29-30. fejezet

 

Huszonkilencedik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Jane

 

Kinyújtózom és átfordulok, mire szembetalálom magam Reggie-vel.

– Bassza meg! – sziszegem, amikor hatalmas vigyort villant rám.

– Szia, drágám – dorombolja.

– Mit a fenét keresel az ágyamban? – kérdezem.

– Bocsánat, én csak… ide raktalak tegnap este. Egyértelműen nem kellett volna – kezdi Maddox, amitől Reggie még szélesebben vigyorog, láthatóan büszkén, amiért megpróbál közénk állni.

– Nem rólad beszélek, Reggie itt fekszik, hozzám bújva, és egy kibaszott vigyorgó Reggie az utolsó dolog, amire ébredni akarok – morgom, miközben próbálom eltolni a nyomorult szellemet.

Nem mozdul, teljesen tönkretéve a reggelemet. Most akár át is fordulhatnék Maddox karjaiba, ahol hozzábújhatnék, és suttoghatnék valamit, amitől úgy döntene, hogy az egész délelőttöt az ágyban töltjük, helyette viszont… Reggie.

Kibaszott Reggie!

– Gyönyörű a szemed, amikor dühösen nézel másokra – mondja Reggie vigyorogva.

– Kösz – mondom szarkasztikusan.

– Megdobogtatja a szívemet.

– Ha lenne szíved, már rég leléptél volna.

– A madarad is itt van. Mondd meg neki, hogy takarodjon – mondja Reggie, Spite-ra mutatva, aki az ágy végén ül, és úgy néz ránk, mintha nagyon érdekes látvány lennénk. Megpróbálok elcsúszni Reggie mellett, de karon ragad, és leszorít.

– Szóval… mit csináltatok Maddoxszal? Valami perverz dolgot?

– NEM! Még arra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide. Úgyhogy húzz innen!

– Szóval… Maddox bedrogozott, és engedély nélkül az ágyába cipelt? Elég gyanúsan hangzik. Vagy a csodás farkához vonzódsz?

Úgy döntök, simán figyelmen kívül hagyom, miközben próbálok Maddoxhoz jutni.

– Maddox, miért nem lehettél mondjuk egy apáca barátja? – kérdezem.

– Bocsi – mormogja, egyáltalán nem bűnbánó hangon. – Csak tégy úgy, mintha itt sem lenne.

Magához húz, szorosan ölel, én pedig abszolút boldogságban érzem magam. Nincs is jobb, mint ahogy a meztelen bőre az enyémhez simul. A fejemre húzom a párnát, és vissza is alszom a karjaiban, mert amikor felébredek, nagyon világos van a szobában. Ami még világosabb, az Reggie mosolya.

– Hello, drágám!

– Még nem unod? – motyogom.

– Nem. Maddox azt mondta, mondjam meg neked, hogy bevágtatott a munkahelyére, de kiveszi a délutánt, hogy megdughasson.

A saját nyálamtól fuldoklok. – Tessék?

– Ó várj… nem… bocsi! Összekevertem. Hogy megtanítson fegyvert használni, tudod, bang bang.

Összeszűkítem a szemem erre a förtelmes szellemre.

– Tényleg nagyon könnyű összekeverni. Teljesen megértem, hogy miért zavarodtál össze.

Elégedetten vigyorog. – Tudom, ugye? Hoppácska! Reményt is adtam neked, meg minden.

– Isten erejét hívom, hogy sújtson le…

– Mit csinálsz? – kérdezi Reggie.

Úgy nézek rá, mintha nyilvánvaló lenne.

– Ördögűzést végzek. Úgy tűnik, Maddox ágya megszállás alá került.

– Egy parázna lidérc által, igen, igen, pontosan – dorombolja, miközben végighúzza az ujját a csupasz mellkasomon.

– Nem.

Legyőzötten felsóhajt. – Ugyan már… te és Maddox még nem vagytok… együtt. És hiányzik egy férfi érintése.

– Keress egy szellemférfit!

– De én téged akarlak – mondja vigyorogva, mintha ezzel mindent megoldott volna.

– Nem. Én megyek dolgozni.

– A madarad gonosz – mondja, miközben Spite felé nyúl, aki minden közeledésére csíp egyet rajta. – Senki sem szeret. Szeretethiányos vagyok. Ez a gond, ugye?

– Nem, makacs vagy, és Spite tudja, hogy próbálsz terrorizálni – mondom, miközben felkelek az ágyból készülődni. Üzenetet küldök Maddoxnak, hogy szüksége van-e rám, de gyorsan válaszol, hogy jelenleg az irodában ragadt, és majd szól. Úgy érzem, csak kifogásokat keres, hogy ne vonjon be, ami kicsit bánt. De hé, tegnap rengeteg mindent csináltunk. Egyszer kibírom, ha lepattint.

Elmegyek a könyvesboltba és kinyitok. Furcsán békés itt dolgozni napközben. És őszintén szólva, nincs is ellenemre, mert hagyja kicsit lenyugodni az agyam. Reggie és Natalie, akik túl közel kerültek egymáshoz, egy darabig zaklatnak, aztán eltűnnek. Ekkor meglátok valakit, akire nem számítottam.

– Sean? – szólok oda.

Felém fordul. – Hiro.

– Sean, hol a francban voltál? – kérdezem, és odarohanok hozzá, meg akarom ragadni, de amint a csuklójára tenném a kezem, hátrál.

Éles pillantást vet rám, amitől megmerevedek.

– Hiro, abba kell hagynod! Kérlek! Csak hagyd!

– De… óvatos vagyok – mondom… bár mi van, ha nem ezért akarja, hogy abbahagyjam? Mi van, ha nem akarja, hogy kiderítsem, milyen szerepet játszott? – Te… Sean, ki volt neked Millie?

Megrándul a név hallatán, a tekintete vadul villog.

– Nem…

Újra felé nyúlok, most lassabban.

– Sean, kérlek! Kérlek, segíts! Ki volt Millie neked?

– Nem, nem, nem… – hátrál gyorsabban.

Baszki, ne… már megint.

– Kérlek, ne menj el! Csak beszéljünk. Megoldhatjuk. Segíthetünk neked és neki és mindenkinek. Megakadályozhatjuk, hogy emberek meghaljanak.

– Mi van, ha megérdemeljük, hogy meghaljunk? – kérdezi, és ezzel el is tűnik. Bassza meg!

Mély levegőt veszek, de fojtogatónak érzem a légkört, úgyhogy kimegyek a hátsó ajtón az utcára, és lehuppanok a földre. Fáradtnak érzem magam, és még csak tizenegy van. Hogy a francba éljem túl a nap hátralévő részét így?

Jobbról zaj hallatszik, egy kis szürke macska sétál felém. Egy halott macska.

– Gyere ide – mondom, kinyújtva a kezem.

A macska meglepődik, de odajön, elég közel ahhoz, hogy megvakarjam az állát.

– Van valaki, akit követsz? – kérdezem.

A macska nyilván nem válaszol, úgyhogy felkapom, és visszaviszem a könyvesboltba. Ha tényleg volna valakije, valószínű visszaugrana és elszaladna hozzá, de ehelyett a vállamat dagasztja. Még a kis szellemkarma is fáj, ahogy belém mélyed a dorombolása közben.

Üzenek Maddoxnak, bezárom a boltot, és visszamegyek hozzá, mert ennyi volt mára. Nem érdekel annyira, hogy West vagy Barryt zaklassam, úgy döntök, zárva marad a bolt holnapig, amíg Barry ki nem nyit. Beállok Maddox kocsifelhajtójára, felkapom a szellemmacskát, és bemegyek.

– Már vissza is jöttél. Hancúr idő? – kérdezi Reggie, de ehelyett egy békeajándékot nyújtok felé, mert csak elképzelni tudom, milyen nehéz lehet számára egy olyan világban létezni, ahol nem érhet hozzá ahhoz, amit szeret.

– Tessék! – mondom, miközben a macskát a karjába tuszkolom. – Szexdémon, akit nem tudok kiűzni, íme Macska. Macska, ő pedig a szexdémon, akit nem tudok kiűzni.

– Ó… te… jó… ég – leheli Reggie. – MEG TUDOM ÉRINTENI!

Teljesen el van ragadtatva, én pedig magukra hagyom őket az összebújással, és eldöntöm, hogy még egy alvás biztosan belefér, mielőtt bemászom Maddox ágyába.

 

 

Pár perce Maddox is bent van a szobában, miközben én halottnak vagy mélyen alvónak, vagy akárminek tettetem magam. Csak áll ott, mintha épp azon gondolkodna, mit kezdjen velem, miközben én meg azon gondolkodom, meddig tehetek úgy, mintha ez az ágy az enyém lenne, és ne kelljen kimásznom belőle.

Persze, kurvára gondolatolvasó, és pontosan tudja, hogy nem alszom, mert megszólal:

– Mi történt, Hiro?

– Nem tudom – vallom be, miközben még szorosabban ölelem a párnáját. Ez most már az én párnám. – Talán csak nehéz elhinni, hogy a bátyám megérdemelte ezt.

– Azt hiszed, megérdemelte? – kérdezi, és utálom a kérdést. Ugyanezt ismételgettem magamban újra és újra.

– Nem tudom, mit gondolok, de ő úgy gondolja. Ő… Amikor ma reggel a könyvesboltban voltam, végre láttam őt, és azt kérdezte: mi van, ha mind megérdemlik… és mi van, ha tényleg? Hogy a francba kéne ezt feldolgoznom? – kérdezem.

Maddox leül az ágy szélére, amitől az besüpped, ezért lehúzom a takarót annyira, hogy ránézhessek. A nyugodt kék szemeivel figyel.

– Kétféleképp lehet ezt nézni. Néha a bűntudat nagyon furcsa módokon jelenik meg. Egy anya vagy egy apa bűntudatot érezhet, ha valami történik a gyerekével, még ha semmi köze sem volt hozzá. Egy „mi lett volna ha” helyzet. Mi lett volna, ha otthon tartom aznap? Mi lett volna, ha jobban odafigyelek? Mi lett volna, ha nem fordulok el? Azt érzik, hogy megérdemelnek valami rosszat, mert bűntudatosak, még akkor is, ha valójában nem játszottak szerepet a halálukban. Lehet, hogy ő is így érez valami miatt. Lehet, hogy tényleg részese volt, de ha így volt, biztosíthatlak róla, hogy nem egy hidegvérű gyilkos, Hiro. Bűntudata van. Úgy érzi, nem mondhatja el neked, mi történt, mert azt hiszi, megérdemli ezt. Fél attól, mit gondolnál róla, még halálában is.

Kinyújtja a kezét, megszorítja az enyémet, én pedig minden szavába kapaszkodom, bízva benne, hogy Sean csak valami olyan miatt érez bűntudatot… ami fölött nem volt hatalma.

– Hiro… tudd, hogy bármit találsz, bármit tudsz meg, Sean akkor is a bátyád. Ő szeret téged, és te is szereted őt. Az emberek néha elcsesznek dolgokat. És néha ezt rohadt nehéz lenyelni és feldolgozni, de akkor is megtörténik. Még a legcsodálatosabb ember is képes hibázni. Én is elbaszhatom. És te is.

Összekulcsolom az ujjainkat, és megszorítom őket, hálásan, mert úgy érzem, mással nem beszélhetek erről. Patricia és Nicolás annyira el vannak foglalva azzal, hogy távol tartsanak mindentől, hogy nem is tudunk róla beszélni.

– Köszi, nagyra értékelem. Csak egy kicsit padlón voltam.

– Mit szólnál hozzá, ha kimennénk a házból, és csinálnánk valami mást? Nem egészséges ennyire rágörcsölni a munkára – mondja.

– Áll az alku! Mit fogunk csinálni?

– Megtanítalak lőni. Aztán beíratunk egy titkos fegyverviselési tanfolyamra, és végül beteszlek egy pici, bombabiztos bunkerbe.

– Tudod, ugye, hogy a szellemek simán átcsúsznak a falakon? – kérdezem. Hallgat pár másodpercig.

– Persze hogy tudom.

