17-18. fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

 

HIRO

 

Fordította: Szilvi

 

Miközben elrakok néhány dolgot, amíg Barry a dobozokat hozza, megcsörren a telefonom.

Látva, hogy Maddox az, azonnal felveszem. – Helló, Mad Maddox!

– Mit csinálsz? – kérdezi.

Még csak meg sem rezdül a beszólásomra, amitől elvigyorodom. – Kipakolok néhány dobozt. Ma délben zárunk, úgyhogy épp befejeztünk néhány dolgot. És te?

– Reméltem, hogy feltehetek néhány kérdést, de jött az unokahúgom és az unokaöcsém, így nem tudok találkozni veled sehol, amíg el nem mennek.

– Átmehetek hozzád, nem bánom – mondom, és próbálok a lehető leggondtalanabbnak tűnni, miközben türelmetlenül várom a válaszát.

Tétovázik. – Biztos vagy benne?

Olyan nevetségesen biztos. – Határozottan. Éhesek vagytok? Hozhatok pizzát.

– Nem kell ezt tenned!

– Nem bánom – mondom, miközben az agyam azt próbálja mondani, hogy igen, tényleg nem kéne pizzát vinnem és túlságosan összemelegedni vele.

– Oké, de én fogom fizetni. Meg is rendelem. Johnny’s Pizza megfelel?

Tessék, ez már kevésbé meghitt, igaz? Fizettetni vele? De én ajánlottam fel, tehát nekem kellene fizetnem. – Nem, majd én kifizetem, én javasoltam.

– Szóba sem jöhet! Arra kényszerítelek, hogy ide gyere! Én fizetek. Mikor tudsz eljönni?

– Csak ha biztos vagy benne, mert szívesen kifizetem, de adj harminc percet!

– Értettem – mondja, mielőtt leteszi a telefont.

Épp akkor fordulok meg, amikor Barry rácsap a dobozra, amit éppen kipakoltam, és ettől összerándulok.

– Mit csinálsz? – kérdezi, figyelmesen nézve rám.

– Belekeveredek valamibe, amibe valójában nem kellene – ismerem el.

Felhorkant, miközben felnyitja a dobozt, és elkezd segíteni a kipakolásban. – Hát, tudod, mit mondanak... ha olyasmit csinálsz, amit nem kellene... csináld jól... vagy valami ilyesmi. Nem igazán tudom.

– Csinálok valamit, az már biztos – morgom. – Néha megkérdőjelezem a döntéseimet. Mintha az agyam logikus része azt mondaná, hogy tényleg hátrálnom kellene, visszalépni, még csak rá se nézni a nyomozóra. De a másik részem egyáltalán nem hallgat rá.

– Eh, az emberi természet. Miért kérdeztél tegnap a vásárlókról? Történt valami? Valaki ellopott valamit? – kérdezi összeszűkült szemmel. Biztos vagyok benne, hogy Barry el akar kapni valakit, és sajnálom azt, akit elkap, mert elég ijesztő tud lenni.

– Nem. Valaki csak hátrahagyott valamit.

– Mint...? – kérdezi.

Őszintén szólva, nem tudom, hogy elmondjam-e neki vagy sem. – Egy papírt.

– Halálos fenyegetés?

– Igen – mondom, amire felnevet, mert azt hiszi, hogy viccelek.

– Valószínűleg egy szerelmes levél. Látnod kéne a lányok csalódottságát, amikor bejönnek, és engem látnak itt helyetted – mondja.

Felvonom a szemöldököm, mert határozottan nem egy rosszul kinéző pasas. – Te magad is elég jóképű vagy – biztosítom.

Barry felhorkant. – Ó, ne akard, hogy elpiruljak!

Ez nevetésre késztet, mivel a gondolat, hogy ez a nagydarab fickó elpirul, csak szórakoztat.

– Valószínűleg azért, mert elvonja a figyelmed a firkálás. Bejutottál már arra a művészeti órára, amit szerettél volna?

Megvonja a vállát. – A feladatnál kell maradnom, és üzleti diplomát kell szereznem, nem pedig valami művészeti diplomát – mondja, bár a művészet az, ami a szíve csücske.

Befejezzük a pakolást, és kisétálunk az épület mögötti parkolóba. Mielőtt a kocsija felé indulna, Barry úgy néz ki, mintha mondani akarna nekem valamit, de úgy tűnik, meggondolta magát, és inkább int egyet.

Beülök a kocsimba, elhajtok a pizzázóhoz, és felveszem a pizzát, mielőtt elhajtok a címre, amit küldtek, miközben ostobán izgatottnak érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy Maddox csak ki akar vallatni, vagy valami ilyesmi, én pedig úgy viselkedem, mint egy szédült tinédzser, aki először megy a szimpátiája házába.

Amikor behajtok a kocsifelhajtóra, egy igazán szép, a várostól eldugott házat találok. Kétemeletes, nagy tornáccal és kék redőnyökkel, amelyek illenek az ajtóhoz. A kert gyönyörűen rendezett, nagy bokrokkal és vadvirágokkal, amelyekhez nem hiszem, hogy Maddoxnak volna türelme. Vajon felbérel valakit, hogy gondozza őket?

Rájövök, hogy valójában nem tudom, hogy Maddox találkozgat-e valakivel. Ben azt mondta, hogy csak egy ember volt, aki meg tudta szelídíteni Maddoxot... hülye vagyok?

Egy idióta vagyok.

Igen, nagyjából ennyi az egész. Valószínűleg olyasvalakivel találkozgat, aki lehengerlő és csodálatos, aki főz neki, és olyan aranyos dolgokat mond, hogy „Drágám, hazaértem”, és aki kertészkedik, és valószínűleg hatszámjegyű fizetésű munkája van.

Az ajtó kinyílik, de nem egy ember, hanem egy szellem fogad.

– Ki a fasz ez? – morogja, miközben végigmér tetőtől talpig.

