19-20. fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Szilvi

 

– Őszintén szólva, nem bánom, ha folytatni akarod a mai terveinket – mondja Hiro, miközben teljesen levertnek tűnik. Nincs rajta egyetlen centi sem, ami ne lenne vizes, koszos vagy véres, és azt hiszi, hogy csak úgy besétálunk egy helyszínre így kinézve (pedig az említett helyszín elég rideg). Jelenleg úgy nézünk ki, mint egy tetthely.

– Tudod mit? Azt hiszem, találnék a szívemben egy kis könyörületet, hogy elvigyelek a házadba, és legalább átöltözhess, hogy ne úgy vonulj be, mint a Loch Ness-i szörny – mondom.

Felhorkantva rám néz, de látom, hogy valami nem stimmel. Rendkívül nyugtalannak tűnt, amikor az erdőbe nézett, és reszketett a lány megmentésétől, ezért is voltam hajlandó megölelni... aztán úgy éreztem, talán nem kellene megölelnem, amiből egy kínos félkaros dolog lett. Miért gondolom ezt az egészet ennyire túl?

– Arra emlékeztetsz, amikor egyszer a kádban áztam, miután egy autó letúrt az útról. És ahogy ott feküdtem, úgy érezve, hogy a halálomon vagyok, a macskám lecsúszott a kád széléről, és belepottyant – mondom.

Hiro rám vigyorog. – Úgy nézek ki, mint egy nedves macska?

A vigyora megnyugtat. A francba! Miért hagyom, hogy ilyen hatással legyen rám? – Pontosan úgy!

– Köszönöm! Ugyanolyan fenséges vagy, mint máskor. Olyan... ragyogó tekinteted van – mondja, amin elnevetem magam. – Én olyan vagyok, mint egy nedves macska, te pedig olyan vagy, mint egy modell, akire valaki vizet fröcskölt, hogy úgy tűnjön, mintha ragyognál. Értem!

– Nem mondtam ilyet! – tiltakozom, de persze kiforgatja a szavaimat, hogy ő tűnjön az áldozatnak.

– Teljesen biztos, hogy igen.

– Talán, de... tudod mit? Feladom – mondom vigyorogva.

Mindenesetre zaklatottnak tűnik, miközben vezetek. Rápillantok, miközben azt mondom: – Csodálatos dolgot tettél ma!

– Köszönöm, örülök, hogy életben van. Én... már kezdtem félni, hogy nem találom meg – ismeri be Hiro.

– Túl jól ismerem ezt az érzést. Tényleg nem nézett ki jól.

– Remélem, a szülei most már nem lesznek ilyen hülyék – mondja.

Egyetértően bólintok, de néha úgy tűnik, hogy még a kilátásba helyezett halál sem tudja kiijeszteni az emberekből a hülyeséget. – Reméljük.

– A szüleid földre szállt angyalok, mint Ben? – kérdezi Hiro.

Felhorkantok, ahogy a szüleimre gondolok. – Ők... jelen vannak... félig-meddig, de nem igazán kívánatosak.

– Csak úgy ott lógnak?

– Nagyjából. Kicsit tartózkodóak voltak. Egy kicsit hanyagok. De jelen voltak. Csak... ott úgy voltak – ismerem be.

– Sajnálom! – mondja, és nem tehetek róla, de összerezzenek, amikor eszembe jut, hogy ő nevelőszülőknél nőtt fel, én pedig az élő szüleimre panaszkodom.

Úgy tűnik, észrevette a reakciómat, mert azt mondja: – Egyszer az apám és az anyám külön vezettek, és mindketten azt hitték, hogy a másik kocsiban vagyok, és elhajtottak, engem pedig csak úgy ott hagytak. Biztos voltam benne, hogy otthagytak, és soha nem fognak visszatérni, és nekem egy farkasgyerekké kell válnom.

Rá szegezem a tekintetemet, bár a zuhogó eső miatt tudom, hogy az útra kellene figyelnem.

– Farkasgyerek?

Rám vigyorog, miközben bólint. – Igen, négykézláb futottam volna, és a farkasokkal együtt kellett volna vadásznom.

– És mi lett a vége? – kérdezem.

– Hát, anyám úgy húsz perc múlva visszajött. Felvett, és elvitt fagyizni, ahol azt mondta, hogy egy extra nagyot vesz, ha nem szólok senkinek a suliban.

– Tényleg?

– Máig betartottam az ígéretem – mondja. – Azt hiszem, az ígéret lejárt, és nem lesz baj, ha megtudod.

– Valószínűleg – mondom, miközben a lakása felé fordulok.

Amikor megérkezem, semmi jele, hogy az eső alább akarna hagyni, ezért az épület elé sietünk. Követem őt a lépcsőn felfelé, majd be a lakásába. Rendben tartott és tiszta, olyan lakott-módon. Kicsi, de elég tágas egy egyedül élő embernek, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy el tudnék viselni egy lakást. Nem tetszik az ötlet, hogy a szomszédok ilyen közel legyenek hozzám.

Az első dolog, amit tesz, hogy odamegy az erkélyajtóhoz, lecsúsztatja a zárat, és kinyitja az ajtót. Aztán becsúsztatja és bezárja, mielőtt megfordulna, és észrevenné, hogy figyelem.

– Szellemmadár – magyarázza, mintha ez teljesen normális dolog lenne, amit mondanak valakinek.

– Te... be- vagy kiengeded? – kérdezem.

– Be. Valamiért tényleg azt hiszi, hogy nem tud átrepülni a falakon. Egyszerűen csak... követ engem. Nagyon furcsa. Valószínűleg olyan, mint egy halál előtti ómen vagy ilyesmi, de valójában elég rendes, úgyhogy csak hagytam neki.

– Hol van? – kérdezem, miközben a tekintetem a padlót fürkészi, bár tudom, hogy semmiképpen sem láthatom.

Hiro a szőnyegre mutat. – Ott. Ó! Mutattam már a festményemet?

Odasiet a falon lógó festményhez, majd leveszi és megmutatja. Kell egy pillanat, mire teljesen felfogom, hogy valóban egy nagyon explicit festményt bámulok, amelyen két férfi simogat egy maguk között fekvő nagyon bögyös nőt.

– A polgármester felesége festette, és a polgármester nekem adta, amiért segítettem neki. Hát nem volt aranyos?

– Őszintén azt hittem, hogy csak viccelsz – mondom. – Miért ilyen nagy a péniszük?

