23-24. fejezet

 

Huszonharmadik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

– Dun dun... dun dunnn...

Ahogy Maddoxot követem a háza felé, Natalie-ra pillantok, aki a Cápa szörnyű hanghatását adja elő, mintha azt hinné, hogy ez segíteni fog. – Ne!  

Gonosz vigyort villant rám. – Csak a közelgő végzetedre gondolok, amikor Reggie McCukipofa meglátja, hogy beköltözöl.

– NEM! NEM! – sikoltja Reggie, centikre a fülemtől. – Miért van nálad táska!? Miért nézel ki úgy, mint aki beköltözik!? Húzzál már a picsába! Menj már! Hess!

Belekapaszkodik a lábamba, mint egy gyerek, „NEEEEEEEEEEEEEE”-t kiabálva, és arra kényszerítve, hogy magam után vonszoljam, miközben mindent megteszek, hogy ne tűnjek úgy, mintha sántítanék. Egy pillantást vetek rá, mivel nem kezdhetek szarságokat beszélni, amikor Maddox csak centikre van tőlem.

– Hess. Hess! – mondja, ráébredve, hogy a lábamba kapaszkodás nem segít.

Aztán elém siklik, kitárt karokkal. Ahogy próbálok továbbmenni, ő ide-oda billeg, elállva az utamat.

Maddox lassan megfordul, hogy a szemöldökét összevonva rám nézzen. – Valami gond van?

Egy hatalmas, Reggie méretű probléma.

– Nem, egyáltalán semmi – mondom, miközben Reggie láthatatlanná válását fixírozom, és átmegyek rajta. Kibaszottul szörnyű érzés, de biztos vagyok benne, hogy egész éjjel a járdán ragadtam volna, ha nem így teszek. – Biztos nem akarod, hogy Nicoláshoz menjek? Szerintem jól vagyok. Ha a gyilkos meg akart volna ölni, akkor nem inkább megölt volna ahelyett, hogy üzenetet hagyott?

Úgy tűnik, Maddox utálja az érvelésemet, hogy miért vagyok még mindig életben. – Nem mész máshová, maradsz ott, ahol gondoskodhatok róla, hogy életben maradj! – mondja.

Reggie alaposan végigtanulmányoz. – Szóval... valaki megpróbál megölni téged, mi?

Egy mini vállrándítást adok neki, mivel még mindig eléggé biztos vagyok benne, hogy ha meg kellett volna halnom, akkor már halott lennék.

– Segítségre van szükségük? Mi a nevük? Hol laknak? Csak kíváncsiságból, tudod? – Reggie úgy kérdezi, mintha segíteni akarna nekik, hogy kicsináljanak.

Dühös pillantást villantok rá, és az arcába csapom az ajtót, ami tényleg hülyeség, mert csak a kezem fájdul meg tőle, miközben ő azonnal átsétál az ajtón.

Maddox felviszi a táskámat a lépcsőn a vendégszobába, ahol leteszi a franciaágyra. – Itt maradhatsz.

– Köszönöm ezt, nagyra értékelem. Nem bánnád, ha egy perc múlva lent találkozunk? – kérdezem, miközben Reggie lelöki a táskámat az ágyról.

Maddox egy hosszú pillanatig bámulja, mielőtt a szeme rám villan, mintha figyelmen kívül hagyná a dolgot. – Csak nyugodtan!

Aztán eltűnik anélkül, hogy fáradna a talán legfontosabb kérdéssel: – Zaklat az egykori szeretőm, és a halálodat kívánja?

– Gonosz vagy! – mondom Reggie-nek, aki rám vigyorog.

– Köszönöm!

– Fogalmam sincs, mi vonzotta Maddoxot hozzád. A gonosz vonzza a gonoszt, azt hiszem – morgom.

– Én egy angyal vagyok. Igazából egy szent – mondja Reggie, miközben elkezdi átrugdosni a táskámat a szobán.

– Állj! – mondom.

A szemembe néz, és újra a táskába rúg. Egy macskára emlékeztet, aki egyszerűen boldogtalan, amíg le nem löki a poharat az asztalról, és még jobban szereti, ha a szemébe nézel, amikor ez történik.

– Maddox aggódik, hogy valaki megpróbál megölni engem. Ennyi – mondom.

Összefonja maga előtt a karját, és a szempilláit rebegteti. – Nagyon szépen köszönöm, Maddox! Nagyra értékelem, és remélem, nem bánod, ha meztelenül bemászom az ágyadba, és ellovagolok veled a naplementébe!

Reggie-re bámulok. – Á, igen, épp így hangzott.

– Így van!  

– Semmi sem történik!

– Aha. Persze!  

Figyelmen kívül hagyom, és az ajtó felé indulok. Amikor megfogom a kilincset, összerezzenek, mert kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása.

– Mit csináltál? Olyan sokáig verted ki a farkad Maddox képére, hogy lekopott a bőr a kezedről? – kérdezi.

– Igen. Már csak ennyit tudok tenni – mondom, mímelve a kiverést. – Ó, Maddox... – Kinyitom az ajtót, csakhogy szemtől szembe kerüljek Maddoxszal, miközben még mindig mimikázom. Gyorsan az arcába csapom az ajtót. – Bocsáss meg, amíg befejezem, amit a szellem elkezdett!

Zavarodott kopogás hallatszik az ajtón. Nem vagyok benne biztos, hogy a kopogás valóban zavarodott, de úgy érzem, hogy zavarodottságot ábrázol. – Én csak... meg akartam kérdezni, hogy éhes vagy-e? – mondja Maddox.