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit a meglehetősen vonzó szellemnek, amikor megjelenik az a személy, aki valójában kinyitotta az ajtót, a szellem pedig oldalra húzódik.

– Szia! Biztos te vagy a pizzafutár – mondja a fiatal kamasz.

– Te pedig biztos Ben legfiatalabb gyereke vagy? – kérdezem.

– Ismered az apámat?

– Igen.

– Mi a fenében mesterkedik Maddox? – morogja a szellem, miközben ujjaival a szőke hajába túr, mintha ingerült lenne.

Maddox fordul be a sarkon. – Jonah, mit mondtam az ajtó kinyitásáról?

– Azt mondtad, hogy ő a barátod. Tizenhárom éves vagyok, nem öt! – morogja, én pedig azon tűnődöm, vajon az, hogy Maddox évek óta gyilkossági nyomozóként dolgozik, nem tette-e őt egy kicsit túlságosan védelmezővé.

– Barát? – morogja a szellem, aztán gúnyolódik, mintha az ötlet, hogy Maddox barátja legyek, vicces és irreális lenne.

– Menj, segíts a nővérednek! – mondta Maddox.

– Nem akarom és nem is kell a kártevő segítsége! – kiabálja egy lány valahonnan a ház mélyéről.

Maddox felsóhajt, miközben rám néz. – Elnézést kérek ezért!

– Nem, nem kell bocsánatot kérned – mondom. – Hoztam pizzát. Én vagyok a pizzafutár.

– Jobb munkának hangzik, mint a tanácsadó. Miért nem nézel utána? – cukkol Maddox.

– Ki az, Reggie? – kérdezi egy női szellem.

– Nem tudom. Valami fura fickó – mondja ez a Reggie szellem.

Mi a fasz? Ki ez az ítélkező fickó?

– Gyere be! – mondja Maddox, miközben elveszi tőlem a pizzát, és bevezet. Az ajtó mellett lerúgom a cipőmet, és megfordulva egy nagy képpel találom szembe magam.

A képen, amely a szoba középpontjában áll, mint a nap, az a fickó látható, aki éppen Maddox karjaiba bújva, szellemként tanulmányoz.

Baaaaasssszzzzza meg!

– Fürdőszoba? – kérdezem, ami talán kissé pánikba esettnek hangzik.

Maddox megmutatja, miközben furcsán néz rám. – A folyosó végén jobbra.

Elsietek a folyosón, remélve, hogy magam mögött hagyhatom a szellemeket, és talán megidézhetem Natalie-t vagy Seant, hogy megmondják, mit tegyek.

Miért van az, hogy amikor végre találok egy srácot, aki tetszik nekem, aki szexi, és titokban kedves, miközben talán egy kicsit mogorva, ilyen szarságok történnek? Abban a pillanatban, amikor megpróbálom megismerni, rá kell jönnöm, hogy a volt szeretője kísérti! Mi a fenét csináljak ezzel? Nem mondhatom el Maddoxnak, hogy itt van a halott szerelme.

Vannak, akik nem akarják tudni, hogy a szerettük hátramaradt-e. Már túl vannak a gyászfolyamaton, és nem akarják újra végigcsinálni az egészet. És ha Maddox tényleg tudni akarta volna, megkérdezett volna, nem? Nem az én dolgom, hogy felajánljam ezt az információt anélkül, hogy megkérdezné.

Reggie, a szellem, úgy dönt, hogy egyenesen besétál a fürdőszobába a szellem haverjával.

– Át szokott hívni Maddox bárkit is? – kérdezi a női szellem, rám szegezve a tekintetét, én pedig megpróbálok úgy tenni, mintha nem látnám vagy hallanám őket. Általában szívesen beszélek a szellemekkel, és tudatom velük, hogy hallom őket, de ezúttal nem. Nem, dehogy is, ezzel nem is akarok kapcsolatba lépni.

Reggie egész közel lép hozzám, ami rendkívül kínossá teszi a helyzetet, mivel próbálok természetesnek tűnni, miközben csak a nevetségesen jóképű arcát látom.

– Nem, ezért is furcsa ez az egész. Valamire készül. Nézd csak meg, ahogy ott áll. El fog lopni valamit – dönti el Reggie.

Ó, Istenem!

Maradj nyugodt! Természetesnek kell lennem.

Valami furcsa, nem természetesnek tűnő mozdulattal megkerülöm, és a mosdókagylóhoz megyek, hogy elkezdjem megmosni a kezem.

– Miért csukta be az ajtót, ha csak kezet akart mosni? – kérdezi a nő.

– Mondtam, hogy készül valamire – mondja Reggie. – Nem elég jó Maddoxnak. Nem tetszik nekem!

– Azt sem tudod, miért van itt – mondja a női szellem. – Lehet, hogy valaki a munkahelyéről.

– Nem tűnik elég okosnak. De attól még kijelentem, hogy nem elég jó Maddoxnak! Nézz csak rá a slampos ruháira!

Minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy ne nézzek le a ruháimra, miközben elzárom a vizet. Azt hittem, elég szépen felöltöztem a munkához, és most azt hallom, hogy „slamposnak” nézek ki? Mi a fene?

– Alig mosta meg. Alig öt másodpercig tartott – mondja Reggie. – Milyen piszkos. Fúj!

– Egyszerűen megbízhatatlannak néz ki – mondja a nő.

Reggie rámutat a nőre. – Egyetértünk!

Istenem, ezek a seggfejek! Tökéletesen elfogadhatóan nézek ki a gombos ingben és a sötét farmerben. A pokolba is, azt hittem, hogy elég jó, hogy az üzletemet vezessem benne, szóval nem lehet olyan vacak.

Mégis megrántom egy kicsit az inget, hiszen most már megkérdőjelezem.

Abban a reményben, hogy megszabadulhatok a brutális ítélkezéstől, gyorsan az ebédlőbe sétálok, ahol Maddox éppen néhány tányért tesz le egy idősebb tinilány és Jonah elé.