– Én... nem tudom.

– És úgy döntöttél, hogy a nappalid falára akasztod?

– Igen, azt akarom, hogy mindenki tudja, milyen ember vagyok, amint belép hozzám – mondja vigyorogva.

– Mindkettőjükön nyakörv van?

– Igen.

– És a nőnél van a pórázuk.

– Igen... a polgármester felesége megkért, hogy vetkőztessem le a polgármestert a fogaimmal. Nyilvánvalóan egy kicsit... virgonc.

– Megtetted?

– Mit? – kérdezi.

– Levetkőztetted a polgármestert a fogaiddal.

Rám néz, miközben próbálok nem vigyorogni.

– Mit gondolsz?

– Kézzel?

– Nem! Egyik sem! Ő nem olyasvalaki, akit túlzottan vonzónak találok... tudod... sokkal idősebb nálam.

Azon tűnődöm, vajon mit talál vonzónak, miközben visszaakasztja a festményt, és megköszörüli a torkát.

– Mindegy. Nem akarsz lezuhanyozni? Keresek neked ruhát.

– Először menj te zuhanyozni, hogy megnézhessem, mi van veled, és megbizonyosodjak róla, hogy nincs szükséged orvosra!

Arckifejezése makacsra vált. – Nincs szükségem orvosra, jól vagyok!

Szigorú pillantást vetek rá, ami bizonyára megindítja. És amíg ő elindul a fürdőszobába, én azon kapom magam, hogy a lakásban bolyongok. Túl nedves vagyok ahhoz, hogy leüljek, ezért odasétálok a szőnyeghez, ahol a madár legutóbb volt. Még mindig ott van? Elment Hiróval együtt?

Ez kurvára fura.

Csak bámulom a szőnyeget, mintha ha elég sokáig nézném, meglátnék valamit.

Gyorsan megrázom a fejem, próbálva elűzni a gondolatokat, miközben várok. Amikor Hiro kijön, tiszta pólót és egy nadrágot visel, ami egy kicsit túl szűken tapad a testéhez. Igyekszem ezt nem észrevenni, miközben odalépek hozzá.

– Vedd le a pólót!

– Jól vagyok!

– Vedd le! – morgom, és végre rájön, hogy komolyan gondolom, mert leveszi. Mindent megteszek – ami igazából nem sok –, hogy ne hagyjam, hogy a tekintetem végigfusson a csupasz testén. Amikor felkapom a tekintetem, látom, hogy rajta lettem kapva, ezért azt teszem, amihez a legjobban értek. Csúnya pillantást villantok rá.

Ahelyett, hogy észrevenném, ahogyan most rám mosolyog, megpróbálok azokra a területekre koncentrálni, amelyek orvosi ellátást igényelnek. A háta vörös és máris véraláfutásos, de ezzel nem sokat lehet kezdeni néhány gyulladáscsökkentőn kívül. Van néhány horzsolás a hátán és egy vágás a vállán, ezért átvonulok vele a fürdőszobában lévő elsősegélydobozához, és leültetem a kád szélére.

Kinyitom az elsősegélydobozt, és belenézek, hogy lássam a „széles” választékát.

– Ennyi? – kérdezem, miközben felemelek egy icipici sebtapaszt.

– Igen, csak tizenötöt kell használni egy papírvágás méretű sebhez – mondja.

– Mi a francért nem mondtad, hogy nincs semmid, és hogy menjünk hozzám?

– Van ragasztószalagom, ha kell – mondja vigyorogva.

– Hogy beragasszam a szádat? – morgom.

Gazdag barna szemeivel engem figyel, és nem tehetek róla, de magam is beléjük süllyedek. Nagyot nyelek, miközben próbálom elfordítani az elmémet onnan, ahová az hajthatatlanul menni akar, és visszatérni a komolysághoz és nyugalomhoz. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy egy másik emberbe fektessem az időmet és az érzelmeimet.

– Az új madaram károg rád. Azt gondolja, gonosz vagy – mondja Hiro, kizökkentve a gondolataimból.

– Nos, mondd meg neki, hogy hacsak nem megy hozni valami rohadt orvosi felszerelést, akkor jobb, ha befogja a csőrét – mondom, miközben a dobozban turkálok, mielőtt feladnám. – Reménytelen vagy!

– Köszönöm! Visszavehetem a pólómat, most, hogy már világos, hogy nem haldoklom? – kérdezi. – Vagy szeretnéd, ha nem lenne rajtam?

Figyelmen kívül hagyom, miközben ujjaimat a tarkójára nyomom, és lefelé billentem a fejét, hogy megnézzem a hátát. Már attól, hogy az ujjaim a bőréhez érnek, olyan érzésem támad, mintha elektromosság járná át őket.

Olyan kurva gyorsan gyűjtöm össze ezeket a gondolatokat, amilyen gyorsan csak tudom, aztán félrenyomom, majd brutálisan kitépem a testemből, mielőtt megpróbálnám a szemétbe dobni őket, csak hogy rájöjjek, kurvára nem akarnak elmenni.

Ehelyett inkább lenézek a hegre, ami eredetileg felkeltette a figyelmemet, mielőtt úgy tennék, mintha csak egy zúzódást látnék. Bassza meg, nyilvánvalóan kezdek megőrülni.

– Nos, mi Dr. Booker megállapítása? Túl fogom élni? – kérdezi, miközben hátrahajtja a fejét, és játékos mosolyt villant rám. – Vagy szükségem van egy teljes kivizsgálásra? – A kacsintás, amit felém vet, felszívja a kidobott baromságot, és a testembe csapja. A kudarcom mértékére adott fintorgásom miatt gyorsan visszakozik, miközben felvonja a szemöldökét. – Csak vicc volt!

– Fergeteges volt – mondom, teljesen rezzenéstelen arccal.

– Láttam, ahogy nevetéssel töltötted meg a lakásomat – mondja.

Megrázom a fejem, miközben egy kuncogás szökik ki belőlem. – Jó, örülök – mondom, miközben felkapom a pólóját, és a fejére ejtem.

– Miért nem zuhanyozol le itt? Valószínűleg van néhány ruhám, ami jó lesz rád.

– Van száraz ruhám a kocsimban, amit felvehetek.

– Csak zuhanyozz le, olyan szagod van, mint a döglött halnak – mondja, mire vonakodva beleegyezem. Leengedem a kezem, majd megfogom a csuklóját, hogy talpra húzzam.

