– Már jobban vagyok – biztosítom. – Te sem mentél orvoshoz, pedig téged hosszabb ideig fojtogatott. Kíváncsi vagyok, hogy őt is megfojtották-e, és ezért fojtogatott minket.

– Ó... erre nem gondoltam.

– Akkor érthető, miért ezt választotta, hogy megöljön minket. Biztos, hogy továbblépett? – kérdezem, utálva, hogy nem tudom magam meggyőzni róla.

– Esküszöm, már nincs itt.

Az egyik csapattag egy üveg vizet hoz, amit Hirónak ad. Hiro megköszöni, és szorosan megfogja, de remegő ujjaival nem tudja kinyitni a kupakot, ezért kinyitom neki.

– Oké. Kikísérlek a többiekhez, és visszajövök. Gyere! – mondom. – Addig nem tehetek semmit, amíg a csapat készen nem áll a holttest kiásására. Mielőtt elmész, megmutatnád, hová dobtad a nyakláncot?

Bólint, és egy általános irányt mutat, amit az egyik csapattaggal megjelöltetek.

– Köszönöm a segítségedet – mondom neki.

– Szívesen – válaszolja a technikus.

– Visszaviszem Hirót. Amint tudok, visszajövök – ígérem nekik.

– Rendben – mondja a kutyavezető.

Felállok, és segítek Hirónak felállni, és bár valamilyen okból ragaszkodik ahhoz, hogy itt maradjon, úgy tűnik, nem emlékszik, hogyan kell behajlítani a lábait. Kétszer-háromszor megbotlik, mire sikerül talpon maradnia, pár lépést tesz, majd a cipőmre hány. Van valami abban, ha nem is érdekel, hogy valaki bemocskolja a kedvenc cipődet. Úgy érzem, új szintre lépett a kapcsolatunk.

– Annyira sajnálom – mondja, miután felállt és vízzel kiöblítette a száját.

– Láttam már rosszabbat is – biztosítom. – Gyilkossági nyomozónak lenni kicsit olyan, mint ápolónak vagy orvosnak lenni. Mindent láttál már, mindent megszagoltál, egy idő után már nem is érdekel. Kivéve a kukacokat. A kukacokat még mindig nem tudom feldolgozni.

Nem néz ki túl jól, miután a kukacokról beszéltem. – Kérlek... ne akard, hogy megint hányjak!

– Sajnálom – mondom, miközben elvezetem a helyszínről. Körülbelül hat métert teszünk meg, mire rájövök, hogy könnyebb lenne, ha vinném. Lehajolok, és ő furcsán néz rám.

– Mi van?

– Mássz a hátamra.

– Tudok járni!

– Igen, akkor holnapra érünk oda.

– És? Nem szeretnél egy egész napot velem és a lehányt cipőddel tölteni?

Elgondolkodom rajta. – Talán egy olyan napon, amikor nem fojtogat valami, amit nem látok, nem kell holttestekkel foglalkoznom, és te nem nézel ki félig halottnak. Mit szólnál, ha ezt a randit a jövőre halasztanánk?

– Az tetszene – mondja, miközben rám dől. Furcsa módon egy tengeri csillagra emlékeztet. Megfogom a combjait, és felemelem, miközben a karjai a vállamra fonódnak.

– Valószínűleg megbántad, hogy segítettem – mondja.

– Még nem.

A fejét a vállamra hajtja. – Ez lenyűgöző.

– Én csak egy lenyűgöző fickó vagyok.

Hiro kicsit megszorít. – Az vagy. Lenyűgöző, kedves, szexi, édes... az egész csomag. Szép csomagod is van.

Nem tudtam, hogy ilyen csodálatos érzés lehet, ha valaki dicsér.

Kezd tapogatózni.

– Mit csinálsz?

– Gondoltam, ha megnézhetem azt a képet rólad, az felvidít, és kevésbé leszek rosszul – mondja.

– Mit szólnál, ha később megmutatnám neked az igazit?

Hátradől hozzám. – Rendben. Tudod... bár Millie egy igazi szörnyeteg volt, szörnyen sajnálom őt.

– Tudom – mondom, miközben gyengéden megszorítom. – Szomorú... hogy egyes emberek annyira megtörtek, hogy azt teszik, amit tesznek. Hogy bántalmazzák és bántják őket, amíg meg nem törnek, és nem tesznek valamit, amiért örökre elítélik őket.

– Legalább soha nem ölt meg senkit. A lelke nyugodtan pihenhet.

– De megpróbálta – mondom, miközben a meglehetősen fájó torkomra gondolok. Úgy tűnt, hogy nem tett kárt bennem. Többé-kevésbé csak elzárta a légutakat. – Hogy találtad meg a holttestet?

– Spite vezetett el oda.

– A képzeletbeli madarad.

Hiro kuncog. – Igen. Az év képzeletbeli madara díjat Spite kapja. Ő egy jó fiú.

– Itt van most?