– Hiro, ők itt Jonah és Kacey. Srácok, ő Hiro, segít nekem a munkában – mondja Maddox, és azon kapom magam, hogy bárcsak több lennék, mint valami munkatárs.

– Ó... munka? Unalmas – mondja a női szellem. – Visszamegyek a focimeccsre.

Eltűnik, de Reggie nem tűnik elragadtatottnak az ötlettől, és itt marad, miközben leülünk.

– Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondom mosolyogva. – A nagybátyátok azt mondta, hogy amikor itt vagytok, csak botokkal enged játszani benneteket.

Mindketten felnevetnek, és Jonah bólint. – Így igaz! De aztán megböktem vele a nővéremet, ő pedig még a botomat is elvette.

– Kértem egy pálcát, hogy távol tartsam az öcsémet – mondja Kacey vigyorogva. Azt hiszem, Maddox tizenhét év körülinek mondta, de lilára festett, bobra vágott hajával fiatalabbnak tűnik.

– Ha valakit pálcát kap, az én vagyok – mondja Maddox.

– És én – dorombolja Reggie. – Tetszett neked, amikor megütöttelek a „botommal”. – Ezt egyenesen Maddox fülébe mondja, mintha Maddox meghallhatná.

Maddox egy tányért tesz elém az asztalra egy szelet pizzával. – Pepsi?

– Persze, köszönöm – mondom, miközben megy, hogy hozzon nekem egy dobozos üdítőt.

Ekkor Reggie felmászik az asztalra, áthalad a pizza fölött, és leül közvetlenül a tányéromra, mintha ha minél közelebb lenne, annál könnyebb lenne engem vizsgálgatni. Mintha a feneke csak éppen szétnyomná a pizzaszeletemet. Nyilvánvaló... a pizzának nem lesz semmi baja, de nincs módom úgy hozzáférni, hogy ne nyúljak át a testén. Fáradjak azzal, hogy úgy tegyek, mintha anyagtalan lenne, hogy átmehessek rajta?

Mi van, ha hozzáérek? Azonnal rájön, és a cselnek vége. Mennyire lesz idegesítő, ha megtudja, hogy látom és hallom?

Maddox, valószínűleg látva, hogy csak ülök ott, és az életem összes döntését fontolgatom, rám bámul, miközben visszajön egy üdítős dobozzal, amit pontosan Reggie-n keresztül tesz le. – Valami baj van, Hiro?

– Nem. Semmi. Egyáltalán nem – mondom, majd a valaha volt legszélesebb mosolyomat villantom rá.

A gyanakvási szintje az egekbe szökik, miközben a szemei összeszűkülnek, Reggie pedig közelebb hajol, hogy ne is lássam Maddoxot, amikor leül. Ha most beszélni kezdene hozzám, szó szerint oldalra kellene fordítanom a testemet, hogy egyáltalán felvehessem a szemkontaktust.

Rendben. Ez jó lesz. Csak nyúljunk át a szellem lágyékán, és ragadjuk meg a szeletet, és ne tegyük vissza.

Csak... képzeld, hogy megfoghatatlan... képzeld, hogy átnyúlsz rajta és...

A kezem Reggie-be csapódik, és azonnal megállít az ágyékának szilárdsága, ahogy a nadrágján keresztül megérintem a szellemfarkát. A szemei az enyémekre szegeződnek, amikor hirtelen felkapom a tekintetem.

Baaassszzzza meg!

Felpattanok. – Mindjárt jövök! – mondom, miközben végigrohanok a folyosón, vissza a fürdőszobába, ahol Reggie materializálódik előttem. A francba, a francba, a francba!

– Reggie, ugye?

Reggie rám mered, szemei összeszűkülnek. – Látsz engem.

– Igen. Hallottam az összes csodálatosan csúnya dolgot, amit rólam mondtál.

– Jó – mondja, miközben összefonja a karjait a mellkasán. – Soha nem hallottam még arról, hogy élő ember képes lenne látni minket. Mind közül, miért pont te?

– Jelenleg Maddoxnak segítek egy ügyében – mondom, abban a hitben, hogy ha azonnal megmutatom, hogy nem veszélyeztetem a Maddoxszal való kapcsolatát, akkor talán kedvesebb lesz.

– Jelenleg pizzát hozol át, és csupa mosoly és gülüszem vagy – mondja. – Maddox az enyém!

– Ez rendben van. A tiéd lehet. Csak azt akarom, hogy ne ülj rá a pizzámra! – A legjobb mosolyomat villantom rá, ami általában megnyugtatóan hat az emberekre, de ettől Reggie csak még makacsabbnak tűnik.

Felvonja a szemöldökét. – Annyi pizzát ehetsz, amennyit csak akarsz, csak ne nyúlj az emberemhez!

– Nem akarok hozzáérni! – morgom.

Most sértettnek tűnik. – Mindenki meg akarja érinteni – mondja. Nyilvánvaló, hogy nem nyerhetek.

– Csak... hadd végezzem a munkámat, és elmegyek, rendben?

Kopognak az ajtón, én pedig lassan odafordulok, majd kinyitva Maddoxot látom, aki aggódónak tűnik.

– Jól vagy?

– Igen, Natalie csak... idegesítő volt. Hatalmas vészhelyzet. MUSZÁJ volt találkoznom vele. Ez egy... – Kinézek az ablakon. – Mókus volt.

– Egy mókus. – Jogosan tűnik gyanakvónak. Kizárt, hogy ez a pasas valaha is vonzónak találjon, ahogy viselkedem... ami egyértelműen jó dolog.

– Igen, szereti a mókusokat – mondom. – Sajnálom. Megyek.

– Tudja? – kérdezi Reggie, miközben közénk furakszik.