– Valóban? És jelenleg egy szellem az, aki meg akar ölni. Én meg ott leszek: „Mentsen meg valaki!”, de mivel egy olyan dobozban leszek, ahová senki sem tud bejutni, senki nem fog hallani, sem eljönni, hogy megmentsen.

Maddox sokáig csak néz rám.

– Menjünk! Ne halogasd!

Ez mosolyt csal az arcomra, és meg is könnyebbülök.

– Nem húzom az időt! – mondom, miközben felkelek és követem.

– A kezed elég jól van ehhez?

– Igen, egyáltalán nem fáj. Esküszöm, teljesen meggyógyult – biztosítom.

A nappaliban Reggie a földön hempereg a macskával, miközben a madaram megpróbálja megcsipkedni. Spite rászáll a vállamra, miután jó nagyot csípett Reggie fülébe.

– Nézd! Nézd meg! – mondja Reggie, még mindig totál odavan a macskáért, annyira, hogy a madár zaklatása sem érdekli.

Lenézek a macskára, aki a mancsát nyalja.

– Hű, tud nyalni.

– Mi… mi nyal mit? – kérdezi Maddox, kissé aggódva.

– Találtam Reggie-nek egy macskát, és végre abbahagyta, hogy engem zaklasson.

– ÁSÍTOTT! – üvölti Reggie. – Istenem! Mondd, hogy láttad!

– Gyorsan, menjünk. Kezd megőrülni – mondom, és kisietek az ajtón, mielőtt rá lennék kényszerítve, hogy újra megnézzem, ahogy ásít a macska. Maddox nevet, és követ.

– Örülök, hogy van valami, ami lefoglalja.

– Rajtam kívül? – kérdezem.

Rám mosolyog, a vállamra teszi a kezét, és finoman megszorítja.

– Rajtad kívül.

A kocsiban beszélgetni vele, miközben a városon kívüli kültéri lőtér felé tartunk, teljesen megnyugtat. Teljesen beszorultam a saját gondolataimba, erre ő úgy kirángat belőlük, hogy már azon jár az eszem, milyen jó móka lesz ez. Szexi Maddox, ahogy közel húz, megigazítja a kezem, megmutatja, hogyan kell helyesen tartani a fegyvert. Szerintem simán levehetné a pólóját ehhez az órához. Úgy értem… miért ne? Nincs szüksége rá a tanításhoz.

Mire kiérünk, vannak már mások is, de Maddox a pálya szélére vezet, ahol kevésbé zavar a többi lövés zaja. Miután felszerelt megfelelő szem- és fülvédővel, és aláírtuk a papírokat, bele is fog a leckébe.

– Oké. Először is: soha ne irányítsd a fegyvert olyanra, akire nem akarsz lőni.

Ezt a részt már hallottam a papírok intéző fickótól, de bólintok.

– Az ujjad a ravasztól távol, amíg nem készülsz lőni, értetted? Minden fegyvert úgy kezelj, mintha töltve lenne, ezért nem kéne feltöltött fegyvert tartanod az ülés alatt, kikapcsolt biztosítóval.

– Ja… ezt most már értem – mondom.

– A második dolog: a helyes testtartás, amikor lőni készülsz – mondja Maddox komoly arckifejezéssel.

Felemelem a kezem.

– Tessék?

– Muszáj, hogy rajtad legyen a póló?

– Muszáj.

Hát, így egy pillanat alatt összetörte a kis álomvilágomat, a szemtelen!

– A francba!

Megrúgja a lábamat.

– Állj helyesen!

– Mi? Azt sem tudom, mi a helyes!

– Na, ugye! Szóval van időd pólókról álmodozni? Valaki közeledik, és meg akar ölni. Ha én póló nélkül vagyok, az mit old meg?

Elgondolkodom.

– Legalább szép emlékekkel halok meg, mert látom még egyszer az izmaidat. Boldogan halnék meg.

Maddox felsóhajt. Láthatóan nem értékeli a logikámat.

– Mutatok pár állást. Válaszd azt, amelyik kényelmes. De először is: lábak szét – mondja, és addig noszogat, míg engedelmeskedem. – Térdek enyhén behajlítva.

Leguggolok.

– Túl sok.

Igazítok rajta. Mire megmutatja, hogyan néz ki helyesen.

– Pont ezt csinálom.

– Amit te csinálsz, attól kedvem támad megcsapni a segged, annyira kitolod.

– Hát… nem feltétlen bánnám – mondom, amikor a lábamba rúg, mire gyorsan lejjebb megyek. Aztán szűk szemmel nézek rá. – El sem hiszem, hogy azt hittem, ez a lecke szexi lesz! Ehelyett csak piszkálsz!

– A biztonság szexi. Na, gyere, billents ki az állásból! Stabilan kell állnod. Ha nem teszel így, akkor biztos a bukás. Számítanod kell, hogy a fegyver visszarúg és arra is, hogy valaki ki akar billenteni az egyensúlyodból. Gyere! Billents ki az egyensúlyomból!

Odalépek, meglököm, ahogy ő is tette velem – mintha egy sziklafalat taszigálnék. Persze, hogy nem fog mozdulni. Ő egy álruhába öltözött démon. Egy nagyon dögös démon, akit nem tudok megmozdítani.

– Jó… jó, értem.

– Jó. Most pedig annyira hajlítsd be a térded, hogy a tested kibírja a visszarúgás erejét és ne borulj fel – mondja, miközben egy jó nagyot ráz rajtam, mintha biztos akar lenni benne, hogy most már tényleg értem. Büszkén mondhatom, hogy nagyjából egy helyben maradok, miközben ide-oda lökdös.

– Tökéletes – mondja, mielőtt előveszi a fegyverét és felemeli. – Látod ezeket itt? Ezek az irányzékok.

– Ja, igazából ezt videojátékokból tudom.

– Remek, a fegyverismereted videojátékokból jön.

– Nagyon jó mesterlövész vagyok.

– Áh, nos… majd észben tartom, ha legközelebb le kell lövetnem valakit… egy videojátékban.

Rávigyorgok, miközben megmutatja, hogyan tartsam a karomat úgy, hogy az irányzékok tökéletesen legyenek beállítva ahhoz, hogy lássam őket és kövessem.

Átadja a fegyvert, én pedig átveszem. Aztán megigazítja a karjaimat és megmutatja, hogyan állítsam be az irányzékokat úgy, hogy a célpont közepére tudjak fókuszálni.

– Jól érzed magad? – kérdezi.

– Persze!

– A fegyver nincs megtöltve, szóval végigvezetlek a teljes folyamaton, rendben? Ne ránts rá a ravaszra, finoman húzd meg.

– Rendben – mondom, miközben pontosan azt teszem, amit mond.

– Na, kezdd elölről! Állj normálisan, majd vedd fel a pozíciót!

Miután legalább hússzor megcsináltatja velem ezt, végigvezet a fegyver megtöltésén.

– Normál állásból át fogsz lépni pozícióba, és tüzelni fogsz, rendben? Ne feledd a biztosítékot!

– Oké – mondom.

Bólint, én pedig pozícióba lépek, kibiztosítom a fegyvert, célzok és tüzelek.

El is találom a célt, de nem túl pontosan.

– Szép munka.

– Tényleg? – kérdezem kétkedve.

– Igen. Ez volt az első lövésed. Kicsit lazítanod kell.

– Rendben – mondom.

– Óó, mi ez itt? – kérdezi Natalie, miközben elém toppan. Megugrom, és Maddox is meglepődik.

– Mi az? – kérdezi.

– Natalie.

– És Reggie! Vagy csak Reggie. Tudjuk, ki az igazán fontos itt – mondja Reggie, aki a macskájával együtt jelenik meg, mert hát persze a macska nem szórakoztatta eléggé ahhoz, hogy otthon maradjon. – Nézd, mit tud! – Leteszi a macskát a földre, kinyújtja a kezét, a macska pedig felugrik, hogy rácsapjon az ujjaira. – Nézd! Nézted?

Maddoxhoz fordulok. – Arról az áthatolhatatlan szobáról, amiről beszéltél… szerinted találhatnánk egyet, ahová a szellemek se tudnának bejönni?

– Mondjad, hogy húzzanak a francba, épp a fegyver biztonságos használatát tanítom neked! Hess… – mondja, miközben integet feléjük, és teljesen ledöbbent, amikor mindannyian félreállnak.

Mereven rájuk nézek, mert mind tudjuk, hogy rám sosem hallgatnának ennyire, akár mennyit integetek, káromkodok, vagy bármit is csinálok.

Maddox még pár gyakorlaton végigvezet, majd egy hosszú pillanatig figyel.

– Jó. Miért tűnsz csalódottnak?

Elvigyorodom. – Nem vagyok az. Csak elég szarul megy ez.

– Nem igaz. Csak gyakorolnod kell.

– Tudod, mivel lehetne kompenzálni a bénaságomat? Ha úgy csinálnánk, mint a Titanicban, hogy tartasz meg minden. Biztos jobban érezném magam – viccelem el.

Kissé aggódva néz rám. – Melyik részre gondolsz? Amikor elsodródnak az óceánon és ő elengedi Jacket, aki megfagyva elsüllyed?

Most próbálok nem nevetni. – Nem! Amikor a hajó elején vannak! És a karjaiban tartja. De te inkább átváltozol Maddox parancsnokká… ami szintén elég szexi.

A szemöldöke egyre magasabbra szökik. – Szerinted a lövöldözés szexi?

– Ööö… nem, elég biztos vagyok benne, hogy nem a fegyvert akarom markolászni.

Hosszú pillanatig vizslat. – Kurvára végig foglak markolászni, ha hazaérünk, de csak akkor, ha eltalálod a közepét.

 

Ez nem csak kilyukasztja a boldogság buborékomat, de egyenesen szét is zúzza. – Ööö… akkor itt leszünk egész nap… nem… egész héten!

– Óó! – mondja Natalie. – Tessék! Hadd toljam Reggie fejét a cél elé, tuti el tudod majd találni!

Reggie-t a cél elé löki, ami elképesztően haszontalan.

– Natalie Reggie fejét a cél elé rakta, mert szerinte így jobban el tudom találni – mondom.

Maddox nevetni kezd. – Hát, ha működik…

– Nem lövöm le Reggie-t. Reggie, tűnés! – mondom.

Ő bemutat nekem, míg Natalie vissza nem tér egy almával, amit Reggie fejére tesz.

– Lődd le róla – mondja.

Mereven nézek rájuk, míg végre mindketten eltakarodnak. Sokkal tovább tart, mint szeretném, és persze senki sem mozdul, amíg Maddox nem irányítja rájuk azt a bizonyos pillantást. Hogy a francba tud irányítani olyanokat, akiket még csak látni sem lát, pusztán egy pillantással? És miért olyan baromi szexi ez?

Miután Maddox végre belátja, hogy tényleg teljesen haszontalan vagyok egy fegyverrel, csak elmosolyodik.

– Reméljük, az illető majd egy elefánt méretű lesz, rendben?

– Ja, jó terv! De ez azt jelenti, hogy nincs hancúr idő? – kérdezem.

– Pontosan.

Összeszűkítem a szemem. – Tudod, ez azt is jelenti, hogy számodra sincs hancúrozás – mondom, majd kacsintok és elindulok.

– Várj csak… én lelőttem a célomat – mondja.

– Igen, én nem, és te voltál a tanárom. Na, most kire vetül rosszabb fény ebben a helyzetben? A szegény, ártatlan diákra, akinek már túl szűkek a ruhái, vagy a merev és vad tanárra?

– Akkor vissza kéne mennünk még többet lőni, hogy jobban tudjalak tanítani – mondja.

– Talán később; most hazamegyek, és majd… hát… levetkőztetem magam.

– Veled vetkőzhetek én is – mondja Reggie.

– Húzz a francba, Reggie!

– Hát ha Maddox nem teljesít…

– Reggie azt mondta, hogy ha te nem tudsz teljesíteni, ő tud. Szerintem még azt is megtanítaná, hogyan kell lőni – mondom.

Maddox szeme összeszűkül. – Hol van? Meg akarom lökni.