– Nem, elment madár dolgokat csinálni a madár trófeájával.

– Érthető.

– Maddox? – kérdezi.

– Hmm?

Egy pillanatig csendben marad. – Nagyon kedvellek. Amikor ez az egész véget ér, nagyon szeretnék normális dolgokat csinálni, mint randizni, jobban megismerni egymást, és rájönni, hogy titokban szereted a csajos filmeket, vagy valami mást, ami ellentétes a rosszfiú imidzseddel, amit magadnak teremtettél.

Meglepnek a szavai. Nem azért, mert meglepőnek találom őket, mert nyilvánvaló, hogy Hiro kedvel engem, hanem mert én sem tudtam volna jobban megfogalmazni. És én nem vagyok a kapcsolatok embere. Mindig túlságosan lefoglalt a munka és más dolgok. Reggie volt a menekülésem, amikor unatkoztam, és mindketten tudtuk, hogy csak ennyi. De most rájöttem, hogy imádom ezt az egészet, mert Hiro boldogabbá tesz, mint valaha voltam. A közelében nyugodtnak érzem magam. Úgy érzem, hogy az élet nem csak a munkáról szól. Bárcsak olyan jól bánnék a szavakkal, mint ő, hogy megértse ezt.

– Attól függ. El fogod mondani nekem az összes kínos titkodat? – kérdezem.

– Haver, már ültem előtted, miközben beszélgettem a képzeletbeli barátaimmal, hemperegtem a képzeletbeli barátaimmal, a földön kúsztam képzeletbeli madarak után... Nem tudom, mennyi kínos helyzetet tudok még elviselni. Várj... Rád is hánytam.

Elkezdek nevetni, és bár egy kicsit fáj, nem tudom abbahagyni. – Őszintén, alig várom, hogy elvigyelek egy igazi randira. És megígérem, hogy megmutatom neked a gyűjteményemet a „Hogyan legyünk macskás apák” című könyvekből, amelyeket Reggie halála után vettem... vagy maradt, hogy kísértsen.

Nevet. – Macskaapa?

– Csak ez volt nekik.

– Te egy nagyon szexi macskás apa vagy. Szerintem szükséged van pár macskás tetoválásra.

– Most már teljesen őrült dolgokat beszélsz – döntök.

– Ez jó – mondja. – Majdnem el tudok felejteni minden mást, ami történik. Majdnem. Csak majdnem.

– Jó.

– Akkor ez azt jelenti, hogy az enyém vagy? – kérdezi.

Hiro szavaira nem tudok nem mosolyogni. – A tiéd vagyok, amíg te is az enyém vagy.

Megszorít. – Száz százalékig.

Hiro pár perc múlva elaludhat, mert ellazul a karjaimban, így kiviszem egészen addig, ahol Patricia és Nicolás még mindig várnak. Amint meglátják, hogy nem a saját lábán jön, hozzám rohannak, de mosolygok rájuk, hogy megnyugtassam őket.

– Jól van. A szellemmel való interakció kimerítette – mondom. – Megtaláltuk a holttestet, szóval vissza kell mennem, hogy segítsek. Ti ketten menjetek vissza az őrsre, mert egy nyomozó szeretne veled beszélni néhány dologról, Nicolás. Amíg ez zajlik, megnézetem Hirót, hogy minden rendben van-e vele, aztán valaki elviszi az őrsre, ahol ti is vele maradhatok, amíg én befejezem a dolgomat.

Átviszem a kocsimhoz, hogy ott várjon, amíg a mentő megérkezik.

– Ha bármi történik vele, amíg távol vagyok, visszaélek a hatalmammal, és mindkettőtöket letartóztatom.

– Milyen kedves fiatalember – mondja Patricia, miközben megpaskolja a karomat. – Ő az én fiam, fiú! Gondolod, hogy hagynám, hogy bármi is történjen vele?

– Gondolom, nem. Most elég rossz a vétel odakint, de ha szüksége van rám, megkeresheti Bent, aki kapcsolatba léphet valakivel, aki rádión értesít engem. Úgy véljük, hogy Millie fenyegetése megszűnt, de ez nem jelenti azt, hogy a gyilkost is elkaptuk.

– Értem – mondja Patricia.

– Ez azt jelenti, hogy megtalálták? A holttestét? – kérdezi Nicolás halkan.

– Úgy gondoljuk. További információkat adok, amint megtudok valamit – mondom.

– Most menjenek az őrsre, és remélhetőleg végeznek, mire Hiro megérkezik.

– Úgy lesz – mondja Patricia.

Miután Hirot, aki még mindig eszméletlen, ápolóhoz és rendőrhöz viszem, látom, hogy egy másik autó áll meg, és észreveszem, hogy Elena az. Kiszáll, és szigorúan néz rám.

– Nem hívtál meg a buliba – mondja.

– Gondoltam, a feleséged meghívott.

– Most említette. Azt mondta, megint szellemeket üldözöl – mondja.