Gyorsan bólintok, miközben engem vizsgál, de szerencsére Maddox magasabb nála, így a szemébe tudok nézni, amikor rám pillant.

– A munkával kapcsolatos dolgokról evés után akarsz beszélgetni? – kérdezem.

– Igen, van néhány kérdésem. A bátyád nincs véletlenül itt? – kérdezi, miközben körülnéz, mintha talán látná.

– Nem, nincs itt... el kellett volna hoznom?

– El tudnád csak úgy hozni? – kérdezi kíváncsian.

Megvonom a vállam. – Ez egyfajta szerencsejáték. Szörnyű a szófogadásuk. Néha azonnal megteszik, amit kértél, máskor meg egyszerűen nem vesznek rólad tudomást, és elhúznak a picsába, és egy darabig nem hallasz róluk semmit.

– Bárcsak elhúznál a picsába – mondja Reggie.

Alig tudom visszafogni magam, hogy ne villantsak rá egy dühös pillantást.

Visszatérünk az étkezőbe, és ahogy a pizzámért nyúlok, Reggie pont ráül a seggével. Úgy döntve, hogy bassza meg, inkább veszek egy másik darabot, de amikor a dobozért nyúlok, Reggie elnyúlik az egész asztal tetején, betakarva az egészet, miközben vigyorogva néz rám.

– Jövő hétvégén strandolni megyünk. Szeretsz úszni, Hiro? – kérdezi Jonah.

– Igen! Nem vagyok a legjobb úszó, de jó időtöltés. És te?

– Kacey tagja az iskolai úszócsapatnak, és évek óta leckéket ad nekem – mondja Jonah.

– Néhányszor megpróbáltam vízbe fojtani... nyilvánvalóan sikertelenül – mondja Kacey vigyorogva.

Ezt a pillanatot kihasználva félrelököm Reggie lábát az útból, és felkapom a pizzámat. Az érintés eléggé meglepi Reggie-t ahhoz, hogy felüljön, és döbbenten bámuljon rám, miközben vidáman falatozom. A lehető legönelégültebb pillantást vetem rá, miközben rágcsálok.

– A seggem volt rajta – sziszegi Reggie, miközben az arcomba hajol.

– Hmm... finom a pizza – mondom.

– Köszönöm, hogy felvetted – mondja Maddox.

– Bármit, hogy ne tartóztass le ismét – mondom, mielőtt rákacsintanék, amitől Reggie majdnem kiakad. Hadonászik a karjaival, a szemei pedig nevetségesen tágra nyíltak.

Jonah szeme is elkerekedik. – Várj csak... mi van?

– Nem tartóztattalak le! – morogja Maddox.

– A születésnapomon. Megfenyegetett, hogy megbilincsel, meg minden – mondom, ami egy kicsit túlzás, de tetszik, ahogy Reggie rám mered.

– A bilincsek szőrösek voltak? – kérdezi Reggie.

Figyelmen kívül hagyom. Amikor a gyerekek befejezik az evést, visszamennek a nappaliba. Maddox letakarítja az asztalt, miközben Reggie addig néz rám, amíg egy addig nem látott macska oda nem jön. Ez egy hosszú szőrű calico, más, mint az, amelyet Maddox hozott a parkba, hogy segítsen.

– Ő Stella. Kicsit makacskodik az új emberekkel – mondja Maddox, nyilván valamikor rám pillantott, vagy valami ilyesmi.

– Szia, Stella – mondom, miközben kinyújtom a kezem.

– Ne... Stella, ne! – mondja Reggie, mivel Stella most már hozzám közeledik, fekete orra rángatózik. – Ne szaglászd!

– Megszaglász – mondom Maddoxnak, bár lehet, hogy ez inkább Reggie-nek szólt.

– Tényleg? Általában utálja az embereket – mondja Maddox, miközben mosolyogva figyel.

– Stella, ne! Stella, fordulj meg! – követeli Reggie, miközben Stella elismerően szimatol, hiszen a kezembe nyomja a fejét, úgy döntve, hogy hozzám dörgölőzik.

– Olyan puha – mondom, miközben megsimogatom a füle mögött. Bandita, látva, mi történik, odarohan, és az ölembe ugrik, azonnal figyelmet akar. – Mindketten nagyon aranyosak, és láthatóan kedvelnek engem.

– Azok, ugye? – mondja Reggie. – De nem nyúlhatsz hozzájuk! Az enyémek! Teljesen az enyémek! – Ebből rájövök, hogy Maddox tényleg nem akarta a macskákat – biztosan Reggie-é voltak, és Reggie halála után felelősséget érzett értük.

Úgy döntök, hogy legalább félig tiszteletben tartom Reggie-t, és felállok, mielőtt az asztalhoz megyek. Bár ő egy seggfej, feltételezem, hogy ebből sok az irigység, amiért nem tud olyan dolgokat csinálni, amiket én tudok. Láttam, hogy ez felemészti a szellemeket, akik irigykedve nézik, ahogy a szeretteik továbblépnek. Néhányan elfogadják, mások küzdenek ellene. Reggie egyértelműen a küzdő oldalon áll.

Nézem Maddoxot, ahogy közelebb lép, majd leül velem szemben. – Arra gondoltam, hogy beszélhetnél egy kicsit a bátyáddal. Most már feltételezhetjük, hogy ez valószínűleg egy előre kitervelt és kiszámított dolog, ha a motel falán lévő cetli utal valamire. A fickó tudja, hogy hány embert akar megölni, és általában egy ilyen esetben ez azt jelenti, hogy előre célba vették az embereket.

Tétovázom, ahogy felfogom a mondanivalóját.

– De miért pont Sean lett volna a célpontja? A bátyám soha nem csinált semmit.

– Ez nem jelenti azt, hogy tett valamit, vagy, hogy benne volt valamiben. Ez csak azt jelenti, hogy a gyilkos valószínűleg olyan okból választotta őt, amire még nem jöttünk rá. Van valami kapcsolat az áldozatok között a koruk hasonlóságán túl.