– Menj, vegyél be valamit a hátad miatt! – mondom, miközben lenézek rá. Nem alacsony, de amikor 190 centis vagyok, még az átlagos magasságú emberek is alacsonyabbnak tűnnek nálam.

Hiro rám néz, ahogy mellé szorulva állok a kis fürdőszobában. A tekintetem az ajkaira esik, miközben figyelmesen néz engem. Tudom, hogy ha csak egy kicsit is felé hajolnék, az ajkai az enyémre tapadnának. Az enyémek lennének, hogy megragadjam őket. Rányomhatnám az enyémeket, érezhetném, megérinthetném... a fenébe is!

Elszakítom a tekintetem, mielőtt kitérnék oldalra.

Megköszörüli a torkát, és elnyomul mellettem. – Ha... Ha szükséged van rá, hogy felhozzam a ruháidat, megteszem, amíg te lezuhanyozol. A csomagtartóban vannak?

– Igen... – mondom, ahelyett, hogy azt mondanám neki, hogy több mint képes vagyok magam is felhozni. De nyilvánvalóan elég sok mindenre képtelen vagyok, többek között arra is, hogy ne bámuljam.

Bassza meg!

Becsukja az ajtót, megtörve a varázslatot, és visszarángatva a valóságba. Mi a fene bajom van? Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész.

Gyorsan beállok a zuhany alá, mielőtt rájönnék, hogy a nagy felfordulás közben nem kaptam tőle törölközőt vagy bármit, de miközben a sarat súrolom magamról, kopogtatnak az ajtón.

– A ruháidat és a törölköződet rögtön odabentre teszem. Ne rohanj ki meztelenül vagy valami rémisztő módon – mondja.

– Rémisztő? – kérdezem.

– Pontosan. Jó szórakozást!

– Igen, nagyon jó móka – mondom, amikor hallom, hogy becsukódik az ajtó.

Ó, biztosan tudnék szórakozni, ha nem hagynám, hogy a saját hülye gondolataim az utamba álljanak.

Épp amikor elzárom a zuhanyzót, csörögni kezd a telefonom. A törölközőmért nyúlok, és megszárítom a kezem, mielőtt a telefonomért nyúlnék, ami a pult szélén van. Megragadva látom, hogy munka, és gyorsan felveszem.

Szükségük van rám az osztályon, ami azonnal tovább halasztja a napi terveket, hogy meglátogassuk a múltbéli tetthelyeket. Felöltözöm, a törölközőt a szennyeskosár szélére terítem, és kilépve Hirót a földön ülve találom, amint éppen a levegőbe bökdös. Csak... bökdös.

Azonnal megáll, és rám néz. – Én csak...

– A képzeletbeli barátodat bökdösöd? – kérdezem.

Nevetni kezd. – Őszintén, csak szeretek nevetségesnek kinézni körülötted. Igen. A madarat bökdöstem, de ha tudtam volna, hogy nézel, akkor nagyon menőnek néztem volna ki, meg minden.

– Szerintem nem kellene madarakat bökdösni.

– Hát, ezt meg kell bökni. Ez kurvára furcsa.

– Rendben, sajnálom, hogy magadra hagylak a bökdöséssel, de épp most hívtak be. Át kell ütemeznünk a találkozót. Ha ez a délután elúszik, akkor holnap is megoldható?

– Igen.

– Biztos vagy benne, hogy lóghatsz ennyit a munkából?

– Igen, az alkalmazottam, Barry intézi a dolgot. Ígérem.

– Oké... jó.

Ezzel intek neki, és a vizes ruháimmal a kezemben kisietek az ajtón. Miközben lemegyek a lépcsőn, látom, ahogy a főbérlő belép a bejárati ajtón. Mi is volt a neve? Randy... ugye?

– Hé, te vagy az a... nyomozó, vagy mi a fene – mondja.

– Igen.

– Kitaláltad már, hogy mit keresel? Még mindig Hiro után kutatsz?

– Hm... nem, ő segít nekem – mondom.

Bólint. – Igen... Én sem rúgtam még ki. Gondoltam, talán nem ez a legjobb módja annak, hogy úgy bánj valakivel, aki megmentette az életed, de ki tudja.

Ki tudja? – Igen, ennek van értelme.

– A hülye kamerák nem működnek. Csak egy kicsit meg kell ütögetnem őket, és máris rendbe jönnek – mondja, és elindul, hogy megveregessen néhány kamerát. Vajon a lakók tisztában vannak azzal, hogy hány kamera van ezen a helyen?

Hagyom, hogy dolgozzon, örülök, hogy nem vette a fejébe, hogy kidobja Hirót, és kirohanok az esőbe a kocsimhoz.

 

Huszadik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

– Nem jössz velem! – mondom, miközben az első ülésen ülő madarat bámulom. – Hess! Kifelé! Húzz a picsába! – Mivel Maddox nem tudott elszabadulni a munkából, a második áldozat, Joshua tetthelyének meglátogatását mára kellett halasztanunk.

– Egy ártatlan madárral kiabálsz – mondja Sean, miközben becsúszik a kocsiba, és leül az első ülésre.

– Valamire készül – mondom, miközben a bátyám a madár felé nyújtja a kezét. A madár figyelmen kívül hagyja.

– Gyere ide! Én majd jobban vigyázok rád – mondja Sean, miközben a madár felé nyúl, aki rögtön meg is csipkedi. – Micsoda rosszindulatú kis seggfej!

Nem vesződöm azzal, hogy elmondjam neki, engem soha nem csipkedett meg; csak meglököm a madarat. Ráugrik a váltóra, mielőtt a pohártartóba csúszik. Tanácstalannak tűnik, mielőtt úgy dönt, hogy az lesz az otthona.

– Szóval... hová megyünk? – kérdezi Sean, mivel csak annyit tud, hogy azt mondtam neki, hogy velem kell jönnie.

– Egy kocsikázásra. Készen állsz? Vagy vissza kell menned a Sztriptíztáncos szellemhez?

– Nem, van egy kis időm. A Sztriptíztáncos szellem azt mondta, hogy szeretne ismét az arcodba körözni, ha lesz egy kis szabadidőd. Azt mondta, ettől élettelinek és felajzottnak érzi magát.

– Á, oké! Majd... szólok neki – mondom, mire Sean felnevet.

– Amint azt mondod, felajzott, itt vagyok, és készen állok – mondja Natalie, miközben beugrik a hátsó ülésre, mielőtt meglátná a madarat. – Istenem, de aranyos! – Odanyúl felé, csakhogy a holló gonoszul megcsípi. – Vagy nem. Nyilvánvalóan a Sátán ivadéka. Mi a fene?