Elkezd hadonászni, de teljesen elvéti Reggie-t. Reggie macskája viszont megsértődik, kiugrik Reggie kezéből, mire Reggie utána rohan.

– Ne! Snugglebum, csak szeretni akarlak!

Ésss… már el is tűnt.

Hurrá!

Maddox elkap, amikor megkerüljük az épületet, és visszaránt, majd a falnak nyom.

– Komolyan azt hiszed, hagyom, hogy csak úgy flörtölgess vele? – kérdezi, morgó hangja egyenesen a farkamba rezeg.

– Hmm? – kérdezem vigyorogva. – És mit fogsz tenni? – ahelyett, hogy hozzábújnék, mint amire számít, finoman megbököm a mellkasát.

A csípőjét nekem nyomja, hogy érezzem a farkát a nadrágján keresztül. – Meg fogsz fizetni érte – mondja, és közel hajol a számhoz, miközben felnézek rá. Ahogy közeledik, előrehajolok, szinte összeérnek az ajkaink, de én kicsúszok a karja alól és elsuhanok.

– Bocs, nem találtam el a célpontot, szóval ma nem játszhatok – mondom, és finoman az épület falának lököm. A kezei előrelendülnek, hogy megfogja a falat, megakadályozva, hogy neki essen és a válla fölött hátranéz rám. Én pedig kihasználom a pillanatot, hogy a csípőmet a fenekéhez nyomjam, és lábujjhegyre állva a füléhez hajoljak. – Talán ha a tartásod jobb lenne, nem botlottál volna meg?

Felnevet, nyilván azt hitte, valami szexiset fogok súgni. Ehelyett finoman a nyaka oldalába harapok, majd ellépek. Elkap a derekamnál fogva, felemel, és a kocsi felé cipelve elindul.

– Mi a francot csinálsz? – kérdezem, miközben az emberek megállnak bámulni, ahogy ez a férfi úgy visz, mintha egy rohadt foci labda lennék a hóna alatt.

– Iszonyatosan lassan sétáltál. Fájdalmasan lassan. Éjfél lesz, mire levetkőztethetlek, ebben a tempóban.

– Próbáltam lejteni egy kis seggriszálást, hogy felfigyelj rám.

Vigyorog. – Nem, csak lassan mentél – mondja, miközben a kocsihoz ér és beletuszkol, én pedig félig az ülésre, félig a középső konzolra kerülök. Nem érdekli. Fogja az övet, körém tekeri, amennyire talál rajtam valamit – ami valójában a seggem –, és becsatolja.

– Nem! Gyakorolnunk kell a biztonsági technikákat! – mondom. Erre megpróbálja becsukni az ajtót, de a lábaim kilógnak, ezért lehúzza az ablakot, kiemeli a lábaimat és kidugja az ablakon, majd becsukja az ajtót.

Átül a vezetőülésbe, én pedig oldalamon fekszem, lábaim az ablakon, a lehető legkevésbé szexi testtartásban.

– Úgy érzem, hihetetlenül szexi vagyok – biztosítom Maddoxot, miközben felnézek rá.

Lenéz rám, majd közelebb hajol és megcsókol. Kényelmetlen csók, mivel a fejem félig lefelé lóg, az övé pedig oldalra billen, de még így is ez az egyik legdögösebb csók, amit valaha kaptam.

– Kicsit úgy nézel ki, mint egy partra vetett hal – mondja, ajkai az enyém fölött maradnak még egy pillanatig, mielőtt újra ad egy apró puszit.

– Szóval a halakra izgulsz? – dorombolom.

– Naná, még szép – mondja, miközben kicsatolom az övet, behúzom a lábaimat, és miközben felülök, a kezem véletlenül a farkára csúszik, úgy teszek, mintha nem szándékosan tettem volna.

– Ó… bocs! Nem akartalak markolászni– mondom.

– Markolászhatsz.

– Nem, sajnálom, csak akkor markolászhatlak, ha beletalálok a közepébe.

Vigyorogva bólint. – Á, igen, így van. De nem mondtam, mikor kell eltalálnod.

Vállat vonok. – Bocs, nem érdekel.

Maddox felém pillant, miközben elindul. – Nem… érdekel? Úgy érted…

– Úgy értem, Reggie gondoskodik rólam – mondom.

– Ez nem vicces! Még csak egy kicsit sem vicces – mondja, pedig látszik, hogy szórakoztatja.

– Az sem volt vicces, hogy pólóban tanítottál. Sokkal jobban tudtam volna koncentrálni, ha nincs rajtad póló. Szóval, ha nem tudom megvédeni magam…

– Ez a kibaszott póló lesz a hibás – mondja. – Mindig is tudtam, hogy ez lesz a végzetem. El kéne égetnem.

– Várj… nem… tetszik a póló – mondom, mert kiemeli az izmos testét, és ha nem járhat félmeztelenül, ez a következő legjobb dolog.

– De ha ez felelős azért, hogy nem tudsz lőni…

– Jó! Jó. Vállalom a felelősséget – mondom.

Felhorkant, ahogy ránézek.

– De… cserébe tenned kell valamit nekem.

– Csupa fül vagyok.

– Azt akarom, hogy még vigyél úgy, mint egy foci labdát. Az annyira szexi volt.

– Dögösebb, mint ahogy tegnap vittelek, mielőtt majdnem lehánytad a seggem?

– Csak teszteltem, mennyire vagy elkötelezett ebben a kapcsolatban – mondom. – Nincs valami szirénád vagy ilyesmi? Bármi, hogy rövidebb legyen ez az autóút.

– Azt akarod, hogy bekapcsoljam a szirénát, csak hogy hamarabb levetkőztethesselek?

– Igen.

– Nem.

– Igen.

– Elég biztos vagyok benne, hogy ez illegális.

– Elég biztos vagyok benne, hogy mindenki megértené.

Bizonytalannak tűnik. – Tényleg?

– Száz százalék. Csak levennéd a pólód, és rögtön megértenék.

– Mi van, ha nem jön be nekik a testalkatom?

– Akkor fingjuk sincs, miről maradnak le – döntöm el, ami szerintem teljesen logikus. Maddox szerint kevésbé az.

Úgy döntök, egyetlen módja annak, hogy visszavegyem az irányítást, az, ha megszabadulok pár ruhadarabtól.

– Ó, Istenem, olyan meleg van itt – mondom, miközben felhúzom a pólómat egészen a hónaljamig.

– Feljebb is kapcsolhatom a klímát – mondja, és feljebb is tekeri.

– Nem, az nem segít – mondom, majd kigombolom a nadrágom. – Hmm… még mindig nem az igazi. – Felhúzom a nadrág szárát, amilyen magasra csak lehet, majd ránézek. – Sokkal jobb. – Teljesen nevetségesen nézek ki, de nem érdekel.

– Igen, de nem akarom, hogy túlságosan meleged legyen. Az nem lenne fair – mondja, és olyan magasra állítja a klímát, hogy az kiszárítja a szemem, és hátrafelé fújja a hajam, miközben próbál halálra fagyasztani.

– Á, imádom – mondom. Biztos vagyok benne, hogy mire ez az út véget ér, jégcsap leszek.

– Örülök – mondja, hatalmas mosollyal. Én pedig így ragadok, miközben vezet; Maddoxot a legkevésbé sem hozza lázba a hódító próbálkozásom, én viszont halálra fagyok.

– Úgy tűnik, fázol – mondja Maddox, teljesen elégedetten.

– Nem, dehogy, a mellbimbóim általában ilyenek.

– És a libabőr, ami beborít?

– Ezek élvezetdudorok. Vágydudorok – magyarázom.

– Ó, így már teljesen érthető – mondja, miközben befordul a háza felhajtójára.

Leállítja a motort, kiszáll, és megkerüli a kocsit, én pedig próbálom felmelegíteni a végtagjaimat, hogy egyáltalán mozogjanak. Kinyitja az ajtót, elkapja a csuklómat és kiránt a kocsiból.

– Miért tart ilyen sokáig?

– Fagyási sérülés – magyarázom.

Nevet, miközben magához húz, és becsapja az autó ajtaját. Hátrálva kezd a ház felé terelni. Amikor elérjük az ajtót, rángatja a kilincset, a keze közben felcsúszik a csupasz hátamon, mivel a pólóm még mindig a hónom alá van gyűrve. Magamhoz húzom, remélve egy gyors csókot, miközben bénázik a zárral, aztán az ajtó végre kitárul előttünk. Behúz maga után, miközben a szája az enyémhez tapad, és annyira elégedett vagyok, hogy végre teljesen az enyém lehet. Nem vagyunk nyilvános helyen, nincsenek idegesítő szellemek körülöttünk. Csak ő… és én.

Egy elégedett nyögés szakad ki belőlem, ahogy közel húz.

– Nagyon hideg vagy – mondja.

– Á, csak a szívem zúzmarájának lassú olvadása – felelem.

– Hűha, ki bántott ennyire?

– Egy gonosz fickó, aki nem akart félmeztelenül tanítani, majd végigfagyasztott a hazafelé tartó úton – mondom, miközben hátranyom. Egy pillanatra elbizonytalanodom, miért foszt meg a csókjától, aztán meglátom, hogy leveszi a pólóját és eldobja.

– Így jobb? – kérdezi rekedt hangon.

– A kurva életbe, persze, hogy jobb. – Hozzá simulok, mire ő lekapja a felgyűrt pólómat és eldobja, majd letolja a nadrágomat. Nincs kérdezgetés. Nincs lassú vetkőztetés. Egyik pillanatban még ruhában állok, idiótán kinézve, a következőben meg már csak a cipő van rajtam, a nadrágom pedig a bokám köré csúszva.

A keze végigcsúszik a mellkasomon, egyenesen a farkamhoz nyúl – ami csodás lenne, ha nem próbálna közben húzni magával, teljesen megfeledkezve arról, hogy bár úgy nézhetek ki, mint aki meztelen, a bokám és a lábfejem kurvára nem az.

Hátrahúzódom a csókjából.

– A cipőm!

– Ja, igen – mondja, és felemel, amitől az izmai még jobban kirajzolódnak a súlyom alatt.

– Annyira kibaszottul szexi vagy – mondom, élvezve a látványt, egészen addig, amíg át nem dob a vállán, miközben próbál rájönni, hogyan szedje le rólam a cipőt. – Ez nem szexi!

– Dehogy nem, legalább nézheted a seggem.

– Ruhában van! – közlöm, egy pillanattal azelőtt, hogy letolná a nadrágját és az alsóját, és a tökéletes feneke elém kerül. – Hát… így már jobb.

Megcsapom a seggét, miközben megszabadít a cipőmtől és a nadrágomtól, aztán visszaenged a talajra. Átkulcsolom a lábaimat a dereka körül, miközben ő elindul velem felfelé a lépcsőn, mintha ez lenne a világ legkönnyebb dolga.

A hálószobába érve lefektet az ágyra, és úgy néz rám, mintha épp olyan csodálatos lennék, mint ő… ami nevetséges, de eléri, hogy szexinek érezzem magam. Olyannak, mintha számára most én lennék a világ legcsodálatosabb dolga.

– Annyira kibaszottul gyönyörű vagy, és teljesen az enyém, és sajnálom, hogy korábban úgy utaltam rád, mint Karót-Nyelt Nyomozóra – mondom.

Megtorpan, és fürkészően néz rám, miközben lenyúlok és végigsimítom a farkát, ami láthatóan alig várja az érintésem.

– Tessék?

Úgy néz rám, hogy teljesen megőrjít. Bárcsak már az ágyon lenne, hogy magamhoz húzhassam és a lábaimat köré fonva tarthassam, hogy soha ne hagyhassa el ezt az ágyat nélkülem.

– Istenem, imádom, amikor ilyen ingerült vagy. Lehet, hogy elvesztettem az eszem.

– Karót-Nyelt Nyomozó? Jól hallottam?

– Azt akarom, hogy a karód benne legyen a seggemben.

A feje oldalra billen, én pedig felröhögök.

– Úristen, ezért a fajta szexi dumáért le kéne tartóztatni – mondom.

– Ez szexi duma volt? – cukkol.