– De miért ne mondta volna el nekem? – mondom, bizonytalanul.

Maddox mintha tétovázna, és látom rajta, hogy próbál úgy beszélni, hogy kevésbé késztessen védekezésre. – Nem azt mondom, hogy benne volt valamiben, de talán ismerte ezt az embert valahogy. Nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan miért, de most már megvan a lehetőség, hogy ismerték egymást. Próbáld meg rávenni a bátyádat, hogy beszéljen Franklinnel. Megtennéd?

– Igen, persze – mondom, remélve, hogy ha megteszi, és Franklin nem ismeri őt, az véget vet ennek a gondolatmenetnek. – Megnézem, mit tud mondani.

– Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a gyilkos csak azért írta ezt, hogy szórakozzon velünk, de utána kell néznünk ennek, és reménykedni, hogy találunk valamit a következő áldozat előtt. Talán beszélhetnék még egyszer a bátyáddal?

– Persze – mondom, miközben Reggie-re pillantok, aki a szék háttámláján ül, lábát az asztalra téve. Egész idő alatt furcsán csendes volt. Amikor felnézek rá, elkapja a tekintetem, és azonnal haragosan mered rám.

– Mi lenne, ha felhívnálak, ha leközelebb elkapom Seant?

– Tökéletes. Köszönöm! Nagyon remélem, hogy ebből lesz valami – mondja Maddox, és sokkal elszántabbnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam.

– Meglátogathatnám a második áldozat tetthelyét? – kérdezem.

– Igen. De már eltelt több mint hat hónap.

– Nem érdekel. A szellemeket nem érdekli, mennyi idő telt el, addig maradnak, amíg békére nem lelnek – mondom, azon tűnődve, miért nem kérdezett meg soha Reggie-ről. Csak feltételezi, hogy Reggie-nek nincs oka itt maradni? Nem akarja tudni?

– Oké. Akkor hadd találjak ki valamit, és megpróbálom bejuttatni magunkat arra a helyre – mondja.

– Nagyszerű.

Maddox elcsendesedik, ahogy leül az asztalhoz. Reggie azzal van elfoglalva, hogy őt bámulja, és ettől kínosan érzem magam, amiért itt vagyok. Egy részem bűntudatot érez, amiért egyáltalán reméltem, hogy ez az otthoni látogatás több, mint munka, különösen most, hogy Reggie is képbe került.

– Oké... mennem kell, hacsak nem akartál még valamiről beszélni? – kérdezem, utálva ezt a fordulatot, de tudom, hogy ki kell vonnom magam a helyzetből, mielőtt túl késő lenne.

Felnéz. – Ööö... hát... igen, ennyit akartam – mondja, és nem tudom, miért vagyok csalódott emiatt. Vagy azt kívánom, bárcsak megkérne, hogy maradjak még egy pillanatig, vagy akár megállítana, hogy valami másról beszélgessünk, legyen az bármilyen hétköznapi.

De ehelyett csak kikísér a szobából. – Köszönöm, hogy eljöttél!

– Igen, persze – mondom, és azon tűnődöm, miért nem tudtuk ezt telefonon megbeszélni, de akkor nem találkoztam volna a kedves Reggie-vel.

– Ne gyere vissza! – mondja Reggie egy apró integetéssel.

Elköszönök Maddox unokahúgától és unokaöccsétől, majd kinyitom az ajtót, de mielőtt bárhová is mehetnék, majdnem beleütközök a verandára lépő Benbe.

– Szia! – mondja hatalmas vigyorral. Mögötte egy fiatalabb változata áll, egy húszas éveiben járó srác, aki éppen sms-t ír. Felnéz, amikor meghallja, hogy Ben hozzám beszél, és udvariasan rám mosolyog.

– Korán visszajöttetek – mondja Maddox.

– Apa megpróbált megölni – mondja Ben fia.

– Utoljára mondom, ha meg akartalak volna ölni, Wes, akkor salaktéglákat vittem volna, hogy a lábadra kötözzem, és úgy dobjalak a vízbe – kötekedik Ben.

A fiú, aki láthatóan Wes, felhorkant, miközben a fejét ingatja. – Szóval ott voltunk a hajón. Szelíden ringatózó hullámok. Én vidáman horgásztam a botommal a kezemben... nem azzal a bottal. Horgászbot...

– Tudtuk, hogy miféle bot – morog Ben.

Wes vigyorog. – És mivel apámnak két ballába van, megcsúszott, belém csapódott, ami egyenesen átlökött a peremen, hogy megegyenek a cápák.

– A tóban nincsenek cápák – mondja Ben.

– Wes drámai életet él – magyarázza Maddox.

– Van értelme. Ha az apám belökne egy cápákkal teli vízbe, én is óvatos lennék – mondom. – Különösen, ha valószínűleg elég jól tudja, hogyan kell eltussolni egy bűntény helyszínét.

Ben a fejét ingatja, majd Maddoxra mutat. – Az Maddox lenne. Állandóan arról beszél, hogy milyen ostobák az emberek, és ezt így tussolnád el, és ezt a másik dolgot csinálnád helyette. És hogy ő mennyivel jobban meg tudná csinálni.

– Soha nem mondtam, hogy jobban is tudnám csinálni – mondja Maddox, bár az arckifejezése mindannyiunknak elárulja, hogy biztos benne, hogy jobb sorozatgyilkos tudna lenni.

– Határozottan így van – mondja Wes vigyorogva. – Egyébként Wes vagyok, mivel senki sem igyekezett bemutatni.

– Semmi baj, Maddox igyekszik úgy tenni, mintha nem is léteznék. Hiro – mondom, miközben kezet rázok vele.

– Hiro tanácsadóként dolgozik, segít egy ügyben – magyarázza Maddox, mintha okot kellene adnia nekik arra, hogy miért vagyok itt. Ennyit a vágyálmokról.