– Jól van – mondom, miközben odanyúlok és megsimogatom a madarat, aki láthatóan elégedett. Kárörömmel tölt el, hogy Natalie és Sean most bosszúsak.

Önelégülten elindulok a rendőrőrs felé, ahol Maddoxszal találkozom. A hátam egy kicsit fáj, de őszintén szólva, nem vagyok túl rosszul ahhoz képest, hogy milyen lehetett volna. A szülők is megkerestek személyesen, és megállás nélkül hálálkodtak, és elmondták, hogy a kislány jól van.

Miután leparkolok a parkolóban, kiszállok, de a holló követ, és leszáll a vállamra.

– Tényleg magaddal akarod vinni Spite-ot[1]? – kérdezi Sean.

– Spite? – kérdezem.

– Azért neveztem el Spite-nak, mert rosszindulatúan, gonoszul és idegesítően viselkedik. Ha még nem adtál neki nevet, nevezd Spite, a Seggfejnek!

A vállamon lévő madaramra nézek, aki csak lazít és élvezi a napot. – Gondolom?

– Ki ez a szexi szörnyeteg? – mondja Natalie, rávéve, hogy felnézzek, és meglássam Maddoxot.

Tényleg egy nagyon szexi vadállat...

Ekkor elkap a felismerés.

Jaj, ne...

Nem, nem, nem...

– Ugye nem Maddoxról beszélsz... vagy igen? – suttogom.

– Biztosan nem. Ki az ott mellette?

Ahogy Maddox odalép hozzám, a tekintetem Reggie-re vándorol, aki vigyorogva lóg Maddoxon. Mi a fenéért jött velünk? Miért nem maradt a helyén, kísértve Maddox házában, és miért nem viselkedett seggfejként a lehető legtávolabb tőlem?

– Hé – mondja Maddox.

– Ne nézz rá! Ne nézz rá! – mondja Reggie, miközben közénk lép, és a karjával hadonászik, mintha rá tudna venni, hogy ne vegyem észre Maddox egész jelenlétét.

– Szia... – mondom.

– Egy szót se szólj hozzá! – jelenti ki Reggie.

– Szia, Natalie vagyok – dorombolja Natalie.

Reggie egy grimaszt vág, amikor ránéz, de Natalie vagy észre sem veszi, vagy nem érdekli. Aztán hozzám hajol, hogy megszaglásszon. Mi a fenéért szaglászik engem?

– Készen állsz? – kérdezi Maddox.

– Mindig – mondom, miközben elsietek a szellemcsapattól, és beszállok Maddox kocsijába. Már a biztonsági övemet csatolom, mielőtt még ő is beszállt volna.

A három szellem bezsúfolódik a hátsó ülésre, Reggie kerül mögém. Kicsit ideges vagyok, hogy a vállam fölé magasodik, de Maddox nem tudhat róla.

– Körülbelül húsz perc az út, de ezúttal nem kellene késnünk – mondja Maddox.

– Ez nagyszerű! Seant is magammal hoztam, és Natalie is itt van. Egy egész buli van a hátsó ülésen. A madaram is itt van.

– Remek – mondja, miközben kissé bizonytalannak néz ki. Tudom, hogy akarta Seant, szóval biztosan nem emiatt. Talán csak kényelmetlenül érzi magát a társaságukban. Tényleg nem tudom. Valószínűleg ez valakinek sok, hogy megbirkózzon vele.

– Ne beszélj hozzá! – mondja Reggie, bedugva a fejét az enyém és Maddoxé közé.

– Gondolom, ez Maddox gonosz szellem társa – kérdezi Sean.

– Gonosz... gonosz szellemtárs! Maddox vőlegénye vagyok, köszönöm szépen! – mondja Reggie.

Vőlegény? Senki sem mondta, hogy ő az átkozott vőlegénye!

Hirtelen érzem, hogy valami megszorítja a vállamat. Odanézek, és rájövök, hogy Reggie a kezében tartja a biztonsági övem, és eléggé megdöbbentnek néz ki, hogy képes megfogni.

– Akkor először a könyvtárba megyünk – mondja Maddox.

– Oké, kaphatnánk egy kis teret, hogy...

Reggie megrántja a biztonsági övet, ami megszorul a nyakamon, és egy kicsit fojtogat. Egek, Maddox kibaszott gonosz vőlegénye meg fog ölni!

– Az Istenit, hagyd abba! – csattanok fel, miközben megragadom a biztonsági övet és megrántom.

– Úgy jött haza, hogy olyan szaga volt, mint neked! Miért zuhanyozott nálad? He? He?

– Nem csináltunk semmit! – mondom, miközben rájövök, hogy nem tudom rávenni, hogy hagyja abba. Mi a faszért ilyen erős? Osztozni a téren egy szellemmel, mindig is lehetővé tette számukra, hogy olyan dolgokat tegyenek, amire korábban nem voltak képesek, de ekkora erővel rendelkezni? Főleg, hogy nem is adom kifejezetten neki? Én leszek egyre erősebb, vagy a szellemek körülöttem?

Maddox odanyúl, és megrántja a biztonsági övet. Nem tudom megmondani, hogy csak a hatalmas izmait használja-e, vagy Reggie kiakad, amikor látja, hogy egyetlen igaz szerelme megment engem, de a biztonsági öv kioldódik.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezi Maddox döbbenten.

– Á, semmi. Tudod. Csak... egy kis fuldoklás itt-ott. Minden jó, ha-ha.

Maddox félreáll, és megfordul, hogy rám bámuljon.

– Azt akarom, hogy ismételd el mindazt, amit az előbb mondtál, de úgy mondd, hogy közben komoly arcot vágj, mert nyilvánvalóan elment az eszed!

– Minden rendben van – mondom a kért arccal, és nem túl magabiztosan felemelem a hüvelykujjam. – Minden rendben!

– Rendben van? Mi a fasz történt az imént? Egy szellem volt? A szellemek meg tudnak érinteni dolgokat? Tudnak manipulálni dolgokat? – kérdezi. – A szellem megpróbált megölni téged!

– Tudod, hogy Franklin hogyan lökött félre? Valamilyen okból rá tudom venni őket, hogy kicsit jobban materializálódjanak – mondom.

– Szóval eléggé materializáltál egy szellemet, hogy az úgy döntsön, megöl téged?