– Tudod mit? Egy próbálkozás volt – közlöm, mire megragadja a bokáimat és magához ránt, egészen addig, amíg a fenekem a combjának nem csapódik.

– Próbálkozásnak próbálkozás volt – mondja, miközben fölém hajol, belém préseli magát, a keze pedig végigcsúszik a farkamon. Fölöttem lebeg, én pedig végigsimítok a hátán, hogy még közelebb húzzam magamhoz.

– Felizgatott, ugye? – ugratom, és ahelyett, hogy válaszolna – mert akkor be kellene ismerje, mennyire nevetségesen felizgult –, egyszerűen megcsókol.

A nyelve összefonódik az enyémmel, miközben a kezei felfedezik a testemet, az én kezem pedig az egyre keményedő farkára talál. Lassan, gyengéden simítok végig a hosszán, majd vissza, és a tövénél finoman megszorítom.

Maddox valamit mormog az ajkaimra.

Elhúzódom annyira, hogy beszélni tudjak. – Síkosító? Óvszer?

– Éjjeli szekrény – mondja.

Négykézlábra fordulok, előrehajolok, kinyitom a fiókot. Kiveszem a síkosítót és az óvszert, de mielőtt bármi mást csinálhatnék, a csípőmnél fogva visszahúz magához, egészen addig, amíg a combjai az enyéimhez nem érnek, a farka pedig a fenekemet súrolja. A keze végigcsúszik a hátamon, lejjebb nyomja a mellkasom és feljebb tolja a fenekem, miközben a kemény farka a combjaim közé csúszik. Ahogy hallom, hogy kipattan a síkosító kupakja, a lapockámra ad egy csókot, majd folytatja fel a nyakamig.

Összezárom a combjaimat, hogy a farka közéjük kerüljön, és lassan hátrarugózom, finoman dörzsölve őt, miközben a síkos ujjai végigcsúsznak rajtam. Lecsúsznak a fenekem közé, majd lassan vissza, ingerelve minden idegszálamat, miközben a másik keze a mellkasomon átvándorolva a farkamhoz talál. Egy ujj nyomódik nekem, majd belém csúszik, és egy nyögés szakad ki belőlem a várakozástól.

Az arcszőrzete végigsúrolja a bőrömet, ahogy mozgatja bennem az ujját, miközben a másik kezének hüvelykujja a farkam csúcsát simogatja. Egy elégedett hang hagyja el a számat, amikor egy másik ujj is csatlakozik az elsőhöz, tágítva, simítva, minden mozdulatával az őrületbe kergetve.

– Akarsz többet? – kérdezi.

– Téged akarlak – felelem, mert ez már nem is vágy, hanem szükség. Szükségem van rá, arra, hogy kitöltsön, hogy érezzem a testének melegét, az egészét.

A keze elengedi a farkam és felfelé indul a hátamon. A következő pillanatban kihúzza az ujjait, én pedig hallom, ahogy feltépi az óvszert, miközben hátratolom a fenekem, hogy érezzem a farkát magamon.

– Siess már!

– Csak két kezem van.

– Nos, akkor használd gyorsabban őket – ugratom, miközben hátranézek, és figyelem, ahogy síkosítót ken a farkára, az óvszer már a helyén. A makkja nekem feszül, majd óvatosan belém tolja magát. Érzem, ahogy lassan kitágít, kitölt, az őrületbe kerget. Finoman ring, de lassan mozog, miközben érzem, ahogy a testem igazodik hozzá. Csak akkor áll meg, amikor teljesen bennem van, combjai az enyémnek feszülnek. A kezem a lepedőbe markol, miközben az övé végigsimít a hátamon.

Egy kicsit megmozdítja a csípőjét, mintha tesztelné, én pedig rájövök, hogy túl óvatos, ezért visszatolom magam rá, ami egy mély morgást csal ki belőle.

– Mondtam én, hogy mozoghatsz? – kérdezi rekedt, de játékos hangon. Csak még jobban megfájdul tőle a farkam.

– Hmmm… Azt hittem, talán nekem kell elvégeznem helyetted a munkádat.

Maddox felhorkan, egyértelműen szórakoztatja a vádam, aztán azonnal meg is cáfolja azzal, ahogy beindul. Belém lök, és minden egyes mozdulatával egyre őrültebbé tesz, ahogy a gyönyör végigáramlik bennem. Felnyögök, a lepedőt markolva.

Mindkét keze erősen markolja a csípőmet, magához ránt minden lökésnél, mélyen belém tolva a farkát. Kicsúszik belőlem, majd a hátamra fordít, és újra belém tolja magát, amitől hátrafeszülök alatta.

– Ó, bassza meg! – suttogom.

– Még mindig azt hiszed, neked kell a munkámat elvégezni? – cukkol.

– Nem tudom… azt hiszem, hmm… még mutatnod kell pár dolgot, mielőtt véleményt tudnék formálni.

Felnevet, miközben a keze a farkamra csúszik. Rámarkolok a karjára, kétségbeesetten próbálom magamhoz húzni, miközben bennem mozog. A gyönyör teljesen átveszi felettem az irányítást, a lábujjaim begörcsölnek, a testem pedig könyörög a feloldozásért. Megszorítja a farkam tövét, majd végigsimít rajtam, én pedig a körmeimet a testébe vájom.

Maddox gyorsít, egyértelműen érzi, hogy közel vagyok. Ahogy a keze mozog rajtam, és ahogy a farka dörzsöl belülről, tudom, hogy nem bírom sokáig. Hátrahajtom a fejem, és elélvezek. A keze nem áll le, ő sem, továbbra is rövid, gyors mozdulatokkal mozog bennem. Olyan jó érzés, ahogy érzem magamban, szorosan nekinyomom magam, míg végül mélyen belém tolja magát, felmordul, és elélvez bennem. Lassan ringatja a csípőjét, majd kihúzza magát belőlem és mellém zuhan.

Egy ideig csak fekszünk egymáson, összegabalyodva, zihálva. A fejem oldalára ad egy csókot, mivel a mellkasára hajtom, így a számat nem éri el. Néhány pillanat múlva felkel, letisztít mindent, aztán visszamászik mellém, magára húz, és a fenekemre csúsztatja a kezét, finoman megmarkolva, majd feljebb tol, hogy elérjem a csókját. Gyengéd, puhán simogató csókokkal borít be, ahogy körülleng bennünket a boldogság.

– Szóval? Neked kellett elvégezned helyettem a munkámat? – kérdezi.

Felfelé mutatok a hüvelykujjammal, amitől elneveti magát.

– Szavak nincsenek?

– Nem, kikefélted belőlem a szavakat – vigyorgok.

– Ó, hűha… sosem gondoltam volna, hogy lehet téged egyszer szótlanná tenni. A farkam ereje egyszerűen földöntúli.

A nevetésem betölti a szobát, ő pedig hamarosan csatlakozik.

– Annyira nevetséges vagy.

– Te kényszerítettél erre. Sokkal jobban szeretek komoly… férfias… kevés szavú férfi lenni – mondja, bár nyilvánvaló, hogy nem mindig ilyen.

– Nekem így jobban tetszel – vallom be. – Szerény, kedves, édes. Ó, várj, lehet, hogy tényleg kibasztad belőlem a józan eszemet is, mert ezek közül egyik sem igaz rád.

– Hé! Most már egyszerűen csak gonosz vagy.

– Talán – húzom tovább, mire finoman megszorít.

Még egy darabig fekszünk az ágyban, összebújva, míg a korgó gyomor rá nem vesz minket a mozdulásra.

– Éhen halok – mondja Maddox.

– Én is a halál szélén állok.

– Mi lenne, ha rendelnék valami kaját?

– Persze. Én meg beugrom a zuhany alá. Ha unatkozol, csatlakozhatsz – mondom egy kacsintással, ahogy nehéz szívvel feltápászkodom. Visszahajolok még egy csókra, hogy kibírjam addig, míg utánam jön a zuhanyzóba.

Rám mosolyog, miközben a telefonjáért nyúl. – Áll az alku. Csak gyorsan felhívom őket.

Bár használhatnám a hálószobájához tartozó fürdőt, inkább a vendégszobába megyek, mivel ott vannak a ruháim. Valami euforikus állapotban vagyok, miközben megnyitom a zuhanyt. Hogy lehet, hogy Maddoxtól ennyire istenien csodálatosnak érzem magam? Ő egyszerűen…

Felsóhajtok, ahogy a forró víz alá lépek. Ő egyszerűen nem olyan, mint amilyennek eleinte hittem. Talán azért, mert a tüskés viselkedésével próbált távol tartani.

               

 

A falnak dőlök, hagyom, hogy a víz rám zuhogjon. Közelebb kerülünk az igazsághoz. Minden rendben lesz. Megtaláljuk a gyilkost, és Millie, a bátyám és a többiek végre békére lelnek.

Mély levegőt veszek, majd feljebb tekerem a víz hőfokát. Összerándulok, amikor rájövök, hogy nem vagyok egyedül.

 Abban a pillanatban, hogy felismerem, hogy Millie áll mögöttem, a vér is megfagy bennem. A víz a testére zúdul, mintha szilárd lenne, mintha élne, ahogy sikolt, az arca eltorzul, sötétség burkolja be, és a zuhanyfej csövét a torkom köré tekeri, embertelen erővel meghúzva. Hátratántorodom, a levegő azonnal elakad. A lábam kicsúszik alólam, a zuhany falának csapódom, a fejemet beverem, és elsötétül a világ. Egy pillanatra a cső meglazul, és zihálva kapok levegőt, mielőtt újra kirántaná belőlem. A torkomat kaparom, a körmeim a bőrömbe vájnak, próbálok a cső alá jutni, hogy kiszabadítsam. Sikolt, a szemei sötétek a gyűlölettől, a teste rázkódik, ahogy minden erejével azon van, hogy megöljön.

Túl erős, és ahogy a látásom beszűkül, felé nyúlok, érzem őt, elérem a csuklóján a karkötőt, és megrántom, hátha bármit elérhetek vele, hogy abba hagyja.

– Hiro! – ordítja Maddox, miközben megragad. – Nincs itt! Tedd úgy, hogy ne legyen itt!

Érzem, ahogy Maddox próbálja leszedni rólam a csövet, mindent beleadva, hogy lélegezni tudjak, miközben én lassan elszédülök.

„Nincs itt… igaz… nincs itt. Tedd úgy, hogy ne legyen itt… Kevésbé… kevésbé szilárd… Nem tudom… még azt se… Nincs itt… Nincs…”

Aztán a cső meglazul, és levegő zúdul belém. Érzem, hogy karok fognak körül, és először azt hiszem, még mindig ő az, és megpróbálok küzdeni ellenük. Megpróbálok kiszabadulni…

– Hiro, állj le, én vagyok az. Hiro… – szól Maddox, lágy hangon, bár hallom benne a remegést. A látásom lassan visszatér, miközben köhögök, fuldoklom, próbálok levegőt szívni a kiéhezett tüdőmbe. Maddox kihúz a kádból, én pedig a karjába kapaszkodom, miközben próbálok lélegezni. Próbálom kielégíteni a tüdőm szükségét, miközben minden, ami az imént történt, visszazuhan rám.

Meg akart ölni. Tényleg megölt volna. Nem tudom, hogy Maddox szedte-e le rólam, vagy én kényszerítettem rá, hogy ne tudjon hozzám érni, de nélküle meghaltam volna. Maddox szorosan magához húz, mellkasán ringat.

– A francba… bassza meg… Hiro… – morogja, miközben átölel.

Megszorít, majd hátrasimítja a víztől csöpögő hajamat.
– A francba, valamit… valamit tennünk kell… fogalmam sincs, mit… hogy a francba tudsz elmenekülni valami elől, amit én nem is látok? – hadarja, hangjában tisztán hallható a pánik. Óvatosan felemel. – Jól vagy?

Bólintok, nem vagyok benne biztos, hogy bízhatok a hangomban.

Ó, Istenem… – mondja, és a homlokomra nyom egy csókot. – Nem segítesz tovább Sean ügyében! Végeztél! – Felpillant, mintha Millie-t keresné. – Hallod ezt, te ribanc? Vége. Hagyd békén!