– Miért, épp most lakmároztam egy egészséges adag megaláztatásból – mondom.

– Nos... szeretnél igazi ételt? A megaláztatáshoz? – kérdezi.

– Persze, tudnék enni.

– Adj tíz percet – mondja, miközben hallom, ahogy elsétál, mielőtt Reggie felé fordulnék, aki nagyon elégedetten néz.

– Csak... szánalmas látni, ahogy más emberekkel érintkezel. Valahogy sajnállak téged – mondja. – Fáj a szemem és a szívem.

– Köszönöm! Egy angyal vagy.

Lemegyek a lépcsőn, reménykedve, hogy Maddox nem emlékszik semmire, ami odafent történt.

– Szóval... kinek nyögted a nevemet? – kérdezi, amint belépek a konyhába.

– Úgy érzem, vannak fontosabb kérdések is, mint például... szeretnék-e vizet? Esetleg egy kis chipset? És füldugót, neked persze.

Nevetni kezd, miközben két tányért visz az asztalhoz, rajta szendvicsekkel. – Kérsz egy kis vizet?

– Szeretnék.

Hoz nekem egy poharat, mielőtt odaviszi és leteszi. Leülök és felsóhajtok.

– Hogy van a kezed? – kérdezi.

– Jól. – Kár, igaz? Mert ha nem lenne, akkor nem tettem volna úgy, mintha a nevére maszturbálnék.

– Hazudsz?

– Egy kicsit.

Aggódónak tűnik, ezért tovább kellett hazudnom. – Sajnálom.

– Nem a te hibád – mondom. – Holnap visszamehetnénk a motelba, hogy beszéljünk Franklinnel?

– Nem. Azt akarom, hogy maradj itt, vagy menj holnap normálisan dolgozni, vagy valami ilyesmi.

Felvonom a szemöldökömet. – Itt akarsz bezárva tartani? Segíteni fogok.

– Igen, azt teszed, de most átnézem ezt az egészet, és nincs szükségem a segítségedre hozzá.

Tétovázom, miközben próbálom megítélni, hogy valóban igazat mond-e vagy sem. – Rendben, akkor a rákövetkező nap a tiéd vagyok.

Reggie öklendezik, ezért dühös pillantást villantok rá.

– Köszönöm, nagyra értékelem. Remélem, sikerül rájönnöm, ki ez a lány, és onnan továbbléphetünk.

– Én is – mondom.

 

 

Becsukom a hálószoba ajtaját, és vagy harminc centit ugrok a magasba. Reggie természetesen az ajtó mögött rejtőzött. Remélve, hogy szívrohamot okoz, vagy valami hasonlót. Ha már nem tud zaklatni, hogy elmenjek, talán meg tud ölni, hogy távozzak.

– Menj el! – mondom.

– Nem, figyelnem kell, nehogy megmozdulj! – mondja.

– Szeretnék átöltözni alváshoz.

– Csak rajta, nem fogok leskelődni – mondja, miközben szemérmetlenül egyenesen rám néz.

Megragadom a pólóm alját. – Tudod mit? Ez eléggé fájdalmas a sebesült kezemmel. Lehet, hogy megkérem Maddoxot, hogy segítsen levetni a ruháimat.

Kinyújtja a kezét, és megmarkolja a pólómat, mielőtt megrázná. – Nem, majd én megcsinálom!

– Az Isten szerelmére, hagyd abba! – morgom, miközben össze-vissza rángat.

– Elég nehéz így rendesen megcsinálni, oké? – mondja, miközben még néhányszor megrángat, mielőtt sikerülne kibújnom a pólóból, hogy megpróbáljam megállítani a bántalmazást. Amikor a nadrágomért nyúl, rájövök, hogy fájdalom ide vagy oda, nekem kell levetnem magamról. Gyorsan lenyomom a nadrágomat, és a fickóra meredek.

– Nem fogsz alsóneműt cserélni? – kérdezi.

– Hát, elég hátborzongató, ha nézed közben.

Elmosolyodik. – Jó.

Felsóhajtok, majd hátat fordítok neki, mielőtt átöltözöm. Valószínűleg jól esne egy zuhany is, de a gondolat, hogy közben a kezemmel kell foglalkoznom, arra késztetett, hogy úgy döntsek, inkább így alszom.

– És itt is van a péniszed – mondja Reggie, ahogy materializálódik előttem.

Dühös pillantást villantok rá, és gyorsan megpróbálok felöltözni.

– Az enyém jobb.

Miért gondoltam, hogy ez működni fog? – Hát persze, hogy az.

Lekapcsolom a villanyt, és bebújok az ágyba egy pillanattal azelőtt, hogy Reggie arca megjelenik centiméterekre az enyémtől.

– Bassza meg! – sziszegem. – Miért vagy velem az ágyban?

– Vigyáznom kell rád. Mindig rajtad van mindkét szemem – mondja, miközben az ajtóm lassan kinyílik nyikorogva. Idegesen nézek rá, amíg meg nem látom Stellát a holdfényben. Felugrik az ágyra, és elkezdi szaglászni az arcom.

– Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztet Reggie.

Kinyújtom a kezem, és megsimogatom, miközben ugyanolyan koncentráltan bámulom, mint ahogy ő bámult vetkőzés közben. – Ó... ez dorombolás, amit hallok?

– Ne érj hozzá!

– Megérintem őt.

Dühösen bámul rám, miközben a macska közénk mászik, és összegömbölyödik. – Nem szeretlek! – jelenti ki.