– Igazából szörnyen drámai vagy, amikor csak egy kis biztonsági öv... tudod... torok... szorítás volt. Menjünk tovább! – Ó... Istenem... Nem mondhatom el neki, hogy a halott vőlegénye próbál megölni valami... valami fura féltékenység miatt!

– Miféle szörnyeteg van ebben a kocsiban, ami megfojtana téged? – kérdezi Maddox kissé pánikszerűen.

Megfordulok, hogy Reggie szemébe nézzek. – Nem tudom. Miféle szörnyeteg lenne mérges, hogy segítek neked? Huh?

Reggie talán kissé bűntudatosnak tűnik, mert mindenhová néz, csak rám nem. – Egyszerűen csak megbizonyosodtam róla, hogy működik. Azt hittem, hogy a kezem átmegy rajta... Nem gondoltam, hogy meg tudom húzni, és amikor már sikerült, olyan izgalmas volt, hogy nem tudtam abbahagyni. Miért érinthetek meg dolgokat körülötted?

– Azt mondta, hogy csak meggyőződött róla, hogy működik a biztonsági öv, szóval minden rendben van. Folytassuk tovább!

– Egyszerűen csak megbizonyosodott róla, hogy működik. Á, igen... teljesen érthető. Annyira sok értelme van. Miért nem gondoltam erre? – kérdezi Maddox, láthatóan nem szórakozik ezen. – Nem tudnál... egy kis sót dobni rá? Ördögűzés, vagy valami ilyesmi.

Elkapom Reggie tekintetét. – Hmm. Valószínűleg megtalálnám a módját, hogy kiűzzem.

Reggie mindkét kezét felemeli. – Rendben... ugyan már... megcsúszott a kezem! Túl szép vagyok ahhoz, hogy kiűzzenek.

– Azt mondta, hogy megcsúszott a keze – mondom.

– Általában ilyen agresszív? – kérdezi Maddox, miközben ismét sebességbe teszi a kocsit.

– Furcsa módon nem ismerem őt túl jól, és fogalmam sincs, miért akar zaklatni.

Reggie arca megrándul. – Fogalmad sincs, mi?

– Egyáltalán nem.

Maddox aggódónak tűnik, miközben újra vezetni kezd. – Hiro, kezdem azt hinni, hogy óvatosabbnak kellene lenned, hogy kik vannak körülötted.

– Sajnos nem tudom irányítani őket, különben esküszöm, hogy megtenném – mondom. – Ezt az egyet messze, messze elűzném magamtól.

Bizonytalannak tűnik, de legalább senki más nem próbál megölni az út hátralévő részében. Amikor a könyvtárhoz érünk, Maddoxszal és a szellemcsapatommal bemegyek. Maddox engedélyezteti, hogy lemehessünk a földszintre, ahol a gyilkosság történt. A gyilkos körülbelül hat hónappal ezelőtt tört be a könyvtárba, ahol elkövette a második gyilkosságot is. A földszinten volt, egy olyan teremben, ami a nyilvánosság számára tiltott terület.

Ahogy elindulok lefelé a lépcsőn, látom, hogy Sean összerezzen, és hátrál egy lépést, hogy a legfelső lépcsőfokon állva lefelé bámuljon, aggodalommal az arcán.

– Hiro, miért vagyunk itt? – kérdezi Sean olyan hangsúllyal, mintha becsaptam volna, és ettől azonnal bűntudatom támad. De tudom, hogy ha előbb elmondtam volna neki, valószínűleg nem jött volna el.

– Szeretném, ha segítenél nekünk – mondom.

Megrázza a fejét. – Nem, nem! Mondtam, hogy maradj ki! El fog jönni érted. Bántani fog. Veszélybe sodrod magad. Hiro, kérlek! – mondja, miközben felém nyúl, mintha kétségbeesetten próbálna belém kapaszkodni, hogy kihúzzon, de nem ér el, mintha azt hinné, hogy még egy lépést sem tud tenni felém. – Hiro, kérlek! Bassza meg, Hiro!

Visszasétálok hozzá a lépcsőn. – Sean, semmi baj! – mondom, miközben felé nyújtom a kezem, de abban a pillanatban, ahogy a kezem hozzáér az övéhez, eltűnik.

Bassza meg!

Visszapillantok Maddoxra, aki türelmesen várakozik a lépcső alján Reggie-vel és Natalie-val. – Sajnálom, Sean elment. Talán figyelmeztetnem kellett volna, de nem gondoltam, hogy eljönne, ha megteszem.

Maddox bólint. – Semmi baj. Megpróbáltad. Lássuk, mit tehetünk még.

Követem őt a lépcsőn lefelé, majd egy bezárt szobába. Biztosan kapott egy kulcsot, mert becsúsztatja, és kinyomja az ajtót, mielőtt felkapcsolja a villanyt. A szobába lépve lassan körülnézek, hátha találok valamit, ami felkelti a figyelmemet.

A szoba egyértelműen raktárhelyiséggé vált, tele dobozokkal és egyéb kacatokkal, ami elgondolkodtatott, vajon akkor is az volt-e, amikor megölték Joshuát, a második áldozatot.

– Tele van – mondom, miközben körülnézek.

– Igen... ha valamit át kell helyezni, csak szólj. A szoba a gyilkosság idején is raktár volt, de nem volt ennyire zsúfolt – mondja Maddox.

– Meg tudod mondani, hol volt a holttest?

Odasétál egy ponthoz, körülbelül a szoba felénél. – Itt ült egy széken, a fal felé fordulva, ragasztószalaggal a szája előtt. Egy könyv volt az ölében, más könyvek pedig körülötte. Azt mondták nekem, hogy ez a szoba eredetileg egy privát olvasóterem volt, mielőtt öt évvel ezelőtt raktárrá alakították volna át.

Odasétálok a helyhez és várok, de hacsak a szellem nem téved véletlenül a halála helyére, nem biztos, hogy sokat segít.

– A bátyádat megölte ez a sorozatgyilkos? – kérdezi Reggie, miközben a padló azon pontját bámulja, ahol egykor a szék állt, amelyen a holttest ült.

– Igen – mondom.

Reggie zsebre dugja a kezét. – Sajnálom! Ez nem jelenti azt, hogy jobban kedvellek, és nem foglak alkalomadtán zaklatni, de attól még sajnálom.