– Elmondta, hogy megtaláltuk a holttestet? – kérdezem.

Elena olyan pillantást vet rám, amelyből rájövök, hogy Parker még nem említette neki.

– Nem. Hát, a fenébe... megtaláltátok?

– Hiro találta meg.

– Kezdek aggódni, hogy a helyedre Hirót fogják kinevezni – viccelődik.

Rámosolygok. – Nem is biztos, hogy dühös lennék. Úgy érzem, csak rohangáltam utána, az árnyékában, de nem érdekel. Közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha. Felfedeztünk egy gyilkosságsorozatot, amiről soha nem tudtunk volna, ha ő nincs.

– Elég tehetséges abban, hogy hihetetlen dolgokat műveljen – mondja, miközben követ az erdőbe.

– Szerintem Millie gyereke még él – mondom.

A szemöldöke felugrik. – Miért gondolod ezt?

– Megkérte Hirót, hogy vigyázzon rá. Ha a gyerek meghalt volna a méhében vagy a szüléskor... akkor nem tudná már, hogy hol van? – kérdezem.

– Fogalmam sincs, ezt egyáltalán nem értem – mondja. – De most csak egy eltévedt baba lebeg a levegőben?

– Így van.

– Ez egy kicsit bonyolítja a dolgokat.

– Lépésről lépésre. Nézzük meg, mit talált a csapat, és onnan induljunk tovább.

Elena bólint, miközben mellettem sétál, én pedig gondolkodom. Valaki eltemette a holttestet. Bár a holttest nem mélyen van eltemetve, ez nem jelenti azt, hogy korábban nem volt. A terület alacsonyan fekszik, és valószínűleg az idő múlásával elmosta az eső. De ez azt jelenti, hogy valaki visszajött egy ásóval.

Franklin? Aki megölte?

Valaki más, aki bűntudatot érzett a halála miatt?

Milyen szerepet játszottak ebben a többiek? És az egyik tinédzser, aki ott volt vele aznap este, felelős a többiek megöléséért? Nicolás nem gondolta úgy, mintha bárki más is benne lett volna.

Amikor visszatérek a holttesthez, Elena és én átnézzük a helyszínt, amíg várjuk, hogy a többiek elkezdjék a holttest kiásását. Ez egy ideig el fog tartani, főleg egy ilyen régebbi halálesetnél, de lesz elég dolgunk, hogy lefoglaljuk magunkat.

– Akkor a legközelebbi út a fesztiválon lenne, igaz? – kérdezi Elena.

– Igen, de ha megölték, nem a fesztiválra rohannának vissza, hanem valószínűleg arrafelé menekülnének. Talán elküldenének valakit egy kocsiért – mondom.

– De aztán valaki visszajött egy ásóval. Nem lehet átmenni a fesztiválon egy ásóval anélkül, hogy fel ne keltenéd valaki figyelmét – mondja.

– Igaz.

Egy kicsit ötleteket dobálunk egymásnak, mielőtt átmegyünk megnézni, hogy áll a csapat. A feje nem volt túl mélyen, és valami ruha borítja az arcát, amit kissé félrehúztak, hogy látszódjon a koponyája.

Letérdelek, hogy jobban lássak. – Huh.

– Mi van? – kérdezi Elena.

– Azt hittem, hogy megfojtották, de tévedtem. Leszúrták. Vagyis, várnom kell, hogy pontosabb képet kapjak, de te mire gondolsz?

Odajön hozzám, hogy megvizsgálja, amit látunk. Nem tudhatjuk biztosan, amíg a helyszínt nem tárják fel jobban, de elég nyilvánvaló. – Igazad van. Tehát az egyik fiú késsel jött… – mondja.

– Úgy értem… nem hihetetlen, de Nicolás azt állította, hogy kimentek a fesztiválról és egyenesen az erdőbe futottak. A helyzet az volt, hogy az első év után a fesztiválon mindig volt egy fémdetektor, amin át kellett menni, hogy bejuthassanak, mert az első évben volt egy részeg verekedés, ahol valaki kést rántott.

– Ez bonyolítja a dolgokat.

– Szóval Nicolás azt mondta, hogy a távoli kapun keresztül mentek ki az erdőbe. A távoli kapu általában csak a gyalogosok számára volt nyitva, szóval nem is feltételezhetjük azt, hogy egyikük visszament a kocsiért.

– Mennyire bízol ebben a Nicolás kölyökben? – kérdezi Elena.

– Én... eléggé, de mi van, ha valami fölött elsiklottam? A francba! Beszélnem kell Hiróval – mondom, miközben megállok, hogy megnézzem a nyakláncot, amelyet éppen fényképeznek.

– Tudod, hol volt ez a nyaklánc a testen? – kérdezi Mick, miközben a szemem ráragad.

A kurva életbe!

Fogom a rádiót, és futva indulok az autóm felé, tudva, hogy Hiróhoz kell mennem, és most azonnal.