Szeretném mondani neki, hogy már nincs itt, de nem jönnek ki a szavak. Fog egy törölközőt és óvatosan törölgetni kezd.

– Kórházba kellene mennünk.

– J-Jól… vagyok… – suttogom rekedten. Fáj beszélni, de végre újra rendesen kapok levegőt.

– El kell vinnem téged valahová, ahol nem talál meg.

– Ő… szellem… – suttogom. Ami igazából annyit tesz: „Szellem. Akkor talál meg, amikor csak akar. És egyikünk sem tud ez ellen tenni.”

De hogy lehet ennyire dühös? Láttam már dühös, zaklatott szellemeket, de soha ilyet. Soha olyat, aki tényleg meg akart ölni.

Maddox felemel és visszavisz a hálóba, bár még mindig csöpög rólam a víz. Lerak, mellém mászik az ágyra, magához húz az ölébe, és megcsókol, miközben csendben ringat. Teljesen nyilvánvaló, hogy óriási sokkban van, de fogalmam sincs, mit mondhatnék, hogy megnyugtassam.

– Semmi baj – mondom. A hangom még mindig rekedt, de legalább beszélni tudok.

– De baj van. Végeztél, Hiro! Nem mész több nyom után. Nem vagy benne ebben tovább – mondja.

– Ha… befejezzük, abbahagyja – mondom. – Tovább fog lépni.

– Elég! – kiáltja olyan élesen, hogy még én is meglepődöm. – Nem! Nem bírom… nem bírom végignézni, ahogy kockára teszed az életed. Ha bármi lesz köztünk, akkor végeztél. Értetted?

Húsz teljes másodperc kell, mire felfogom, mit mondott, aztán a mellkasába bökök az ujjam hegyével.

– Nem, nem értettem.

– Akkor nem lehetünk együtt. Kurva nehéz volt elveszíteni Reggie-t, és nem fogom végignézni, ahogy téged is elveszítelek, csak, mert makacs vagy.

Felülök.

– Maddox – kezdem. – Rendben. Akkor abbahagyom, de te is abbahagyod. Nem túl fair, ha csak az egyikünknek kell feladnia az életveszélyes szarságot. Van üresedés a könyvesboltban. Jöhetsz könyveket nézegetni.

Tátog egyet, becsukja a száját, keskenyebbre húzza a szemeit, majd újra kinyitja.

– Ez más.

– Miért? Mert te vagy az? Mert férfias vagy és tudsz verekedni?

– Mert van kiképzésem!

– Attól még lelőhet valaki a semmiből, nem? El tudsz téríteni egy golyót?

– Hiro…

Felállok, dühösen, ingerülten. A torkom szar és fáj, az adrenalintól remegek, és Maddox iszonyú seggfej.

De… nem hibáztatom. Ugyanezt érezném, ha őt próbálták volna megölni. Csak épp én nem fogom abbahagyni. Elindulok, és máris utánam siet.

– A francba, Hiro, csak… állj meg már! Ne mászkálj egyedül!

– Nem érted, ugye? – kérdezem. A torkom minden szónál sajog, de az adrenalin visz előre.

– Mit? Mit nem értek? Hogy majdnem meghaltál?

– Ez az életem. Ez a szarság – mondom, és körbemutatok. – Ezt csináltam egész életemben. Láttam, ahogy a szüleim meghalnak előttem, és a szellemeik vezettek el, hogy legalább én életben maradjak. Segítettem szellemeknek, akik könyörögtek, hogy mentsem meg a szeretteiket. Te lehet, hogy kurva jó vagy a saját területeden, de attól még nem írhatod felül az enyémet. Igen, félelmetes. Fogalmam sincs, mit kezdjek vele. De a szellemek nem mindig úgy működnek, mint az emberek, ha félnek vagy bepánikolnak. Ilyenkor borzasztóan irracionálissá válnak. Ő nem érti, hogy segítünk neki. Egy tizenöt éves, terhes lányról beszélünk, akit meggyilkoltak, és nem érted, miért akarna megakadályozni abban, hogy megmentsem azokat, akik valószínűleg megölték? – kérdezem. A hangom fáj, kiabálni még jobban. – A francba, Maddox!

Elérem a vendégszobát, előveszek egy alsót, de mielőtt magamra húzhatnám, Maddox elkapja a csuklómat.

– Nem tudok csak úgy állni és nézni, ahogy meghalsz.

– Tudom.

Az arca meglágyul, óvatosan megszorítja a kezeimet.

– Képtelen vagyok rá, Hiro. Nem vagyok jó ebben. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim nem nagyon törődtek velünk. A bátyám meg én évekre eltávolodtunk egymástól. Egyetlen emberem volt: Reggie. És aztán elvesztettem. És most találtam valakit, akivel önmagam lehetek, és azt várod, hogy hagyjam, hogy fejest ugorj a veszélybe?

És értem, amit mond, tényleg értem, de nem tudok leállni. Még nem. Nem akkor, amikor érzem, hogy közel járunk.

– De nem vetem magam veszélybe. Mi – mindketten – együtt dolgozunk azon, hogy ez a gyilkos ne ölhesse meg a következő áldozatot. Meg kell mentenünk őket. Most pedig… rohadtul fáj a torkom, és kimerít a beszélés. Szóval… foglalkozzunk ezzel később.

– Nem kell beszélned – mondja, miközben magához húz, és a tenyerébe veszi az arcomat. – Sajnálom! Önző voltam, hogy csak rád erőltettem, amit én gondolok, anélkül, hogy meghallgattalak volna. Anélkül, hogy figyeltem volna rád. Egy igazi bunkó tudok lenni… Hozzászoktam, hogy az életben úgy menjenek a dolgok, ahogy én akarom, és ezt a kapcsolatunkban is így akartam használni, hogy visszatartsalak attól, hogy megint belevesd magad valami veszélyesbe. De tudom, hogy ez rossz volt. Tudom, hogy ez kegyetlen volt. Szóval… sajnálom – mondja, miközben a homlokát az enyémnek támasztja. – Csak azt akarom, hogy ennek vége legyen, és ne kelljen minden egyes percben azon aggódnom, hogy az lesz az utolsó, ami veled történik.

– Tudom – mondom, miközben átkarolom. – Sajnálom, hogy dühös lettem. Jogod van aggódni.

– Azt akkor sem kellett volna így csinálnom.

Őszintén, fogalmam sincs, mi a helyes és mi a rossz, de ha most feladjuk, még több ember fog meghalni, és én soha nem fogom megtudni, ki ölte meg a testvéremet.

Hátrahúzódom és leülök a vendégágy szélére. Meglepő módon Maddox nem engedi, hogy elhúzódjak; inkább mellém ül és magához húz. Egy puszit nyom a homlokomra, majd átölel, erősen és nyugtatóan. Hogy képes ennyi megnyugvást adni egyetlen öleléssel, fogalmam sincs – de reménnyel tölt el, hogy minden rendben lesz.

A vállára hajtom a fejem, és most már minden eddiginél elszántabban tudom: véget fogok vetni ennek.

 

Harmincadik fejezet

HIRO

 

Fordította: Jane

 

Miután Maddox egy egész napon át nem veszített szem elől, végül meggyőztem őt, hogy hadd menjek Nicoláshoz, mivel Nicolásnak szabadnapja van, Maddoxnak pedig muszáj bejárnia a munkahelyére, ahelyett, hogy otthonról dolgozna. Patricia is azt tervezi, hogy később átmegy Nicoláshoz, ami még nagyobb védelmet jelentene. Szavamra, ő egy ijesztő erő, ha úgy akarja. Miután Maddox túl sokáig beszélgetett Nicolásszal, végül megegyeztek, hogy Nicolás megfelelően tud majd vigyázni rám.

Mivel Maddox túlvédelmező tyúkanyó trükkje ezzel még nem ér véget, úgy dönt, hogy nem vezethetek, ami... értem, hogy védeni akar, de ez egy kicsit túlzás. Így kerülök a kocsijába, és ő visz el Nicoláshoz, miközben elismétli azokat a dolgokat, amiket az elmúlt órában már vagy tizenötször elmondott.

– Öt percenként hívj fel, vagy küldj SMS-t – mondja Maddox, miközben megáll Nicolás házának feljáróján.

– Oké – mondom, miközben előveszem a telefonomat, és azonnal SMS-t küldök neki: Segíts! Az egyetlen dolog, ami megmenthet, egy péniszfotó.

Maddox a telefonjára pillant, majd felnéz rám, és összeszűkíti a szemét. – Ez nem vicces!

Mosolygok rá, nem értve, hogy miért nem tartja viccesnek. – Szerintem nagyon vicces volt, őszintén. És még jobb lenne, ha tényleg küldenél egyet.

„Ne szórakozz” kifejezés ül az arcán. – Nem!

– Nem? – kérdezem, mintha összetört volna a szívem. – Még egy pillantást sem?

Ebben a kérdésben nem enged. – Olyan leszel, mint az a kibaszott fiú, aki farkast kiáltott. Azt fogom hinni, hogy péniszfotót akarsz, miközben éppen meg akarnak gyilkolni.

Megpróbálok komolyan nézni. – Ígérem, hogy nem fogok péniszfotót kérni, miközben meggyilkolnak.

Előveszem a telefonomat, és írok egy SMS-t: Haldoklom, az egyetlen dolog, ami visszahozhat a halálból, az az, ha azt mondod, hogy én vagyok a legjobb a világon. Csak viccelek. Küldj egy péniszfotót!

Amikor Maddox telefonja csipog, rám mereszti a szemét, anélkül, hogy ránézne. – Légy óvatos!

– Olyan óvatos, mint még soha – ígérem, miközben odahajolok és megcsókolom.

– Oké?

Újra megcsókol. – Igen. Kérlek! Annyira ideges vagyok, hogy itt hagylak.

– Így lesz. Ígérem!

Amikor a kilincshez nyúlok, bezárja az ajtót, hogy ne tudjak kiszállni. – Talán kiveszek egy szabad napot.

Visszanézek rá. – Maddox, ne már! Jól vagyok! Nicolásszal terveink vannak. Neked pedig meg kell nézned, hogy be tudunk-e menni újra a motelbe és a könyvtárba, hogy beszélhessünk valakivel. És továbbra is próbálj rájönni, hogy a könyvtárból származó szellem kivel megy haza. Sok dolgunk van, hogy véget vessünk ennek. Ha már én nem mehetek ki, akkor neked kell terepen lenned.

Gyengéden végigsimít az ujjaival a nyakamon, amely azóta csúnya lila színűvé vált, és nevetségesen nehéz elrejteni. Patricia meg fog őrülni, amikor meglátja.

– Oké.

Maddox újra megcsókol, mintha ezzel rávehetne, hogy ne menjek el. Kinyitom az ajtót, kinyitom, és végül elhúzódok. – Majd találkozunk munka után. Ha bármit megtudsz, azonnal szólj!

– Oké – mondja, miközben Nicolás házához indulok. Kopogás nélkül kinyitom az ajtót és látom, hogy Nicolás egy csésze kávét tart a kezében. Rám néz, sietve leteszi a kávét, és az ajtóhoz rohan.

– Elment? – Nicolás gyorsan kinéz az ablakon, majd bezárja az ajtót, és behúzza a függönyöket. – A francba... még nem ment el.

– Mi van? – kérdezem, kissé zavartan, hogy Nicolás miért viselkedik furcsán.

– Félek – suttogja, miközben lehajol. – A francba... meglátott?

Felvonom a szemöldököm erre a meglehetősen feltűnő viselkedésre. – Mi van?

– Az a... férfi... abban az autóban... ami még mindig a felhajtón áll. – Kinézek Maddox kocsijára, majd vigyorogva vissza Nicolásra. – Félsz Maddoxtól?

Elhúzódik az ajtótól, felveszi a telefonját, majd köhint és megigazítja a képzeletbeli nyakkendőjét. Nicolás a telefonját maga elé tartja, és elkezdi olvasni. – Tegnap, 21:00.

– Nicolás – itt Maddox beszél…

– Értem.