– Köszönöm! Tudnál a hasznunkra lenni, és megnézni, hogy vannak-e itt olyan szellemek, akik segíthetnének megtalálni Joshua tartózkodási helyét? – kérdezem.

Reggie felsóhajtott. – Nem érted csinálom!

– Tisztában vagyok vele – mondom, miközben Natalie-val az oldalán elsiet. Maddoxhoz fordulok. – Elküldtem őket szellemvadászatra, úgyhogy lássuk, mit találok itt.

– Ekkor még nem tudtuk, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk – mondja Maddox. – Az áldozat elhelyezkedése és megölésének módja egyértelműen előre megfontolt intézkedésekre utalt, és némi hasonlóságot mutatott Sean gyilkosságával. Betörtek, idehozták a férfit, majd megölték. Megfontoltam egy itt dolgozó tettes lehetőségét, de a legtöbbjüknek volt alibije, ami megállta a helyét, és akiknek nem, azok sem voltak elsődleges gyanúsítottak: egy idős nő, járókerettel, egy férfi, akinek nem volt összefüggése vagy kapcsolata... ő sem illett bele.

Megfordul, és beszéd közben a szobát fürkészi. – Szóval, ami nekem maradt, az a helyszín. Kint az erdőben megkötözni és megölni valakit sokkal kényelmesebb, mint betörni ide. Akkor miért pont ez a hely? Miért ez a szoba? A gyilkosnak és az áldozatnak volt valami köze ehhez a szobához? Majdnem biztos, hogy igen, ha ezt választották. A könyvtárral az a probléma, hogy számtalan férfi és nő látogatja nap, mint nap. És még csak nem is kell, hogy valaki látogassa. Lehet, hogy egy emlék a helyről. Kapcsolódhat valami máshoz, ami az életükben történt, például egy... traumatikus emlék egy másik könyvtárban. De ettől függetlenül... van oka. Majdnem mindig van ok, akár van értelme számunkra, akár nincs. Tudjuk, hogy a helyiség öt évvel ezelőtt lett raktárszoba, de előtte felnőttek és diákok is foglalhattak időpontot bele.

Maddox egy pillanatra szünetet tart, láthatóan gondolkodik. – A másik dolog, amit meg kell említeni – folytatja –, hogy Joshua soha nem élt ebben a városban. Ez nem az ő könyvtára volt, és a családja nem emlékszik arra, hogy járt volna itt, de ez nem jelenti azt, hogy soha nem is volt itt.

– Gondolod, hogy itt találkoztak?

– Azt reméltem, hogy a bátyád ezt el tudja mondani nekünk.

Visszagondolok Sean arckifejezésére, amikor először lépett le a lépcsőn. Vajon azért, mert itt érezte a gyilkos maradandó hatását, ahogyan azt feltételeztem? Vagy van valami több, valami, amit nem vettem észre? Lehetséges, hogy a bátyám szándékosan hagy ki információkat? Járt már itt korábban?

– Mire gondolsz? – kérdezi Maddox.

– Hogy bárcsak ne tűnt volna el a bátyám – mondom, amikor zajt hallok magam mögött.

Megfordulok, és összerándulok, amikor meglátom a folyóparti nőt, ahogy a lépcső tetején áll és rám néz.

– Mi a baj? – kérdezi Maddox.

– Csak pokolian ideges vagyok. Szia – mondom a nőnek. – Én Hiro vagyok, téged hogy hívnak?

Egy pillanatig csak néz, sötét szemeinek pillantása foglyul ejti az enyémet. Hosszú sötétbarna haja van, és úgy tizenöt-tizenhat éves lehet, fiatalabb, mint eredetileg gondoltam. A tekintete hideg, és ettől tétovázni kezdek.

– Ismersz valakit, akit Joshuának hívnak? – kérdezem.

Elfordul tőlem, és eltűnik a szemem elől.           

Felfelé rohanok a lépcsőn, és megfordulok őt keresve, de csak belecsapódok Reggie-be, aki fájdalmasan keménynek érződik, valahányszor neki ütközöm.

Szórakozva megpaskolja az arcom, azt hiszem. – Hé, dum-dum, találtam egy Weasel nevű szellemet.

– John – mondja a szellem. – John vagyok.

– Ezt mondtam én is – mondja Reggie, mielőtt elindulna lefelé a lépcsőn, hogy Maddoxszal legyen.

– Szia, John, Hiro vagyok – mondom.

Alaposan tanulmányoz, mielőtt közelebb lépne hozzám, majd végigmér tetőtől talpig. – Nézzenek oda, tényleg tudsz velünk beszélgetni! Igen, John, Johnny, Johness, vagy ahogy akarsz hívni, én vagyok a kíváncsiskodó könyvtári haverod.

Felvonom a szemöldököm, azon tűnődve, vajon mióta kísért ezen a világon, és mikor vesztette el az eszét. – Tudsz arról a fickóról, aki meghalt odalent?

– Persze. Igazán hátborzongató, véres rendetlenség.

– Emlékszel, mi történt?

– Igen. Igazán borzalmas, véres rendetlenség – mondja.

– Igen, de láttad? – erőltetem, mivel úgy tűnik, valójában csak az utóhatásokra koncentrál.

– Hmm... – Túl sokáig gondolkodik rajta ahhoz képest, hogy esetleg látta a gyilkosságot. – Nem... nem hiszem. Talán.

Felsóhajtok, nem tudom, hogy mindez hogyan fog segíteni. Vagy, hogyan lehet „talán” látni egy gyilkosságot.

Felemeli az ujját. – Tudod mit? Igazán hátborzongató, véres rendetlenség.

– Itt voltál, vagy ismersz valakit, aki itt volt, amikor ez történt? – kérdezem.

– Joshua itt volt, mivel őt gyilkolták meg. Érted? – kérdezi, miközben megbök a könyökével.

– Értem – mondom, bizonytalanul, hogy miért vagyok ennek kitéve.

– Mindegy. Beszélj Joshuával!

– És ő hol van? – Ha beszélhetnék vele, az sok mindent megoldana.

– Igen, ezt nem tudom. Követi ezt a lányt. Ő jön... – Elhallgat, ahogy feltehetően elgondolkodik... legalábbis azt hiszem... a csend mostanra kínossá vált, és elnyúlik.

– Tovább?

– Ó, igen, tegnap jött, szóval akármi is volt tegnap. Emlékszem rá, mert olyan rövid volt a szoknyája, hogy a morcos könyvtárosnő dührohamot kapott tőle. – Elvigyorodik a kedves emlék hallatán.