– Tudomásul véve.

Becsukom a szemem, hogy megpróbáljam rávenni, hogy kopjon le, de egy mozdulat azt súgja, hogy nem megy sehova egyhamar, és nem tudok úgy aludni, hogy engem bámul. Előveszem a telefonomat, és elindítok egy sorozatrészt, amit elkezdtem nézni.

– Utálom ezt a sorozatot! – tájékoztat Reggie.

– Persze, hogy utálod.

„Utálatból” azonnal a képernyőre mered, és húsz percen belül egyértelműen beleéli magát. – Nézd, milyen hülye! Miért ment be anélkül, hogy megvárta volna az erősítést? Mekkora egy kibaszott idióta, nem?

– Ez a karakter csak arra vár, hogy meghaljon – értek egyet.

– A nő miért kedveli egyáltalán?

– Nem tudom. Aranyos, azt hiszem.

– Aranyos. Megengedném neki, hogy mocskos dolgokat csináljon velem – dönti el Reggie.

Kinyújtja a kezét, és szinte szórakozottan megpróbálja megsimogatni Stellát. Megfigyeltem, hogy amikor a szellemek figyelme elterelődik, olyan dolgokat próbálnak tenni, amelyek emberként második természetükké vált. De ahelyett, hogy megsimogatná, a keze egyenesen átmegy rajta, és látom a fájdalmat a fickó arcán. Együttérzek vele, mert valahogy megértem a frusztrációt, amikor nem tudsz kapcsolatba lépni a dolgokkal, mégis kénytelen vagy együtt élni velük. Ezért nem sértődtem meg túlságosan azon, amit eddig mondott. El tudom képzelni, hogy nézhetek valakit, akit szeretek, de soha nem tudok hozzáérni vagy gondoskodni róla. Még csak azt sincs megengedve, hogy halljanak.

Egy pillanatig figyelem, mielőtt kinyújtom a kezem, és megfogom az övét.

– Fúj, ne próbálj meg rám mozdulni! – mondja, de érzem az apró rándulást a hangjában, mintha kényelmetlen lenne neki, hogy észrevettem, hogy megpróbálja megsimogatni Stellát.

Rányomom a kezét Stellára, de az azonnal átmegy rajta, és csak akkor áll meg, amikor a kezemhez ér.

– Tudom, hogy nem érhetek hozzá! Nem gondolkodtam – mondja, miközben visszarántja a kezét. – Nem kell az orrom alá dörgölnöd!

– Ne légy már ilyen makacs! – morgom, miközben újra elkapom a kezét, és még erősebben koncentrálok, mielőtt Stella hátához nyomom. A pasas viszonylag könnyen képes megérinteni szilárd dolgokat a közelemben, szóval van rá esély, hogy ezt is meg tudja csinálni. Tudom, hogy az élő dolgokat rajtam kívül a szellemek nehezen érintik meg.

A keze megáll, amikor a macska hátához ér, és hitetlenkedve néz. – Éreztem őt!

Most, hogy már tudom, hogy meg tudom csinálni, végigsimítok a kezével a macska hátán, miközben látom, hogy rögtön felderül az arca.

– Érzem őt. Megint! Gyorsan!

– Csak... légy türelemmel! Sok koncentrációt igényel – mondom.

Nem érdekli, ha ez egy végtagot vesz el, újra meg akarja simogatni. Aztán felugrik. – Bandita! Meg akarom simogatni Banditát!

A hosszú nap után már így is fáradt vagyok, és a macska levadászásának már a gondolata is kimerítőnek hangzik, de ez az első alkalom, hogy Reggie boldognak tűnik a közelemben. Sóhajtva felállok, hogy segítsek neki megkeresni Banditát.

– Maddox szobájában van – mondja.

– Mi? Nem ronthatok be, hogy elkérjem a macskáját! – mondom.

– Persze, hogy megteheted. Mondd meg neki, hogy nem tudsz aludni a macska nélkül!

– Nem! – mondom neki határozottan.

Bámul rám. – De igen!

– Nem!

Bandita, aki bizonyára beavatott a vitánkba, kisompolyog a nyitott ajtón keresztül. Felkapom a macskát, és lesietek a földszintre, ahol megsimogathatjuk magunk között. Leteszem, miközben dorombol, mielőtt megfognám Reggie kezét. Gyorsan leengedi a kezét, hogy aztán teljesen lesújtottnak tűnjön, amikor átmegy a keze a kandúron.

– Miért? Hogy merészelsz megfosztani ettől? – mondja, és teljesen összetörtnek tűnik.

– Mert sürgetsz! Nagyon sok koncentrációt igényel.

– Nem elég nagy az agyad? – kérdezi, mintha ez jogos aggodalom lenne.

Úgy bámulok rá, hogy azt sugalljam, ezt érte teszem, és ha problémája van ezzel, akkor szeretném, ha fogná a problémáját, és feldugná a seggébe. Nem vagyok benne biztos, hogy a lényeg teljesen átmegy-e, de legalább egy kicsit megnyugszik, amikor megfogom a kezét, és végigsimítok vele Bandita hátán.

Stella odajön, összezavarodva attól, amit csinálunk, de kész segíteni.

– Most Stellát!

– Aha. Csak... ez sok energiát igényel. Adj egy percet! – mondom, de nincs egy perc sem, mert Stella után nyúl.

– Újra. Várjál már, baszd meg... – Hirtelen kiegyenesedik, a szemei pedig elkerekednek.

– Mi az? – kérdezem.

– Meg akarom simogatni Maddoxot!  