– Remek. Tegnap, 21:00. „Nicolás, hallom, hogy Hiro nálad fog maradni, amíg én dolgozom.” Tegnap, 21:01. „Nicolás, ha valami történik Hiróval, eljövök és megkereslek. Nem mondom el, mit fogok tenni. Szeretném, ha használnád a képzelőerőd.” Tegnap, 21:02. „Bármit is csinál, figyelni fogod! Ha kell, a fürdőszobában fogsz állni. Tudod, mi történik azokkal, akik nem ezt teszik? Csak Hiro mondhatja el neked, mert ő az egyetlen, aki még beszélni tud az áldozataimmal.”

Felvont szemöldökkel bámulok rá. – Vicces. Mit írt valójában? – Felkapom a telefont, és rémülten bámulom, amikor rájövök, hogy Nicolás szó szerint olvassa fel.

– Ó... Istenem... Esküszöm, hogy nem vagyok kapcsolatban egy pszichopatával.

– Csak egy szociopata – mondja Nicolás. – Mi a fene, Hiro? Megértem, hogy nagyon vonzó, de te nem… – Megáll. – Mi a fene történt a nyakaddal?

Megpróbálom egy legyintéssel elintézni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Az a kis zúzódás, amiről meséltem.

A szemei elkerekednek. – Kis... Kis zúzódás? A francba, Hiro! Ez nem... ez az egész torkod. Ezúttal mondd el őszintén, mi történt! Nem csoda, hogy meg akar enni élve. Mi a fene történt?

Így hát két tűz között vagyok: vagy elmondom Nicolásnak, mi történt, és ő szidni fog, amiért továbbra is Sean gyilkosát keresem, és kénytelen leszek harcolni egy másik emberrel, vagy nem mondom el az igazat. Nem vagyok biztos benne, hogy most képes vagyok harcolni egy másik emberrel. Szóval széles mosolyt villantok rá, és azt mondom: – Vicces történet, csak sétáltam, és belegabalyodtam... egy kötélbe.

– Az Isten szerelmére, te nem vagy kibaszott kutya! Mondd el, mi történt!

– Tudom. Vicc volt.

– Rossz vicc. És?

– Csak... rossz találkozás valakivel. Semmi baj.

Úgy tűnik, hogy a düh határán van, és rájövök, hogy lassan belekerülünk a „vitassuk ezt meg” területre. – Ne mondd ezt! Ha Nagydarab nyomozó annyira ideges, hogy nem akar téged egyedül hagyni, akkor szerintem jogom van tudni.

Sóhajtok, mert tudom, mire akar kilyukadni, de én csak... csak pár kibaszott percnyi normális életet akarok. – Csak ideges leszel, és kiabálni fogsz velem, mert nem hallgatok rád, és már... beszéltem Maddoxszal. Unom a fejmosásokat – mondom. – Később elmondom.

– De...

– Később. Adj nekem pár percet. Hadd múljon el Nagydarab nyomozó irritációja, és akkor elmondom. Főztél nekem is kávét? Beszélhetünk, ha megittam a kávémat.

Nyilvánvalóan újra bele akar kezdeni, de becsukja a száját, és odanyúl a kávéjához, amit magához húz. – Az egész az enyém!

– Nem…

– De igen.

– De… én vagyok a kedvenc embered. És szinte biztos vagyok benne, hogy egy csésze kávé lesz az egyetlen dolog, ami életben tart.

Felhorkant, de odamegy a kávéfőzőhöz, és betesz egy csészét, hogy elindítsa.

– Szóval... te és Nagydarab nyomozó most együtt vagytok?

– Mi... még nem beszéltünk róla, mert túl férfiasak vagyunk ahhoz, hogy most címekről beszéljünk – mondom.

Nevetni kezd. – Beszélnetek kell erről a szarról. Ez nem férfias, hanem csak makacs.

– Meg fogjuk beszélni. Mostanában más dolgok foglalkoztattak minket. Te mit csináltál?

Nicolás vállat von, miközben kortyolgatja a kávéját.

– Csak... dolgoztam. Unalmas, régi munka.

– De nyilvánvalóan jól megy neked – mondom.

Mosolyog, miközben átadja a kész kávémat. – Igen. Nagyon élvezem.

Ekkor csörög a telefonja, és a mosolya komor arckifejezéssé változik.

– Istenem, esküszöm, hogy még szarni sem tudnak anélkül, hogy ne fognám a kezüket. Egy perc az egész. A „nagyon élvezem” kijelentése mintha elszállt volna.

Egy kortyot iszom a kávémból, hagyom, hogy a meleg folyadék megnyugtassa a torkomat, de nem iszom túl gyorsan, mert megígértem, hogy elmagyarázom, mi folyik itt, amikor befejeztem a kávémat. Ma legalább úgy tudok beszélni, hogy nem úgy hangzik, mintha huszonkilenc éves koromban már száz éve dohányoznék.

– Oké – mondom, miközben felveszi a telefont. Észreveszem, hogy kaptam egy SMS-t Maddoxtól, aki még nem is érhetett be a munkába. Kíváncsi vagyok, hogy megállt-e valahol útközben, mert ha vezetés közben írt nekem, akkor dühös leszek.

Maddox: Életben vagy?

Én: Szuper életben. Most nagyon életben vagyok. Mintha életerő borítana.

Maddox: Ne okoskodj!

Én: Ó, ne... én... azt hiszem, meghalok.

Maddox: Mit mondtam az előbb?

Én: Azt hiszem... azt hiszem, a gúnyolódásod... megöl. A tiszta kegyetlenséged egyszerűen... tönkretett.

Maddox: Ha ha! Nagyon vicces.

Én: De azt hiszem, egy egyszerű... péniszfotó... fel fog éleszteni. Visszahoz az összeomlás széléről.

Maddox: Nem megyek be a mosdóba, hogy munka közben kiverjem!

Én: Nem kell a főnököd szobája melletti mosdóban kiverned.

Maddox: Akarsz egy lankadt pénisz képet?

Én: Jó, vedd le a pólódat, és csinálj nekem egy kis fotót. Csinálj valami szexit.

Csatolt egy képet, amit izgatottan kinyitok. Maddox látható rajta, az asztalánál, a legmakacsabb arckifejezéssel, amit valaha láttam. Ami a legjobban örömet okoz, az az a gondolat, hogy valaki az irodában biztosan látta Maddoxot, ahogy szelfit készít. A nagy Maddoxot. A morcos, munkahelyén unalmas Maddox, aki szelfit készít az íróasztalánál.

Én: Szerencsére szexi vagy, bármit is csinálsz.

Maddox: Köszönöm! Te akkor vagy a legszexisebb, amikor nem zaklatsz.

Én: A fenébe... Akkor biztos nagyon csúnya vagyok.

Maddox: Nem vagy az! Nagyon dögös vagy. Ne dobd vissza a szavaimat így!

Én: Most nevetek. Viccelek. Egész életemben meg fogom őrizni ezt a képet... ami nem lesz hosszú, ha nem küldesz nekem egy péniszfotót.

Maddox: Azt hittem, ez a kép kárpótolt érte!

Én: Eh.

Észreveszem, hogy Nicolás integet nekem, és felnézek rá.

– Megtennél nekem egy nagy szívességet, és ide hoznád a piros mappámat az asztalomról? – kérdezi, miközben felnyitja a laptopját, mialatt még telefonál.

– Persze – mondom, és elindulok a folyosón az ideiglenes irodájába.

– Miért nem mondtad, hogy ma a cukihoz megyünk, megfésültem volna a hajam – viccelődik Reggie, amikor megjelenik mellettem.

– Hurrá, itt van Reggie! – mondom szarkasztikusan. Bár nem tűnök túl boldognak, hogy látom, örülök, hogy még mindig megvan a macskája. Úgy tűnik, nagyon ragaszkodnak egymáshoz, ha a macska boldog tekintetéből lehet következtetni.

– Oké... figyelj, gondolkodtam – mondja Reggie.

– Ó, ne!

A szeme összeszűkül. – Nem vagy aranyos!

– Erre gondolsz? – kérdezem.

– Nem! Arra gondolok, hogy el kéne hoznunk Maddoxot, és ide kéne tennünk. – Mutogat a kezével, ami csak még jobban összezavar. – És téged ide tennénk – mondja, miközben Maddox mellé állít. – És Nicolást ide. Aztán mindhármatokat levetkőztetjük, és összenyomunk titeket egy szexi férfi szendvicsbe, hogy én nézhessem.

Ránézek.

Ő mosolyogva néz vissza.

– Ugye tudod, hogy ő a bátyám? – kérdezem.

– Úgy értem... az? Nincs köztetek vérkapcsolat. Idősebb voltál, amikor találkoztatok egymással. Férfi hús szendvics. Tudod, hogy középen akarsz lenni kettőjük között.

Sóhajtok, és elgondolkodom, miért is álltam meg, hogy meghallgassam a gondolatait. – Szó szerint úgy döntöttél, hogy pont ebben a pillanatban kísértesz, hogy ezt elmondd nekem? – kérdezem.

– Nagyon fontos volt! Ne tégy úgy, mintha nem lett volna fontos – mondja összeszűkült szemmel.

– Nagggggyon fontos!

Reggie megragadja a csuklóm, és megállít. – Mi a fene történt a nyakaddal?

– Hosszú történet.

– Úgy tűnik, kurva sok időm van – mondja, miközben kiszabadulok a szorításából, és bemegyek az irodába.

– Nos... a szellem, aki követett, elkapott a zuhany alatt, és fojtogatni kezdett a zuhanyfejhez vezető tömlővel.

Őszintén megdöbbentnek tűnik ettől. – Nem…

– De.

– Mi a fasz? Miért nem akar segítséget? – kérdezi. – Ha én lennék a helyében, keményen dolgoznék, hogy rájöjj, ki tette, hogy rothadjon a börtönben.

Ez arra késztet, hogy megkérdezzem, mi történt vele. Maddox nem mondta el, és nem voltam biztos benne, hogy megkérdezzem-e egyáltalán.

Odamegyek Nicolás asztalához, de nem látom a piros mappát, ezért kinyitom azt a fiókot, amelyikből szerintem elővette.

– Egyszerűen nem értem – mondja Reggie.

– Hát… ő úgy gondolja, hogy a halál a jobb megoldás. Talán azt akarja, hogy ők is a földön kóboroljanak, ahogy ő.

– Attól még egy első osztályú ribanc.

Vállat vonok, nem is próbálom tagadni. – Ő... nem volt a legjobb gyerekkora. Az anyja rendkívül szigorú és kegyetlen volt. Úgy tűnik, legalábbis lelkileg bántalmazta. Tudta, hogy az anyja megölte az apját... talán még szemtanúja is volt, ki tudja. Aztán az anyja kirúgta, miután megtudta, hogy terhes... Azt hiszem, az életében soha nem kapott jó lapokat, és a halálában a legerősebb érzéseihez ragaszkodott... és azok a gyűlölet, a halál és így tovább voltak.

– Hmm...

A fiókban nincs semmi hasznos, ezért kinyitok egy másikat, de ez csak egy szemetes fióknak tűnik, tele mindenféle vacakkal. Épp amikor becsukom, valami felkelti a figyelmemet. Valami ezüstösen csillogó tárgy széle. Kihúzom a szilikon karkötőt, és hosszú pillanatig bámulom, mire rájövök, miért is keltette fel a figyelmemet.

Millie viselte ezt. A zuhanyban, amikor elestem és megragadtam a kezét, az ujjaim belekapaszkodtak a csuklóján lévő karkötőbe. Ezeket a karkötőket sok rendezvényen ingyen osztogatják, nem biztos, hogy ugyanaz, de amikor megfordítom, hogy megnézzem a feliratot, látom, hogy az áll rajta: Rock Central 10 éves jubileumi évforduló.

Repedés hangját hallom, és Reggie-re nézek, aki azt mondja: – Hoppá!

– Mit csinálsz?

– Oké... van egy problémám, hogy ha nagyon unatkozom, akkor szeretek szaglászni. Szeretem nézni, ahogy Maddox megoldja az ügyeit, és figyeltem őt. A minap láttam a jegyzeteket, a két cetlit, amit neked hagytak, hogy figyelmeztessenek. Ez ugyanaz a papír.