– Milyen volt a másik kettő? – kérdezi Ben. – Megint meg kellett ríkatnod őket?

– Csak egyszer ríkattam meg őket, és ezt soha nem hagyod elfelejteni – mondja Maddox sóhajtva.

– Jonah még mindig felhozza ezt, valahányszor mondom neki, hogy te fogsz vigyázni rá. Van benne valamiféle izgalom, mivel azt hiszi, hogy szuperjófej vagy, de egyben megfélemlítő is. Ez jót tesz neki – mondja Ben mosolyogva.

– Ez olyan furcsa... Én is mindig ugyanígy érzek, amikor Maddoxszal van dolgom! – jelentem ki.

– Te nem is! – morog Maddox.

Ez mindenkit megnevettet, hiszen nyilvánvalóan elég jól ismerik Maddoxot. Integetek nekik. – Már megyek is. Jó szórakozást és minden jót! Maddox, ha lesz időpontod a holnapi találkozóra, szólj, kérlek!

– Igen. Köszi!

– Természetesen – mondom.

Elbúcsúzunk, én pedig elindulok az autóm felé, kínos és furcsa érzéssel, de ez az én hibám, mert azt reméltem, hogy a meghívásnak van... valamihez van köze.

– Hiro! – kiáltja Maddox, én pedig megfordulok, és látom, hogy a másik kettő már eltűnt odabent.

Oldalra billentett fejjel nézek rá. – Mi az?

Egy másodpercig néz, majd így szól: – Ne késs el holnap, különben elmegyek nélküled! Nem tűröm, ha valaki késik!

– Igenis, uram! – mondom szarkasztikusan. – Csak ne felejtsd el, hogy valójában még nem mondtál időpontot.

– Azt hittem, látnok vagy.

– Egy pillanatra azt hittem, hogy kedves vagy.

Elvigyorodik. – Jól megszívtuk, nem igaz? Majd küldök neked egy sms-t. – Aztán visszamegy a házba és becsukja az ajtót, otthagyva, hogy a kocsimhoz menjek.

A probléma az, hogy...

Reggie a kocsimban van.

Erre nincs időm. Gyorsan elsétálok a kocsi mellett, mintha nem is az enyém lenne. Biztos vagyok benne, hogy Maddox figyel engem, és azt gondolja, hogy elment az eszem, de megszívta, már régen elvesztettem.

– Szállj be a kibaszott kocsiba, faszfej! – kiabálja Reggie.

Más lehetőség nem lévén, felsóhajtok, és az autóhoz ballagok, mielőtt beszállnék. – Elmegyek, szóval ez remélhetőleg azt jelenti, hogy te itt maradsz – mondom, miközben elkezdek kitolatni a kocsifelhajtóról, mialatt ő önelégülten ül az anyósülésen.

– Mi a faszt képzelsz, hogy ráhajtottál a pasimra? – kérdezi.

– Ha tévedésből bármit is úgy értettél ebből a szóváltásból, hogy „ráhajtok a pasidra”, akkor azt hiszem, fel kell frissítened a fogalmadat a flörtölésről – mondom. – Ez tisztán munka volt.

– Ezért is voltál olyan csalódott, hogy nem kért meg, hogy maradj – mondja tudálékos vigyorral.

Még az érzelmeimre mért kis szúrás sem tud elriasztani. – Hát, nyilvánvalóan szörnyű ízlése van a pasik terén, úgyhogy megúsztam egy golyót.

Elszörnyedtnek látszik a kijelentésemtől. – Szexi, tökéletes és csodálatos vagyok!

Felhorkantok, képtelen voltam elrejteni, hogy ebből bármit is elhiszek.

Vad hangot ad ki, miközben megragadja a kezemet. Aztán megmerevedik, miközben a kezemet paskolja, láthatóan zavarban van, hogy képes érezni engem. Erre-arra húzza a kezemet, ami eléggé zavaró, miközben vezetek.

– Miért érhetek hozzád? – kérdezi, nyilvánvalóan elfeledve, hogy egy pillanattal korábban még a megölésemet fontolgatta.

– Nem tudom. Egyszerűen ilyen hatással vagyok a körülöttem lévő szellemekre – mondom. – Ha elég közel vannak hozzám, úgy tűnik, valami extra erőre tesznek szert, vagy valami ilyesmi. – Bár, az azért aggasztó, hogy mennyire jó ebben. Általában eltart egy darabig, amíg a szellemek ennyire irányítani tudják magukat, de Reggie úgy tűnik, profi benne... sajnos.

Aztán megfogja a kezemet, és arra kényszerít, hogy pofon vágjam saját magam. Elrántom a kezem, és összeszűkült szemmel nézek rá.

– Vezetek – sziszegem, de ő meglehetősen büszke magára, miközben kuncog. Felfedezve, hogy az utolsó dolog, amit tenni akarok, hogy megmutatom ennek a seggfejnek, hogy hol lakom, lekanyarodom egy bevásárlóközpontnál, és leparkolok a parkoló hátsó részén, mielőtt felé fordulnék. – Mit akarsz?

– Nem akarom, hogy elmondd Maddoxnak, hogy itt vagyok! – mondja, meglepve ezzel.

– Ez rendben van. Nem kérdezte, ami azt sugallja, hogy valószínűleg azt hiszi, hogy már továbbléptél, vagy nem akarja tudni – mondom. – De ha megkérdezi, nem biztos, hogy tudok hazudni neki.

Úgy tűnik, ez nem tetszik neki. – Kurvára kísérteni foglak, ha elmondod neki! – morogja.

– Csatlakozz a bulihoz!

A szemei összeszűkülnek, és egy sóhajjal rájövök, hogy talán legalább egy kicsit kedvesen kellene játszanom.