Eluralkodik rajtam a rettegés. – Ó, Istenem! NEM! Nem fogunk besétálni a szobájába, és kezdjük csak úgy simogatni!

A valaha látott legszomorúbb pillantást villantja rám.

– Kérlek?

– Tudod, hogy milyen gyanakvó lesz, ha beosonok a szobájába, és csak megsimogatom?

Reggie megvonja a vállát, mintha tényleg nem értené, mi a probléma ezzel. – Már így is azt hiszi, hogy egy fura figura vagy. Akár meg is erősíthetnéd a gyanúját. Mélyen alszik.

A pillantás, amit rávetek, bizonyára azt mutatja neki, hogy kurvára esélytelen, hogy csak úgy beosonjak Maddox szobájába, és elkezdjem simogatni, mert felsóhajt.

– Rendben. Macska.

Visszamegyünk a macskához, de minden egyes simogatással egyre álmosabbnak érzem magam.

– Reggie, nem tehetek többet. Leáll az agyam – mondom.

Talán ez a végső terve, mert azt mondja: – Csak még egy kicsit!

– Rendben.

A probléma az, hogy a „még egy kicsit” még többé válik, majd további ráadás is jön.

 

Huszonnegyedik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Szilvi

 

Amikor elhaladok Hiro szobája előtt, meglepődve látom, hogy már felébredt, mivel az ajtó nyitva van, az ágy pedig üres. Talán nem aludt jól. A lépcsőn lefelé haladva a konyha felé fordulok, mielőtt tekintetem a nappali padlóján fekvő Hiróra siklik.

Pánik tölt el, ahogy odarohanok, ahol fekszik, Stella a hátán, Bandita pedig a fenekén ül.

– Hiro! – kiabálom, mire felriad, lelökve Stellát, aki nagyon sértettnek tűnik, és ezt azzal mutatja ki, hogy a testével a karja köré tekeredik, és mindkét hátsó lábával megtámadja.

– Huh? Mi az? – Tágra nyílt szemekkel néz körbe, mielőtt megvizsgálná a környezetét.

Megkönnyebbülés tölt el, hogy egyszerűen csak elaludt a padlón. – Miért... miért alszol a nappali padlóján? Azt hittem, történt valami. Kurvára szívrohamot kaptam tőled!

Egy hosszú pillanatig bámul rám, mintha ő is bizonytalan lenne, miért van a földön. – Úgy érzem, elképesztő első benyomást keltek.

– Elképesztő? – Inkább zavarba ejtő.

– Igen...

– És?

– Huh? – kérdezi, és úgy néz ki és úgy viselkedik, mintha be lenne drogozva.

– Drogozol?

Úgy tűnik, egy pillanatra elgondolkodik ezen. – Nem?

– Miért hangzott ez kérdésnek?

– Nem?

– Már megint ez a kérdés – mondom. – Miért voltál a padlón?

– Miért ne lettem volna, ez a jobb kérdés – mondja, miközben lassan felemelkedik. Bandita az utolsó pillanatig kapaszkodik, mielőtt leugrana róla. – Veled megyek dolgozni!

– Nem, nem jössz! Maradhatsz itt, vagy mehetsz a saját munkahelyedre. Nem tudna valaki ott lenni veled? Mi van azzal a sráccal, aki akkor dolgozik, amikor te nem vagy ott?

– Barry?

– Igen.

– Barry...

– Igen.

– Az agyam pépes. Túl sokat használtam a szellem mágiámat.

– Ezért voltál a földön? – kérdezem, és úgy vélem, hogy ennek legalább egy kicsit több értelme van, mint annak, hogy úgy döntött, hogy az ágy, amit biztosítottam neki, nem elég, és elindult, hogy megkeresse a legszebb szőnyeggel borított szobát.

– Igen. Istenem... ez kiütött. A pokolba – mondja, miközben ingatag lábaira áll. A karjára teszem a kezem, hogy megtámasszam.

– Szükséged van valamire? – kérdezem.

– Nem, jól vagyok. Tetszik a szőnyeged. Nagyon puha – mondja, miközben észreveszem, hogy szőnyegnyomok látszanak az arcán. Fogalmam sincs, miért támad hirtelen késztetésem, hogy végigsimítsak az ujjammal az arcán, hogy megérintsem őket, de elrántom a kezem, és elsietek. Felkapok egy almát, kiabálva közlöm vele, hogy később visszajövök, és elrohanok, mint egy idióta.

Mi a faszt csinálok?

A kibaszott nap kérdése.

 

 

Miután egész nap azt csináltam, amire azt mondták, hogy ne tegyem, már rengeteg fotót szedtem össze, hogy megmutassam Hirónak, amikor hazamegyek. Megfenyegettem, és megmondtam neki, hogy jobb, ha ott lesz, mire megérkezem, különben nem engedem ki újra.

Tényleg úgy tűnt, hogy egyáltalán nem volt szükség fenyegetésre. És amikor kinyitom az ajtót, megcsap az étel illata.

Zavarodottan a konyhába lépek, ahol Hiro a pultnál szorgoskodik, és megdöbbenek, milyen otthonosnak tűnik, amikor megfordul. Legszívesebben megragadnám, és a pulthoz nyomnám, hogy szétcsókoljam a képét. És talán meg is tenném, ha a tekintetem nem akadna meg azon, amit éppen készít.