– Mi? – kérdezem, biztosan tudva, hogy téved.

A sarokban lévő polcon heverő papírra mutat. – Gyerekkoromban szerettem a művészetet, művészeti órákra jártam, szóval meg tudom mondani. A papír súlya ugyanaz, az egyiknek hiányzott egy kis darab a széléről, de itt van.

Döbbenten kénytelen vagyok lassan felállni és odamenni a sarokban elrejtett vázlatfüzethez. Egy részem nem is akarja megnézni. Egy részem csak vissza akar lépni, megfordulni, és úgy tenni, mintha soha nem láttam volna. Csak vissza akarok menni a konyhába, és meginni a kávémat, miközben Nicolás és én olyan hétköznapi dolgokról beszélgetünk, amelyeknek semmi közük a való világhoz.

De valami más odavonzza a figyelmemet Reggie-hez. Ahogy mellé lépek, kényszerítem magam, hogy bármi mást lássak, de Nicolás nem művész. Miért lenne neki egy vázlatfüzete?

Lenézek a szakadt szélére, attól tartva, hogy tökéletesen egyezik az általam kapott cetli szélével. Felveszek egy darab papírt, megérintem, érzem a súlyát, és rájövök arra, amit nem akartam tudni.

– Hé, megtaláltam a...

Megugrok, és Nicolás felé fordulok. A szeme rólam arra a dologra vándorol, amit néztem, és rájövök, hogy a világ legrosszabb kísértetőreivel rendelkezem. És... a telefonom a konyhában van. Persze, hogy a kibaszott konyhában van. Olyan vagyok, mint azok a hülye emberek a horrorfilmekben, akik tudják, hogy valaki meg akarja őket ölni, ezért besétálnak egy sötét épületbe, ahonnan nincs kiút.

– Visszahívlak – mondja Nicolás a telefonban lévő személynek, mielőtt leteszi. Rájövök, hogy még mindig ott van a karkötő a kezemben, és zsebembe csúsztatom.

– Nem tudtam, hogy művésznek készülsz – mondom. – Már semmit sem mondasz nekem.

– Jó mentés – mondja Reggie. – Megpróbálok... megpróbálok tenni valamit.

– Nem készülök – mondja Nicolás.

– Ó! Nos, valószínűleg így a legjobb. Gyerekkorodban csak a szexi pálcikafigurák rajzolásában voltál jó.

Felvonja a szemöldökét. Nyilvánvalóan próbálja eldönteni, hogy rájöttem-e valamire, vagy sem. Nem csoda, hogy Barry nem látott senki különlegeset azon a napon, amikor a cetlit ott hagyták. Nicolás legalább hetente egyszer ellátogat a könyvesboltba, és a fenébe is, egyik szomszédom sem lepődött volna meg, ha Nicolást látja sétálni a lakásom folyosóján.

De ő nem lehet... ő nem lehet az, aki megöli ezeket az embereket. Nem lehet. Nem az én testvérem. Nem az egyetlen kibaszott testvérem, aki még megmaradt.

– Nem találtam a mappádat. Te megtaláltad? – kérdezem, miközben elhúzódok a vázlatfüzettől.

– Igen, hülye vagyok, a táskámban hagytam – válaszolja.

Odalépek hozzá, és igyekszem nem olyan merevnek és bizonytalannak tűnni, amilyennek érzem magam. – A kávém kihűl. Befejezted, amit kellett?

– Igen.

Könnyedén elsétálok mellette, és visszamegyek a folyosóra, miközben az agyam száguld. Kapcsolatba kell lépnem Maddoxszal. Csak megkérni, hogy jöjjön vissza, mert ő tudja, mit kell tenni. De... Nicolas a testvérem. Nem tehette ezt. Nem tehette...

A telefonomért nyúlok, de amint a kezem hozzáér, Nicolás megragadja és hátralép. Lassan felé fordulok.

– Nicolas, mit csinálsz?

– Miért kell a telefonod? – kérdezi, hangjában enyhe pánik csendül.

– Mert Maddox egy valódi rémálom, és ragaszkodik hozzá, hogy ötpercenként üzenjek neki. Az utolsó üzenetben azt kértem tőle, hogy küldjön egy péniszfotót, és remélem, meg is tette. Úgy értem... ha meg akarod nézni, csak rajta. Én biztosan nem foglak elítélni – mondom, miközben kinyújtom a kezem.

Nicolás arca fájdalommal teli grimaszba torzul.

– Hiro, nem vagyok hülye! Tudom, hogy te sem vagy az.

Természetesen az autóm nincs itt, szóval nem mondhatom csak úgy: „Rendben, tökéletes, viszlát” és elhajtani. Nem. Itt ragadtam telefon és jármű nélkül, hacsak nem találom meg a kulcsait.

– Nem tudom, miről beszélsz... a zúzódásról van szó? – kérdezem.

Hirtelen Reggie nekiszalad Nicolásnak, aki megtántorodik, és eldől egy szék mellett, majd négykézlábra esik. A telefonom kiesik Nicolás kezéből, és elcsúszik a padlón, úgyhogy rohanok érte. Nicolás, látva, mit csinálok, utánam ugrik. Elkapja a bokámat, és hátrahúzza, ami miatt elesek.

– Fuss! Hiro, csak fuss! – könyörög Reggie.

Felkapaszkodok a kezemre és a térdemre, és felkapom a telefont. Megpróbálom ötször megnyomni az oldalsó gombot, hogy hívjam a rendőrséget, de Nicolás a földre nyom és lefog. Szorosan fogja a telefont, és megpróbálja kinyomni a kezemből, majd térdével a csuklómra nehezedik, hogy ne tudjam magam felé húzni.

– Hallgass meg, Hiro! – kiabálja Nicolás.

– Nem tudok, baszd meg... te... nem teheted ezt! – mondom, képtelen vagyok elhinni, hogy a legközelebbi családtagom belekeveredett ebbe.

– Persze, hogy nem én tettem, a francba is! – kiabálja. – Igen, én küldtem neked azokat a rohadt cetliket, de azt akartam, hogy basssza meg… Azt akartam, hogy abbahagyd! Azt akartam... baszd meg...

A kezét a padlóra csapja. – Úgy érzem, Sean miattam halt meg! Sean... Úgy érzem, az én kibaszott hibám, Hiro! És nem tudom elviselni a gondolatot, hogy te is meghalsz emiatt. Nem tudom... én... kibaszottul nem tudom...

Nicolás lehajtja a fejét, amíg a mellkasomra nem támaszkodik. Érzem, ahogy remeg, miközben én zavartan fekszem a konyha padlóján, a súlya még mindig lenyom, de elengedi a karomat, és azt mondja, hogy hívhatom a rendőrséget, ha akarom.

De... nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá. Nem tudom, mit tegyek. Lehet, hogy hazudik nekem, de annyira szeretnék hinni neki, hogy nem is érdekel. Nem veszíthetem el újra a családomat.

Karjaimmal átölelem. – Istenre esküszöm, ha hazudsz nekem, akkor a halálom napjáig kísérteni foglak!

Az ajtó kinyílik, és Patricia ránk néz, ahogy a padlón fekszünk.

– Rossz időpontban jöttem?

– Én vagyok az oka Sean halálának – mondja Nicolás, a feje még mindig a mellkasomhoz simulva. – Az én hibám!

Patricia megdöbbenve néz. – Nem… nem, ez… ez nem lehet. Te nem… te nem ölted meg, Nicolás. – Nem a te hibád! – Patricia odarohan hozzánk, és gyakorlatilag letépi Nicolást rólam. – Nicolás! Te nem… te nem tennél ilyet…

Az ajtó kinyílik, és azt hiszem, szinte mindannyian kiugrunk a bőrünkből, amikor Maddox beront, mintha mindenkit le akarna lőni. Meglát a padlón, odarohan, felkap, majd a másik kettőre néz, mintha ellenségek lennének.

– Mi a fasz folyik itt? – kérdezi.

– Mit keresel itt? – kérdezem.

– Elküldtem neked... a... képet, és nem válaszoltál... Úgy éreztem, valami nem stimmel, ezért azonnal idejöttem – mondja.

– Ööö... mi... csak... – Mit csinálunk? Vallomást teszünk?

– Tudod, milyen kibaszott gyorsan hajtottam ide? – kérdezi. – Már úton voltam ebben az irányban, de még így is gázt kellett adnom.

Ekkor Patricia jól megnéz engem. – Mi a fene történt a torkoddal? – Megragadja a csuklóm, és rájövök, hogy az 157 cm magas, 50 kg-os örökbefogadó anyám erősebb Maddoxnál, mert elránt tőle, hogy alaposan megvizsgáljon. – Mi a fene történt!? Mi folyik itt? Válaszokat akarok most!

– Mi lenne, ha Nicolás magyarázná el először? – mondom.

Nicolás lassan bólint, miközben Patricia átvezet minket az asztalhoz, ahol Maddox visszaránt és leültet, mintha meg akarna védeni bármilyen bajtól. Reggie úgy dönt, hogy az ölemben ülni a legjobb, ezért félre kell tolni a fejét, hogy láthassak.

Nicolás mély levegőt vesz, mielőtt elkezdené. – Nem sokkal azután, hogy idejöttem, megismerkedtem egy Millie nevű lánnyal. Először azt hittem, hogy nincs családja, mert mindig a parkban volt. Mindig ott volt, függetlenül az időponttól. Beszéltem vele egy kicsit, de mindannyian tudjuk, hogy a beszéd nem az erősségem. Leültem arra a dombra, ahonnan rá lehetett látni a tóra, és olvastam, ő pedig mindig ott volt és szintén olvasott. Egy idő után elkezdtünk könyveket cserélni, de még mindig nem mondtunk semmit egymásnak. Zúzódások voltak rajta, de mindig szép volt. Szépen öltözött. És... én olyan otthonból jöttem, ahol a zúzódások mindennaposak voltak, ezért soha nem jutott eszembe, hogy valakinek szóljak róla. Nos... egyszer Sean meglátott ott, megállt, és... azonnal beszélgetni kezdett vele. Tudod, milyen könnyen kötött barátságokat.

– Egy idő után Millie nem jött többé. Azt hittem... azt hittem, valami baj van, de rájöttem, hogy egy csoporttal lóg, Seant is beleértve. Irigy voltam és bosszús, de egyszerűen abbahagytam a parkba járást, és nem érdekelt többé. Ez körülbelül abban az időben történt, amikor sok szarral kellett megbirkóznom a biológiai szüleimmel, a bírósággal és minden más egyébbel. Körülbelül hat hónappal később, amikor a parkban sétáltam, megláttam őt a mi helyünkön ülni.

– Odajött hozzám, és azt mondta, hogy szüksége van a segítségemre. Elmondta, hogy terhes, és az anyja kidobta. Nem volt hova mennie, nem volt pénze, és félt egyedül kint lenni. Hozzászoktam a titkokhoz. Ahhoz, hogy a szüleim miatt újra és újra rossz dolgokkal kelljen foglalkoznom. Csak... még nem tudtam túltenni magam azon, amit a szüleim tanítottak nekem. Így amikor szüksége volt valamire, azt mondtam neki, hogy maradhat a fészerben. Még nem volt túl hideg, és mivel az én feladatom volt a kertben dolgozni, tudtam, hogy senki más nem fog oda bemenni. Így ott helyeztem el éjszakára.

Mély levegőt vesz, és megdörzsöli a homlokát.

– Szólhattál volna! Segítettem volna – mondja Patricia.

Nicolás a szemébe néz. – Tudom, hogy segítettél volna, tudom, hogy mindketten segítettetek volna, de akkoriban még azt hittem, hogy minden felnőtt hazug. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy bízhatok-e bennetek, bármennyire is akartam. Szóval azt mondtam Millie-nek, hogy maradhat pár napig, amíg ki nem talál valamit. Nos, a pár napból pár hét lett, majd másfél hónap. Ekkor találta meg Sean. És hirtelen újra teljesen rá volt állva. Nem tudom, hol lakott akkor, de anélkül ment el, hogy szólt volna nekem. Annyira dühös voltam, hogy egész idő alatt csak kihasznált. Csak... amikor a többi barátja nem volt ott, hogy feltakarítsa a romokat, én voltam a legkönnyebb megoldás. Hasznos voltam, de amint Sean vagy bárki más visszajött, ő eltűnt.