– Nem fogok beszélni neki rólad, de az sem tetszik, hogy hazudjak neki. Néha nehéz megtudni az ilyen szarságokat, de ha tudni akarja, akkor joga van tudni. De megígérem, hogy magamtól nem fogom felajánlani az információt – mondom. – Most pedig elmondanád, hogy mi tart itt? Mit tehetnék, hogy segítsek továbblépni, hogy soha többé ne kelljen látnom téged?

– Nem akarok továbblépni! Őrizni akarom azt a házat, így minden alkalommal, amikor csak eszedbe jut, hogy átjössz, figyelni foglak – mondja. – Várni fogok, és kísértelek majd, még az eksztázis pillanataiban is.

– Nagyszerű... csodálatos! Imádok egy mogorva szörnyeteggel és egy pokoli szellemszörnnyel dolgozni! Túlságosan tele volt a pokol neked? Ez volt a probléma?

Reggie rám vigyorog. – A pokol nem akar engem!

Elvigyorodok, miközben a fejem ingatom. – Igen, igen. Persze. Ha úgy döntesz, hogy tovább akarsz lépni a nyomorult életedből, szólj! Szívesen segítek továbblépni vagy kiűzni téged!

– Igen, kösz, de nem – mondja, mielőtt mindkét kezével beintene , és eltűnne.

– Jó srácnak tűnik.

Nagyjából harminc centit ugrok a levegőbe, amikor Natalie behajol az első ülésre. Ettől persze felkacag.

– A francba, szívrohamot kaptam tőled! Kilencvenéves leszek, te meg így elém ugrasz, és akkor nekem annyi.

– Ah! Velem együtt leszel szellem! Milyen izgalmas!

– Igen, persze! – Határozottan nem vagyok túlságosan izgatott a gondolattól.

– Szóval ez volt Maddox... valamije. Pasija? Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy utál engem, mert úgy gondolj, hogy Maddoxot akarom.

– Gondolja? Drágám, egyértelmű, hogy akarod azt az elbűvölő fickót. Akarod, hogy megküzdjek vele a kedvedért, hogy megszerezd Maddoxot?

– Nem, ezt nem tudnám megtenni senkivel – mondom.

– Hm... nem mintha megkaphatná. Hiro, meghalt. A halál első akadálya az a tudat, hogy többé nem lehetsz ott a szeretteid mellett, de azt is megtanulod, hogy látni a szeretteidet boldogulni és másokat szeretni... bármit megér, hogy boldognak lásd őket.

– És veled mi van? – kérdezem, mivel mindig visszautasítja, hogy bármit is eláruljon a múltjáról.

– Hát... úgy értem... bár tudom, hogy nem lehet az enyém, de amíg megengeded, hogy néha-néha ráüljek Maddox arcára, addig minden rendben.

Miért is kérdeztem egyáltalán?

 

Tizennyolcadik fejezet

 

MADDOX

 

Fordította: Szilvi

 

Micsoda kibaszott katasztrófa. Hiro biztosan azt gondolja, hogy őrült vagyok, amiért áthívtam, hogy megkérdezzem, velünk jöhet-e a bátyja... ennyi. És a tetejébe még csalódott is voltam, hogy ilyen korán elment, mégsem tettem semmit, hogy megállítsam. Miféle idióta vagyok?

Besétálok a fürdőszobába, és megnyitom a vízcsapot, mielőtt hideg vizet fröcskölnék az arcomra.

– Reggie? Itt vagy? – kérdezem, miközben kinyújtom a kezem.

Nem tudtam rávenni magam, hogy beismerjem, hogy annak, amiért áthívtam Hirót, semmi köze nem volt a munkához, hanem mindenhez, ami Reggie-vel kapcsolatos. Az volt a tervem, hogy egyedül maradok vele, és rákérdezek, hogy Reggie még mindig itt van-e. De abban a pillanatban, amikor kénytelen voltam szembenézni vele, képtelen voltam feltenni a kérdést. Akarom tudni? Nem mintha valaha is újra látnám, vagy érezném őt.

Öt év telt el a halála óta. Nehéz volt, de sikerült, és mi hasznomra lenne a tudat? Vajon megint hiányozni fog?

Jobb, ha nem tudom. Ő is és Hiro is, mindketten olyan szarkasztikusak, hogy úgy érzem, tökéletesen kijönnének egymással.

Lehajtom a fejem, a falnak támaszkodom, és mindezt félretolom. Koncentrálnom kell; távol kell maradnom ettől a szartól. Ostoba terv volt azzal a szándékkal idehívni, hogy Reggie-ről kérdezősködjek. Jobb dolgom is van, ami miatt aggódnom kell. És az, hogy csalódott vagyok, amiért ilyen korán elment, biztosan nem tartozik ezek közé.

 

 

Hiro késik.

Hétfő reggel 9:03 van, és mondtam neki, hogy kilencre legyen az osztályon, különben elmegyek nélküle.

– Hát, te aztán nem vagy jó hangulatban – mondja Ben, amikor elviharzok mellette a lépcsőn.

– Semmi sem vagyok – jelentem ki, miközben elsietek mellette és kirobogok az ajtón. Látom, hogy Hiro autója behajt, de úgy teszek, mintha észre sem venném, és gyorsan beszállok a saját kocsimba, amit be is indítok. Ahogy meglátom, hogy átfut a parkolón, sebességbe teszem a kocsit, és elindulok.

A visszapillantó tükörben látom, hogy valamit kiabál, miközben a karjaival hadonászik, és kisebb örömet okoz, hogy felbosszantottam. Az biztos, hogy nem öröm, hogy látom felbukkanni... nem igaz? A kurva életbe!

Vonakodva megállítom az autót, rákényszerítve Hirót, hogy kocogja le a hat métert. Megragadja az ajtót, de felfedezi, hogy zárva van.

Lassan letekerem az ablakot körülbelül két centire.

– Elkéstél – figyelmeztetem, ha esetleg nem vette volna észre.

– Miattad késtem – mondja, miközben újra megrántja az ajtót. – Maddoxxxxxxx!