Mosolyogva néz rám. – Remélem, nem bánod. Csak arra gondoltam, hogy ha át akarod beszélni a dolgokat, amikor hazaérsz, akkor ehetnénk is közben, és... tudod... – Az arcán egy enyhe pír jelenik meg, mintha egy kicsit zavarban lenne, de túlságosan az ételre vagyok kattanva ahhoz, hogy elgondolkodjak azon, miért is olyan kibaszottul aranyos.

– Te... készítettél spagettit... – Bámulok rá.

– Én... igen... – Egy pillanatra elhallgat. – Utálod a spagettit, igaz? – kérdezi. – Szó szerint gyűlölöd, ugye? Ezért... igen. Egy idióta vagyok! Bocsánat! Meg kellett volna kérdeznem. Egy idióta vagyok!

– Reggie itt van, igaz? – kérdezem.

Hiro azonnal megmerevedik, anélkül válaszolva, hogy bármit is mondania kellene.

– M-Micsoda? – kérdezi.

– Reggie szelleme itt van, igaz? – kérdezem ismét.

Kicsit úgy néz ki, mint egy őz a fényszórók előtt. – Te... tudni akarod? Úgy értem, ha tényleg tudni akarnád, már korábban is megkérdezted volna.

– Nem tudtam rávenni magam – ismerem be.

– Tudom, ezért is szeretném tudni, hogy valóban tudni akarod-e – mondja.

– Igen.

Lassan bólint. – Oké... igen, Reggie itt van. – Az ajkába harap, bizonytalannak néz ki, de nem tudom tovább visszatartani, és nevetni kezdek.

– Akkora egy seggfej – mondom, miközben próbálom elfojtani a nevetésemet. – Kurvára tudja, hogy utálom a spagettit!

Hiro felhorkant, miközben a pultnak támaszkodik.

– Ő nem... a legkedvesebb, nem...

– Zaklatott téged? – kérdezem, képtelen vagyok elrejteni a szórakozásomat.

– Minden adandó alkalommal.

Őszintén, azt hittem, hogy Reggie ittlétéről hallani olyan lesz, mint egy gyomorba érkező csapás. De lehet, hogy már rájöttem, és talán nem is volt bajom vele. Talán elég időm volt feldolgozni. De hallani, hogy Reggie csak önmagát hozta... ettől... egyszerűen minden a helyére kerül. Nem csapott le azonnal rám a bánat. Nem... csak... szinte megkönnyebbültem.

Hiro viszont még mindig kissé feldúltnak tűnik az egész miatt. – Nagyon sajnálom! Nem tudtam, hogy elmondjam-e vagy sem, de Reggie megkért, hogy ne tegyem, és feltételeztem, hogy megkérdezed, ha tudni akarod. Azt hittem, miután tegnap este elájultam, miután kedves voltam vele, hogy megmondja, mit szeretsz valójában enni, de nem. Jobban kellett volna tudnom. Jelenleg úgy vihog, mint egy pokolfajzat.

– Persze, hogy azt teszi – mondom. – Miben segítettél neki tegnap este?

– Segítettem neki megérinteni a macskákat.

– Képes vagy segíteni neki, hogy megérintse a macskákat? – kérdezem meglepődve. – Mintha tényleg érezné őket?

– Igen. Ez... elég sokat kivett belőlem, ezért találtál rám arccal a földön fekve, mivel Reggie nem volt kedves felébreszteni vagy ilyesmi.

– Ez rá vall.

– Azt akarja tudni, hogy megérinthet-e téged – mondja Hiro.

Ez meglep. – Nem érdekel.

– Te... nem fogod érezni őt. Nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó vagyok, de remélhetőleg ő képes lesz érezni téged – mondja, miközben felém nyúl. Lenyomja, de a keze nem érintkezik az enyémmel, én pedig csalódottan veszem észre, hogy nem érzem Reggie-t.

Hiro hirtelen riadtnak tűnik. – Nem, nem fogom ott megérinteni, ne légy perverz!

– Mit mond?

– Semmit. Azt hiszem, meg kell tanulnia, mit mondhat és mit nem szabad. Például átgondolni a dolgokat.

– Nem, Reggie nem így működik – mondom.

– Azt mondta, mondjam meg, sajnálja, amiért belehugyozott a cipődbe, és a bátyád kutyájára fogta – mondja Hiro.

Nevetni kezdek. – Komolyan mondod? Annyira részeg volt, hogy tudtam, hogy ő tette, de esküdözött, hogy nem ő volt. A francba, Reggie, neked kellett volna kitakarítanod őket!

Hiro elvigyorodik, szórakozva ezen az interakción. – Azt mondta, jobb, ha megeszed a spagettimet.

– Úgy lesz – mondom.

– Tényleg nem kell – mondja.

– Nem, nem utálom, utálom. Csak nem a kedvencem, és Reggie-é mindig is szörnyű volt. Borzalmasan főzött.

– Azt mondta, hogy kifejezetten neked csinálta azt a szörnyűséget.

– Nem lepne meg.

Hiro kissé bizonytalannak tűnik, amikor azt mondja: – Akartok beszélgetni? Én csak tolmács lehetek.

– Ööö... persze – mondom. – Azt hiszem. Hogy van?

– Beszélhetsz közvetlenül hozzá. Azt mondja, jól van... unatkozik. Azt kívánja, bárcsak hallhatnád az összes „csodálatos” viccét... És most bosszantja, hogy macskakörömbe tettem a csodálatos részt.

Elvigyorodok. – Megérdemli az idézőjeleket! Hm... nem tudom, mit mondjak. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem tudom, miért. Azt hiszem, csak azért, mert azt kívánom, bárcsak még mindig itt lennél.