– Oké, köszönöm!

Maddox felé fordulok, aki már feljött a lépcsőn, és mellettem áll. – Azt mondja, hogy Joshua egy lányt követ, aki itt járt tegnap. Megnézhetnénk a listát azokról az emberekről, akik ellenőriztek valamit, hátha valamelyiküknek köze lehet Joshuához? Nagyon szeretik a családtagokat követni, szóval az én tippem az, hogy talán egy lánytestvér, vagy barátnő vagy... valami ilyesmi.

– Értem – mondja az íróasztalhoz lépve, miközben Reggie engem figyel. Egy vonalat húz a torka előtt, majd rám mutat.

Rámosolygok a fenyegetőre. – Nem vagy olyan ijesztő, mint amilyennek hiszed magad!

– Félelmetes vagyok – morogja, bár nem úgy néz ki. – Látom, ahogy a szemeid végigjárják a testét!

Miközben Maddox beszélget valakivel a recepciónál, Reggie odasétál, és átkarolja Maddox nyakát, mielőtt végignyal az arcán.

Csak bámulok rá, nem tudom, hogy mulassak-e vagy sem.

– Az enyém! – morogja.

Miközben a könyvtárosnő elsiet, hogy valami mást csináljon, odasétálok Maddoxhoz, és megsimogatom a haját, amitől Reggie rohamot kap, Maddox pedig nagyon összezavarodik.

– Mi az? – kérdezi Maddox, de túlságosan lefoglal a vigyorgás, hogy bármit is mondjak.

– Nem! Ne merészeld! A gyönyörű haja most összekuszálódott – mondja Reggie, láthatóan nagy felhajtást csapva.

– Mi folyik itt? – kérdezi Maddox.

– Semmi – mondom. – Csak élvezem mások zaklatását. – Láthatóan azt hiszi, hogy róla beszélek, mert megvonja a vállát, és visszafordul a pult felé, miközben Reggie rám förmed.

– Kísérteni foglak az örökkévalóságig!

– Alig várom – mondom.

 

 

Mivel egyik név sem ugrott ki azonnal, Maddox elküldte a névlistát valakinek, aki majd összeveti őket Joshua élő rokonaival és közeli kapcsolataival, hátha találunk egyezést. Üzenetet hagyott a családnak is. Mivel a szellem időérzéke nem biztos, hogy helyesen működik, megkértem Maddoxot, hogy néhány nap anyagát küldje, abban a reményben, hogy legalább egy dolog felbukkan náluk.

Besétálok a lakásomba, és felkapcsolom a villanyt, a holló pedig berobog, mielőtt hirtelen megállok.

A konyhaasztalom körüli szellemcsoporttól megfagy a vérem.

Nem, nem, nem, nem... bassza meg! Nem...

Még csak felém sem fordulnak, amikor belépek a szobába. Ez nem lehet. Kizárt, hogy bejutott a lakásomba, igaz?

Lassan az asztalhoz sétálok, ahol a szellemek kővé dermedve állnak. Amikor áttolakodok közöttük, egy másik levelet látok az asztalon heverni, egy sima papírlapot, ami úgy néz ki, mintha egy vázlatrajzoló használná.

Remegő ujjakkal nyúlok érte, felkapom, és felcsapom az összehajtogatott papírlapot.

Mondtam, hogy hagyd abba!

Eldobom a papírt, és éppen időben nézek fel, hogy meglássam az erkélyemen álló női szellemet.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

Mi a fasz történik? A kibaszott gyilkos az otthonomban volt? Hogy a fenébe jutott be a házamba?

Lerobogok a lépcsőn, kirohanok a kocsimhoz, és felrántom az ajtót. Spite berepül, mielőtt az ajtó becsapódna, én pedig gyorsan kitolatok az autóval a helyéről, majd a gázpedálra taposok, miközben lefelé száguldok az úton. Amikor meglátom Randyt az udvarán, befordulok a kocsifelhajtójára, és leparkolok, mielőtt kiszállnék.

– Rand...

– Öt! Tudod, hogy a sebességhatár öt mérföld per óra! Nem tíz. Nem tizenöt. Nem hat. Öt!

Figyelmen kívül hagyom, különben egész éjjel ezt fogom hallgatni, miközben valaki folytatja a gyilkolást.

– Ugye van kamera a házban? Láthatom a felvételeket? Megnézhetem őket? – kérdezem aggódva.

Valamiért gyanakvóan néz rám. – Miért?

– Mert valaki betört a lakásomba.

– Hát... most éppen nem működnek. Az alsó szinten lévő elromlott, és nem volt nekik ugyanolyan típusú, és két óra szarakodás után hazajöttem egy újjal, amit még nem tettem fel.

– Ugye csak viccelsz velem – mondom, eltűnődve, hogy én lehetek a legbalszerencsésebb fickó a világon.

Megvonja a vállát. – Nem én, de van valamim, ami segíthet – mondja, miközben bemegy a saját házába, otthagyva engem a felhajtón. Nem tudom, hogy kövessem-e, vagy sem, de lassan utána indulok, remélve, hogy nem emlékszik arra, hogy nem is olyan régen ki akart dobni.

Ehelyett egy másik szobába siet, miközben én az előcsarnokban állok, az agyam pedig zakatol. Amikor visszatér, egy pisztoly van a kezében, amivel – ahogy a dolgok állnak – természetesen biztos vagyok benne, hogy le fog lőni. Mint egy „Már mikor mondtam, hogy költözz el! Most azt akarom, hogy ásd meg a saját sírodat”.

– Tessék, a következő, aki akár csak ránéz a lakásodra, lődd le! – mondja helyette. Ami... nem vagyok benne biztos, hogy jobb.

– Uhh... én nem... nem hiszem, hogy ezt kellene tennem.

– Persze, hogy ezt kellene! – mondja. – Vedd el!

Az agyam azt mondja, hogy ne vegyem el, hogy soha ne vegyem el, de egy másik részem tudja, hogy ha tényleg követnek, ha valaki tényleg el akar kapni, akkor a fegyver jelenléte is elég lehet ahhoz, hogy visszatartsa őket. Talán még lőnöm sem kell, ha arra kerül a sor.

– Biztos? – kérdezem.

– Igen. Sok szerencsét!

Elveszem tőle a fegyvert, nem tudom, honnan jött a változása. Talán a majdnem halál ezt teszi az emberrel. Aztán felkapott egy sörétes puskát. – Darabokra lövök minden rohadékot, aki beteszi a lábát a földemre!