– Egyszerűen... feladtam. Nem érdekelt többé. Körülbelül akkoriban Hiro és én kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, és rájöttem, hogy talán Patricia nem is ellenség. Talán megteszi azokat a dolgokat, amiket mondott. Talán nem kényszerít azokra, amit a szüleim tettek, és nem fog elhagyni.

– Millie-t utoljára néhány hónappal később láttam, azon a rockfesztiválon, ahová régebben jártam. Hiro és én vettünk jegyeket, de Sean azt mondta, nem tud eljönni. Hiro végül nagyon lebetegedett, én pedig unatkoztam, úgyhogy egyedül mentem el, azzal a tervvel, hogy ott találkozom néhány baráttal. Akkor láttam Millie-t Seannal és néhány másik emberrel, és láttam, hogy veszekednek egy sráccal, akit néha láttam a parkban kosárlabdázni. A srác elrohant az erdőbe, a többiek pedig követték... Én nem követtem őket, így nem tudom, mi történt. A barátaim utolértek, és én valahogy el is felejtettem az egészet.

Nicolás remegő lélegzetet vesz. – Amikor Sean aznap este hazajött, úgy nézett ki, mintha valami szörnyűséget látott volna. Remegett és... furcsán viselkedett. Megkérdeztem tőle, mi történt, de ő dühös lett rám, úgyhogy hagytam a témát. De én csak... úgy éreztem, hogy valami történt, úgyhogy amikor a következő héten megláttam azt a srácot a parkban, megkérdeztem tőle. Egyáltalán nem ismertem, a fenébe, még a nevét sem tudtam. De ő a kerítéshez lökött, és azt mondta, hallotta, hogy kényszerítettem Millie-t, hogy maradjon a fészerünkben, és, hogy terhes lett, miután megerőszakoltam. És, hogy hívni fogja a rendőrséget, hogy átkutassák a fészerünket, mert a DNS-e még ott lesz, és akkor talán visszaküldhetnek Mexikóba. Soha nem feküdtem le vele.

– Csak... hagytam, hogy a régi haragom eluralkodjon rajtam, és szarrá vertem. Valaki az iskolából látta, és felhívott téged, Patricia, de nem tudtam elmondani neked, mi történt. Aztán úgy éreztem, hogy kurvára nem érdemlem meg ezt a szart. Szóval megadtam magam a dühömnek, és felgyújtottam az egész kibaszott fészert. Így senki sem tudott DNS-t szerezni belőle. Tisztában vagyok vele, hogy túlreagáltam, de csak... csak hagytam, hogy a régi haragom átvegye az irányítást.

– Megértem, de bárcsak beszéltél volna velem – mondom.

Lehajtja a fejét. – Igen... én is azt kívánom. De nem tettem. Sosem voltam jó abban, hogy elmondjam másoknak, mi történik.

– Akkor Sean halála után miért nem mondtad el senkinek?

– Nem... akkor még nem hoztam összefüggésbe. Tini voltam, amikor Millie-vel foglalkoztam. A férfit, aki egy évvel Sean után halt meg, nem ismertem. Nem is tudtam, hogy az esetek összefüggenek, amíg te nem kezdtél el utánajárni, Hiro. Akkor sem hoztam összefüggésbe Millie-vel, amíg nem hallottam Franklin haláláról – ő volt az a fickó a kosárpályáról. Franklin halála után kaptam egy levelet. Ez állt benne: „Tudom, mit tettél! Ha bárkinek is elmondod, mindenki, akit szeretsz, sorra fog kerülni.” A levélben volt egy fénykép is a motel táblájáról. Nem... nem értettem. Azt hittem, hogy valami baromság, de mégis kényszerítő érzésem volt, hogy odamenjek. Amikor a motel felé hajtottam, megláttalak ott, Hiro. És akkor kezdtek a dolgok a helyükre kerülni. Rettegtem, és nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. Gyáva voltam, de úgy döntöttem, hogy mégis elmondom neked, mi történt. De amikor elhajtottam a motel mellett, éreztem, hogy valami szörnyűség van velem a kocsiban. Nem látok olyat, amit te látsz, Hiro, de éreztem valamit. Amikor hazafelé hajtottam, csak... nem tudtam megszabadulni attól a teljes félelemérzettől... a haláltól. És esküszöm, éreztem, hogy valami megrántja a kormányt. Pánikba estem és túlkorrigáltam. Ezért lehajtottam az útról és totálkárosra törtem az autót. Amikor hazaértem, újabb levelet találtam a postaládámba, amelyben azt írták, hogy megölik a családomat, ha beleütöm az orromat abba, ami nem rám tartozik. De Hiro már mélyen benne volt. Alig várta, hogy levadássza ezt a gyilkost, de én nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy kockáztatja az életét. Így megpróbáltam megijeszteni, hogy abbahagyja, mert tudtam, hogy nem fog rám hallgatni. Soha nem hallgat rám. Kibaszottul makacs.

Kinyújtom a kezem, és megszorítom a kezét, remélve, hogy megnyugtatom. – De ez még inkább ok arra, hogy véget vessünk ennek – mondom. – Ha téged is el akarnak kapni... akkor azt hiszik, hogy tudsz valamit, vagy tettél valamit.

– De nem tudok! Franklint ismertem, mert összevesztünk, de a többieket nem ismertem. Feltételeznem kell, hogy Millie meghalt... de akkoriban csak... azt hittem, elment. Azt hittem, az apjával ment, ahogy mások mondták, amikor megkérdeztem. És elhagyott, úgyhogy nem érdekelt többé. Soha nem álltam meg, hogy visszanézzek.

– Azt hiszem, a fesztivál éjjelén halt meg – mondom, miközben előveszem a karkötőt a zsebemből, és az asztal közepére teszem. – Tegnap, amikor láttam Millie-t, ez volt a csuklóján. Lehet, hogy később is viselte, de ha azt mondod, Sean megviseltnek tűnt aznap este, amikor hazajött... ha senki sem látta őt többé aznap este után... azt hiszem, akkor este halt meg.

– Szerinted Seannak is köze volt a halálához? – kérdezi Patricia.

– Nem tudom – ismerem be. – De ha rájövünk, megakadályozhatjuk, hogy az utolsó két ember is meghaljon.

– Kik az utolsó kettő? – kérdezi Nicolás.

Megrázom a fejem. – Nem tudom.

Maddox előrehajol. – Amikor Seannal és a többiekkel lógott, hányan voltak?

– Öten, beleértve őt is.

– Tehát a gyilkos négyet megölt, és kettő maradt.

– Kik a másik kettő? – kérdezem. – Ha Nicolás…

– Lehet, hogy Nicolás – mondja Maddox.

Nicolás megdöbbenve néz rá. – Miért? Én csak segítettem neki.

– A gyilkos talán nem így látja. Ha Franklin elterjesztette a pletykát, hogy megerőszakoltad vagy valami hasonló... a gyilkos talán úgy gondolja, hogy te is ugyanolyan hibás vagy, mint a többiek – mondja Maddox.

– Lehet, hogy az anyja az – javaslom.

– De miért pont ez a csoport? – kérdezi Patricia. – Nem is emlékszem, hogy Sean barátkozott volna bármelyikükkel. Legalább a nevükre emlékeznék.

– Szerintem akkor kezdett velük barátkozni, amikor az anyjával volt – mondja Maddox. – Ha megnézzük ezeket az embereket, lehet, hogy nem mindegyikük járt ugyanabba az iskolába, vagy nem ugyanazon a környéken lakott, de volt valami más közös bennük. Vegyük például Franklint. Nem volt jó gyerekkora. A rendőrségi jelentések szerint az iskola kétszer is hívta a rendőrséget, mert Franklinnek látható zúzódásai voltak, és megpróbálták letartóztatni az apját, de Franklin minden alkalommal kiállt mellette.

– Szóval... egy csapat szerencsétlen gyerek volt, akik összefogtak? – kérdezem. – Úgy értem, az egész akkor kezdődött, amikor Sean az anyjával maradt.

– Igen.

– Még mindig bízom benne, hogy ha megtaláljuk Millie holttestét, megnyugodhat a lelke, és kevésbé lesz dühös. Talán akkor beszélni fog velem anélkül, hogy meg akarna ölni – mondom. – Nicolás, megmutatnád nekünk, hová futott az erdőbe Franklin után? Ha megtalálnánk a holttestét... akkor lenne valami.

Ő megvonja a vállát. – Igen... Megpróbálhatom. Évek teltek el, de azt hiszem, emlékezni fogok rá.

Maddoxhoz fordulok. – A hullakereső kutyák segítenének, igaz?

– Megpróbálhatják. Megnézem, mit tudok szerezni – mondja.

Maddox feláll, én pedig megfordulok, és megdöbbenve látom, ki állt mögöttünk. – Sean? – kérdezem.

Megfordul, és eltűnik a falon keresztül.

– A francba, Sean! – Kirohanok az ajtón, abban a reményben, hogy csak átment a falon, de sehol sem látom. – Te egy kibaszott gyáva vagy, Sean! Már kétszer is majdnem meghaltam. Nicolás is majdnem meghalt. Ha csak segítenél nekünk, baszki! Ha segítenél nekünk, véget vethetnénk ennek!

Sean megjelenik előttem, és megfogja az arcomat a kezeivel. – Igen, de mi van, ha mindannyian megérdemlik a halált?

– Leszarom, Sean! Erre vannak a rendőrök. Ezért vannak a nyomozók, hogy kiderítsék, mi történt, és, hogy az emberek megfizessenek a bűneikért. Nem csak... nézzük, ahogy a világ lángokban áll – mondom.

Ő megrázza a fejét, mintha nem akarná hallani, amit mondok. – Csak maradj ki ebből, és nem lesz bajod! – mondja, mielőtt eltűnik.

– A francba! – kiáltom, amikor Maddox odajön és megfogja a kezem.

– Hé, semmi baj! – A hangja gyengéd, ami azonnal megnyugtat. Ránézek, kissé megdöbbenve, hogy még mindig telefonál, miközben én úgy kiabálok, mint egy őrült. – Sajnálom!

– Semmi baj – mondja, mielőtt megcsókolja a homlokomat, és folytatja a telefonálást.

Mintha Sean nem gondolkodna racionálisan. Mintha elvakítaná ez a... bűntudat annyira, hogy semmi más nem hat rá. Az a Sean, akit ismertem, soha nem engedné, hogy valami ilyesmi veszélybe sodorja az én vagy Nicolás életét. Soha nem tenne ilyet. Nem gondolkodik tisztán, de nem vagyok biztos benne, hogy teljesen meglepődtem. Néha a szellemek annyira ragaszkodnak a dolgokhoz, hogy képtelenek rá.

A kurva életbe!

Maddox befejezi a hívást, mielőtt rám néz. – Na?

– Nos... Sean teljesen drámai és egyebek, mert azt hiszi, hogy ő és a többiek megérdemlik ezt. Csak... annyira beleragadt ebbe az „azt kapjuk, amit megérdemlünk” gondolkodásmódba, hogy nem is hallgat az észszerű érvekre.

– Nem azt mondtad korábban, hogy a szellemek nem mindig gondolják át a dolgokat?

– De. Olyanok, mintha annyira elragadná őket valami, ami az életükben történt, hogy a haláluk után ez fixációvá válik.

– Értem. Beszélek még egy kicsit Nicolásszal, amíg Parker összeállítja a csapatot. Aztán indulunk.

– Mi? Csatlakozhatok? – kérdezem meglepetten.

– Nem akarom, hogy csatlakozz – ismeri be. – De ez az ügy úgy tűnik, hogy holtpontra jutott, hacsak nem dolgozol velem együtt.

Rámosolygok. – Úgy tűnik, vonz a veszély.

Morog rám, nyilvánvalóan nem nyűgözte le, vagy talán azt akarja, hogy csak hozzá vonzódjak.