– Azt mondta, hogy tudnod kell, hova dugd a bocsánatkérésedet.

Ha bármi rávehetett, hogy higgyek Hirónak, akkor az ez. Azért, mert érzem Reggie-t ezekben a válaszokban. – Az a helyzet, hogy... nem tagadhatom le ezt az egészet. Nem tagadhatom, hogy most itt van, mert minden, amit mondasz, pontosan az, amit ő mondana. Nem mintha... nem akarom, hogy itt legyen. De mi tartotta vissza? Azt akarom, hogy boldog legyen, bárhol is van. Szóval, ha itt akar maradni, és halálomig kísérteni, akkor arra is kész vagyok.

– Azt mondja, nem biztos benne, de van egy olyan érzésem, hogy hazudik. Talán majd később elmondja – mondja Hiro.

– Rendben... Reggie, ne zaklasd túl sokat Hirót – mondom.

Hiro nevetni kezd. – Ó, te aztán vicces vagy!

– Ezért nem akartál idejönni, igaz?

– Ó, az biztos! Néz, miközben pisilek. Tudod, milyen kínos ez? – kérdezi Hiro. – És megjegyzéseket is tesz.

– Engem is néz, amikor pisilek?

– Azt mondja, hogy néhány nap után unalmas lett.

– Mekkora egy idióta! Reggie, ne zaklasd az embereket. Azt hinném, hogy jól akarsz bánni az egyetlen emberrel, akivel kommunikálhatsz, hogy továbbra is kommunikálhass vele.

– Hát, megpróbált megtámadni a kocsiban, szóval nem hiszem, hogy ez különösebben aggasztaná.

Bámulok rá, miközben a gondolataim visszatérnek az autóban történt incidensre. Az incidens, amiről azt hittem, hogy valami rosszindulatú szellem okozta, ehelyett csak Reggie volt. Féltékeny Hiróra? Azt hiszem, ennek lenne értelme, de semmi oka rá. És nincs oka arra sem, hogy megtámadja Hirót.

– Mi a fene, Reggie? Nem lehet csak úgy... fojtogatni valakit!

– A francba, a tésztám! – mondja Hiro, miközben gyorsan a tésztája felé fordul, ami valószínűleg már túlfőtt. – Jók vagyunk. Nem esett szét, vagy égett meg.

– Szóval máris jobb, mint Reggie kajája.

Kuncog, láthatóan örül, hogy van valaki, aki megérti a Reggie-vel való kapcsolatból adódó bonyodalmakat.

Miközben eszünk, azon kapom magam, hogy könnyebben ráállok arra, hogy Hiro segítségével beszéljek Reggie-vel. Bevallom, eleinte kicsit kínos, de Reggie kötekedéseivel és Hiro pimaszságával könnyeddé válik.

Bár a spagetti határozottan nem a kedvencem, mégis az utóbbi idők egyik legjobb elfogyasztott étele lett.

– Reggie eltűnt, és nem mondhatom, hogy csalódott vagyok. Az a sok szarság, amit kérdezett tőlem, már kezdett kissé gyanússá válni – mondja Hiro, miközben feláll, hogy elkezdje elmosogatni az edényeket.

– Csak ülj le, nem kellene ennyit használnod a kezed! Majd én összetakarítok – mondom, miközben megfogom a tányérokat. – Szóval csak úgy eltűnt?

– Igen. Sajnálom, ha többet akartál volna vele beszélni.

– Semmi baj. Nem fáj a fejed, hogy ennyit csinálod? – kérdezem.

– Nem, csak egy kicsit stresszes voltam emiatt, azt hiszem? – mondja. – De az ilyen dolgok normálisak. Az olyan dolgok, mint hogy segítek nekik megérinteni dolgokat, vagy magam is megérintem őket, az nehéz.

– Ennek van értelme. Miért nem sétálunk egyet? Ezt majd később feltakarítom – határozom el.

– Persze.

Az ajtó felé indulok, és nyitva tartom, hogy követhessen a hűs éjszakai levegőbe. Együtt sétálunk a házam mögött futó kerékpárútra. Nem túl forgalmas ilyenkor este, úgyhogy nyugalomban lehetünk. Egy hosszú pillanatig csendben vagyunk, mielőtt ránézek. Tudom, hogy tiszteletben tartja a személyes teremet, de őszintén, jól vagyok.

– Köszönöm – mondom.

Egy olyan mosolyt villant rám, ami azonnal hatással van rám. – Nem kell megköszönnöd. Örülök, hogy segíthettem.

Alaposan tanulmányozom őt, miközben végigsétálunk a kövezett úton. – Mostanában valahogy... le voltam hangolva... és mintha mindig, amikor a közelemben vagy, kirángatsz belőle. Szóval, köszönöm! Reggie egy ellenszenves fény volt az életemben, és amikor meghalt, egyszerűen... nehéz volt. Furcsa. Nehéz. Hat éves korom óta ismertük egymást, ő akkor négy éves volt. Aztán hirtelen eltűnt az életemnek ez a hatalmas része, és én csak belemerültem a munkámba, és képtelen voltam bármi másra koncentrálni. De a jelenléted arra emlékeztet, hogy az élet többről szól.

– Mert szórakoztatlak a hátborzongató képzeletbeli barátaimról szóló dumáimmal? – cukkol Hiro, miközben rám néz.

– Pontosan – mondom, miközben megfogom a csuklóját, és magamhoz húzom.

A szemei az enyémbe néznek, miközben a teste megdermed. Szeretném magamhoz szorítani, megérinteni, és az ajkaira tapadni, de tétovának tűnik, és tudom, hogy nem szabadna. Még ha tudom is ezt, érezni akarom őt magam mellettem.