– Hm... oké, de kérlek, előbb győződj meg róla, hogy rossz emberek! – mondom.

Aztán elindulok a kocsihoz, amibe beszállok, de ahelyett, hogy visszamennék a lakásba, azon gondolkodom, hogy hova kellene mennem.

Azonnal Maddox jut eszembe, ugyanakkor ragaszkodni fog hozzá, hogy megtudja, miért vagyok ott, és a végén elmondom neki a levelet, amit aztán ki fog használni, hogy megakadályozza, hogy valaha is segítsek neki. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtaláljuk, ki ölte meg a bátyámat; most már nem adhatom fel.

Akkor talán Nicolás?

Lehet, hogy veszélybe sodrom, de ha a gyilkos tényleg holtan akart volna látni, akkor a lakásban várt volna, amikor hazaérek, ahelyett, hogy üzenetet hagyott volna. Tényleg nem érzem, hogy túl nehéz lenne megölni. De nem tette. Csak azt akarja, hogy visszavonuljak. Talán úgy érzi, hogy meg tudnám oldani az ügyet, és csak azt akarja, hogy nézzek félre, amíg ő végez még néhány emberrel? Ugyanakkor ez a személy vagy interakcióba lép velem, vagy követ, hogy tudja, mikor megyek el, és mikor megyek Maddoxnak segíteni. Most is követ?

A gondolat nyugtalanná tesz, miközben felhívom Nicolást. Biztosít arról, hogy örömmel lát vendégül, így elindulok hozzá.

Amikor a lakásomtól harminc percre lévő kis házhoz érek, ő kint ül a verandán egy régi hintaágyon, ami a házhoz tartozott.

– Hé! – mondom.

Rám mosolyog. – Mibe keveredtél?

Felhorkantok, miközben az arcom dörzsölöm.

– Ennyire nyilvánvaló?

Megvonja a vállát és leállítja a hintát, amíg le tudok ülni mellé. – Mindig is értettél ahhoz, hogy oda dugd az orrod, ahová nem való. Fenomenális vagy benne.

– Ez a specialitásom.

Elvigyorodik. – Igen. Sean itt van?

– Nincs.

– Csak mi ketten?

– És egy madár.

Meglepettnek tűnik. – Egy madár...

– Nem tudom. Ez a madár mindenhova követ.

– Úgymint kolibri? Mert ez az egyetlen dolog, amit szeretnék, ha követne – mondja.

– Holló.

Úgy tűnik, ez nem nyugtatja meg. – Ők nem olyanok, mint a rossz előjelek, vagy ilyesmi? A halál előjele vagy hasonló?

Lenézek Spite-ra, aki engem figyel, mintha tudná, hogy róla beszélünk. Oldalra dönti a fejét, és gombszemeivel rám néz. – Ööö... biztos vagyok benne, hogy ő csak egy madár.

Spite a térdemre repül, ahol letelepszik, és örül, hogy van egy saját helye. Nicolás a lábam felé nyúl, mintha meg akarná simogatni, én pedig ránézek. Bár Nicolás sosem látta a halottakat, úgy tűnik, van egy különleges megérzése, ami megmagyarázhatatlan dolgokat enged neki, például, hogy a madár a helyére nyúljon, amikor én a közelben vagyok.

– Biztos vagy benne, hogy nem látod a halottakat? – kérdezem, miközben nézem, ahogy a keze áthalad a madáron.

Hátradől, miközben a keze az ölébe hullik. – Teljesen. De a közeledben felbukkannak ezek a kis... esetek, tudod? Mintha a szemem sarkából látnám a villódzást.

– De továbbra sem látod őket, amikor nem vagyok a közelben? – kérdezem.

– Ritkán. Te vagy az anomália, aki jelenleg készül valamire. Szóval... mondd el, mi folyik itt?

Elmondtam neki mindent, amit Maddox és én csináltunk, és mindent, amire eddig rájöttünk. Amikor befejezem, észreveszem, hogy Nicolás a csuklóján lévő sebhelyet piszkálja, ami mindig is szokása volt, és ami árulkodó jele annak, hogy aggódik valami miatt.

– Nicolás, minden rendben, óvatos vagyok – mondom, mivel nem szóltam neki az üzenetekről. Pedig kellett volna, de biztos vagyok benne, hogy ha megteszem, elhurcol, és bezár valahova Seannal és Maddoxszal, mint kapuőrökkel.

Abbahagyja a piszkálást, csak hogy rám bámuljon. – Óvatos vagy? Ez a mentséged, hogy miért van ez így rendben? Kibaszottul egy sorozatgyilkos tervét bogozod ki! Ez nem a te munkád, Hiro! Hagyd ezt a profikra!

– A testvérünkről van szó, Nicolás! – Miért nem tudja ezt megérteni?

– A testvérünk? Hiro, a testvérünk meghalt. Sajnálom, de meghalt. A sorozatgyilkosok üldözése nem fogja visszahozni! A végén még megöleted magad. Tényleg vissza kéne lépned, mielőtt ez megtörténik.

Csendben maradok, mert nem szeretem, ha Nicolás felhúzza magát miattam. Sean mellett ő áll hozzám a legközelebb az új családomból, és utálom a gondolatot, hogy felzaklatom. – Sajnálom.

Felsóhajt, miközben a fejét dörzsöli. – Csak... ne légy meggondolatlan, rendben? Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy bajod esik!

– Nem fog – biztosítom. – De... jó érzés segíteni nekik, tudod? Egész életemben a holtakon próbáltam segíteni, de így az élőknek és a holtaknak is segíthetek. Segíthetek a családoknak békét találni, és lehetővé tehetem, hogy a szellemek továbbléphessenek.

– Csak légy óvatos, és ne sérülj meg! – mondja, miközben a vállamra teszi a kezét. – Menjünk be. Éhes vagy?

– Tudnék enni.

– Jó – mondja, miközben feláll, és rám néz. – Ígérd meg, hogy visszalépsz, különben nem etetlek meg!

– Óvatos leszek.

Úgy tűnik, ez nem elégíti ki. – Vissza, vagy éhen fogsz halni!

– Én... komolyan meg fogom fontolni – mondom, bár tudom, hogy nem állok le. Olyan közel vagyok. Annyira közel vagyok, érzem. A gyilkos nem lenne ennyire nyugtalan, ha nem lennék közel.

Véget kell vetnem ennek.

 

---

[1] Rosszindulat