Amikor hozzá lépek, nem hátrál el, de talán nem is tud, szörnyen közel van az ösvény széléhez. Lassan felé hajolok, és figyelem, ahogy a szeme az ajkaimra rebben, mielőtt visszatérne a szememre, de még mindig nem közeledik felém. Nem... nem akarja ezt, ugye? Belelátok a dolgokba. Rávetem magam az első emberre, akitől embernek érzem magam, és ő még csak nem is akarja. Persze, hogy így van.

A francba!

Elfordulok, és úgy döntök, hogy tovább sétálok, mintha mi sem történt volna.

– M-Mi az? – kérdezi.

– Mi? – kérdezem, mintha fogalmam sem lenne, mire céloz.

Megragadja a nyakkendőmet, és visszaránt magához, a szám az övéhez csapódik. Egyáltalán nem szép, és az erő, amivel ránt, arra késztet, hogy megbotoljak benne, és az ösvényről egyenesen egy fának lökjem, de nem áll meg, ahogy az ajkai az enyémhez simulnak. Mintha azonnal megbabonázna, hipnotizálna. Valami. Nem tudok betelni vele. Nem tudom kimutatni, mennyire szükségem van rá és mennyire akarom őt, miközben az ajkaim az övéihez simulnak.

Érzem, ahogy az ajkai szétnyílnak az enyém alatt, a nyelve incselkedik, mintha még mindig nem lenne biztos benne, bár egyértelmű, hogy nem tervez elengedni. Átkarolom a derekát, magamhoz húzom, miközben a nyelvem az övét súrolja és táncol vele.

Forróság és vágy kavarog bennem, amíg egy ugatást nem hallok, Hiro pedig elhúzódik.

Bosszúsan felnyögve megfordulok, és látom, ahogy a nyolcvankét éves szomszédom bámul ránk. Hiro meglehetősen gyors léptekkel elindul, mintha ha elég gyorsan sétálna, egyszerűen elmenekülhetne az egész helyzetből.

– Beindultál ma este, mi? – mondja Norma, miközben elhalad mellettem.

– Üdv, Norma – mondom, miközben próbálok úgy tenni, mintha nem épp arra készültem volna, hogy ott és akkor felfaljam Hirót. Amikor felnézek, Hiro már jó messze van tőlem, és egyre jobban távolodik, így kocognom kell, hogy egyáltalán utolérjem. – Miért futsz el? Normát nem érdekli.

Hiro folyton úgy viselkedik, mintha ha elég gyorsan sétálna, akkor elmenekülhetne, de biztos vagyok benne, hogy le tudnám futni, úgyhogy semmi értelme. Gyorsan elkapom a csuklóját, és magamhoz húzom. Azonnal megdörzsöli az arcát, ami nem lehet jó érzés a kezeivel... az sem lehetett jó érzés, hogy olyan erősen megragadott, mint ahogy megragadott.

– Hiro? – Megdöbbent az arckifejezése. Ha nem akart megcsókolni... akkor miért tette? Azt hittem, hogy kedvel engem, de talán rosszul értelmeztem a dolgokat? Milyen kiábrándító.

Rendkívül zaklatottnak tűnik, amikor elkapja a tekintetem. – Mekkora egy kibaszott idióta vagyok! Annyira sajnálom! Én csak... nagyon sajnálom! Nem kellett volna ezt tennem. Úgy érzem magam, mint egy seggfej. Egy seggfej vagyok! A valaha volt legnagyobb seggfej vagyok! Soha többé nem akarsz látni, ugye? Nem akarsz tudni a létezésemről, igaz? Annyira sajnálom!

Miközben figyelem a férfit, aki eléggé feldúltnak tűnik, próbálom kitalálni, hogy vajon miért lehet feldúlt. A csók jó volt... több mint jó. Ha Norma nem szakít félbe minket, nem vagyok benne biztos, hogy megálltam volna, amíg nem kapok levegőt, és még akkor is valószínűleg azt mondtam volna, hogy bassza meg.

– Mi van? – kérdezem, ami valószínűleg a legintelligensebb dolog, amit valaha mondtam valakinek, aki épp most önti ki nekem az érzéseit. Istenem, mekkora idióta vagyok!

– Te szó szerint épp csak megtudod, hogy az elhunyt vőlegényed a házban lakik, és beszélsz vele, én meg csak... kényszerítelek, hogy megcsókolj.

– A... vőlegényem? – kérdezem, egyre jobban összezavarodva, ahogy ez a beszélgetés folytatódik.

Hiro csak néz rám, nekem pedig minden a helyére kerül.

– Reggie... Reggie mondta neked... hogy a vőlegényem?

Zavarodottság uralkodik el az arcán, de ez jobb, mint az a fájdalom, ami korábban ott volt. – Igen?

– Ó, Istenem! Reggie nem a vőlegényem. Még csak nem is randiztunk. Úgy értem, igen, szerettük egymást, de nem úgy... romantikusan. Csak mindig ott voltunk egymásnak. Törődtünk egymással. Próbálkoztunk a randizással, amikor a húszas éveink elején jártunk, de inkább megölni akartuk egymást, mint szeretni. Nem fogok hazudni, néha-néha szexeltünk, de romantikusan nem voltunk egymáshoz valók. Boldogok voltunk, hogy szerettük egymást, de nem voltunk szerelmesek egymásba... ha van ennek értelme.

Hiro egy hosszú pillanatig hallgat. – Szóval... a halott vőlegényed nem a házadban lakik, nem fenyeget engem, amiért rád nézek, és nem ébreszt bűntudatot bennem, amiért tetszel? – kérdezi. – Ez minden... csak... Reggie, aki Reggie?

Most szörnyen érzem magam, ha arra a sok szarra gondolok, amin Hiro keresztülment Reggie miatt. – Igen... ő egy pöcs. Valószínűleg egy kicsit féltékeny; mi szeretjük... szerettük egymást, mert ott voltunk egymásnak, tudod? De nem jártunk, és semmiképpen sem akartunk összeházasodni.

– Kiűzhetem Reggie-t? – kérdezi Hiro, miközben mély levegőt vesz. – Egek, mekkora seggfejnek éreztem magam. Nem vagyok hozzászokva, hogy én legyek a seggfej.

Rámosolygok, mert a „seggfej” határozottan nem illik rá. – Azt mondod, hogy ez inkább az én világom?

Rám vigyorog. – Ezt nem mondtam.

– Sajnálom a félreértést!

– Minden rendben. Egy mini szívroham mindenkinek jót tesz.

– Tényleg? – kérdezem bizonytalanul, amikor észreveszem, hogy a kezével babrál. – Jól vagy? Nem kellett volna olyan erősen megragadnod a nyakkendőmet. Megsérült a kezed? Mondhattad volna azt is, hogy „Hé, Maddox, gyere vissza! Ne légy már ilyen idióta!”.

– Igen, nos... talán nem vagyok olyan okos. Azt akartam, hogy egy kicsit... drámaibb legyen, nyilvánvalóan.

– Nyilvánvalóan – mondom.

Összerándul, és rájövök, hogy ez azt jelenti, hogy egy szellem hatolt be a terünkbe. – Natalie! – mondja.

Bár jobban szerettem volna több időt tölteni vele kettesben, tudom, hogy hozzá kell szoknom a dolgok jelenlegi állásához.

– A madaram is itt van – mondja.

– Ah – mondom. Igen... ez normális.

– Amint Reggie is itt lesz, vissza kell mennem a házba a sóért.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy a só nem használ?

– Nem, de attól még jobban fogom érezni magam, ha megdobálom sóval, tudod? – Pajkos kifejezés jelenik meg az arcán, miközben feltehetően arra gondol, hogy megsózza Reggie-t. Pokolian szexi, és valahogy arra késztet, hogy nekinyomjam valaminek, és az ajkaimat az övéhez nyomjam.

– Megszerezted azokat a képeket? – kérdezi. – Azt mondtad, hogy összegyűjtesz néhány képet, hogy megnézhessem?

Gondolom, most, hogy Natalie itt van, nem folytathatom ott, ahol abbahagytuk. Ezért vonakodva bólintok neki, és elindulok vissza a ház felé. – Igen. Elég sok mindent sikerült átnéznem, mielőtt elhívtak, hogy valami mással foglalkozzak. Remélhetőleg van valami használható.

– Én is remélem. Ha nem, akkor elcsípem a bátyámat. Megkeresem az eltűnt seggét, és... szóra bírom, vagy ilyesmi – mondja teljesen elszántan.

Amikor a házhoz érünk, leültetem az asztalhoz a számítógépemmel és a környékbeli elhunyt nők listájával, akiknek az ügyét soha nem zárták le. – Az eltűnt nők listáját még nem néztem át. Ráadásul a lista, amit összeállítottam neked, egyelőre csak az elmúlt tíz évre terjed ki – mondom, miközben elmosogatok.

– Hmm, oké. Olyan nehéz megmondani, tudod? – mondja. – Elég erős, szóval feltételezem, hogy nem mostanában halt meg.

Miközben Hiróval a hátam mögött elmosogatok, furcsamód megnyugszom. Van benne valami, ami megnyugtat, még akkor is, ha a munka jelenleg kaotikus.

Amikor mindent elrendezek, megragadok egy széket, és odahúzom mellé. Amikor leülök, rám pillant. – Én... nem látom őt. De azért még egyszer át akarom nézni őket, hátha kihagytam valamit. Az emberek másképp nézhetnek ki. Például amikor megismertelek, úgy néztél ki, mint egy démon, és úgy is viselkedtél. Most meg úgy nézel ki, mint egy szexi démon.

Felvonom felé a szemöldökömet, mire rám vigyorog, mielőtt visszafordul a számítógép képernyője felé.

– Szörnyű, hogy ezeknek az embereknek a családjai nem tudják lezárni a múltat.

– Tudom. Próbálkozunk, de néha... néha egyszerűen nem számít mit teszünk. – Ezt a leckét nehéz volt megtanulni, amikor fiatalabb voltam. – Néha úgy kell gondolkodnod, hogy az egész életedet azzal töltheted, hogy megpróbálsz rájönni valamire, amire egyszerűen... nem fogsz tudni rájönni, vagy továbbléphetsz, hogy segíts a több száz másik emberen, akiknek segítségre van szükségük. Nehéz ezt megtenni, és mindenki, akit ismerek, utálja, de te csak... folytatod tovább.

– Fogadok. Sajnálom! Nem akartam úgy hangozni, mintha nem végeznéd a munkádat. Tudom, milyen nehéz. Még úgy is, hogy képes vagyok beszélni a halottakkal, gyakran én sem tudok rájönni. De ezúttal meg fogjuk oldani – mondja, és eltökélt pillantást vet rám, és őszintén remélem, hogy sikerül, mielőtt a következő ember esik áldozatul.