– Mi az?

– Engedj be!

– Mondtam, hogy ne késs el!

Sóhajtva a kocsi oldalának dől. – Igen, és próbáltam nem késni, de néha a dolgok nem a terv szerint alakulnak.

Megcsörren a telefonom, ezért felhúzom az ablakot, és fogadom a hívást. – Booker nyomozó beszél.

– Úgy hangzol, mintha az a bot a seggedben ma még mélyebben lenne – mondja Elena Perez.

– Szeretem, amikor ott fent van.

– Fogadok, hogy igen – mondja egy horkantással. – Mindegy, egy szívességre van szükségem!

– Rendben!

– Nem az én részlegem, de attól még probléma. Eltűnt egy gyerek. Egy négytagú család a folyón játszott, amikor a kajakjukkal egy gyors szakaszra értek, és a vízbe estek. Az anyuka a kilencéves gyerek után kapott, és azt mondta, amikor felnézett, sehol sem látta a tízévest. Mentőmellény volt rajta, de a szülők bevallása szerint túl nagy volt rá. Vihar közeleg, és meg kell találnunk, ezért reméltem, hogy a kis... médium barátod tud segíteni.

– Ő... szellemeket lát. Szerinted meghalt a gyerek? – kérdezem, remélve, hogy nem gondolja ezt.

Egy pillanatra elhallgat, így van időm Hiróra pillantani, aki figyelmesen hallgat.

– Nem tudom, mit gondolok, de tudom, hogy van egy kislány odakint, és remélem, hogy nem holttestet találunk – mondja Elena.

– Igen, oké, máris indulunk – mondom, miközben kinyitom az ajtót.

– Ha elfoglalt vagy, elküldheted őt, a többit pedig elintézi a csapat – mondja.

– Nem, semmi gond – mondom, nem tudom, mit csinálhatnék a korábbi tetthelyeken nélküle. Ha itt gyorsan véget érnek a dolgok, meglátjuk, hogy elmegyünk-e arra a helyre, ahol megtalálták Joshua Wicker holttestét.

Hiro beszáll, miközben befejezem a beszélgetést Elenával.

– Látom, meggondoltad magad. A szíved egy icipicit nagyobb lett? – kérdezi.

– Egy cseppet sem. Perez nyomozó hívott az imént. Szüksége van a segítségünkre – mondom, mielőtt elmagyaráznám neki a helyzetet.

Kissé habozik, és rájövök, hogy talán meg kellett volna kérdeznem, mielőtt beleegyezem.

– Ez megfelel számodra?

Bólint. – Igen, persze. Szívesen segítek, ha tudok... csak remélem, hogy valójában nincs szükségük rám... tudod?

– Értem – mondom, miközben vezetek. Körülbelül tizenöt perc távolságra vagyunk, de a mindenhol ott lévő járművek miatt pontosan tudom a helyet, amikor odaérek. Hiro kiszáll velem, és egy férfi jön felém, akit nem ismerek túl jól, de valószínűleg ő a felelős a keresésért és a mentésért.

– Perez mondta, hogy számítsak rátok – mondta. – És... azt hiszem, nem értettem a... különlegességeteket?

– Csak sétálunk egyet, és megnézzük, miben tudunk segíteni, rendben? – mondom, elvetve a kérdést.

Nem tűnik biztosnak, de kezet ráz velünk. – Most már búvárok is vannak. A zuhatagok elég rosszak, és csak rosszabb lesz, amikor elkezd esni az eső. Fogalmam sincs, miért gondolják egyesek, hogy nem kell félni a zuhatagoktól. És aztán gyerekeket vinni rájuk... – Megrázza a fejét.

Megértem. Láttam már néhány igazán szörnyű és hanyag embert a munkám során. A magamfajta számára ennek semmi értelme, de az emberek azt teszik, amit akarnak. Ezt ritkán lehet megakadályozni.

Hiro szelíd mosolyt villant rá, mielőtt a vízpartra sétálna. A fickó magunkra hagy minket, így Hiro mellé sétálok, kíváncsi vagyok, hogy mit lát, ha lát egyáltalán valamit.

– Valami?

Visszapillant rám. – Itt a probléma. Ha meghalt, a szelleme a testhez fog kötődni, legalábbis azonnal – mondja, miközben megérzem az első esőcseppeket. – Ez azt jelenti, hogy ha a víz alatt halt meg, akkor a szelleme is a víz alatt lesz. Ha két mérfölddel lejjebb a folyónál halt volna meg, akkor ott lenne. Van egy szellem, akivel beszélhetnék, de ő annak az embercsoportnak a közepén van... – Felsóhajt, és rájövök, hogy az a problémája, hogy nem szereti, ha az emberek látják, amikor a szellemekkel beszélget. Mármint, van értelme; nekem is eltartott egy darabig, mire hozzászoktam.

Hiro megfordul és elsiet oldalra. – Natalie! – sziszegi. – Szólj annak a szellemnek, hogy jöjjön ide! – Egy pillanatig hallgat, mielőtt megszólal. – Igen, hallak. Igen, látlak. Segítened kell nekünk! Egy kislány kiesett itt egy kajakból, láttad, hogy mi történt? – Az arckifejezése kissé megfeszül. – Kérlek, szükségem van a segítségedre...

Miközben nézem, ahogy dolgozik, nem tudom nem csodálni. Először, amikor azt hittem, hogy csak hülyéskedik velem, nehéz volt megérteni, de most már látom, hogy mennyi erő kell ehhez. Erő, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások, miközben olyasmit vállalsz fel, amit senki más nem láthat. És aztán mindent megtenni, hogy ezt mások megsegítésére használj.

Őszintén szólva, eléggé lenyűgöző.

A figyelmem rá irányul, amikor felém fordul.

– Azt mondta, hogy nem látott semmit – mondja Hiro.

– A francba, oké! Azt hiszem... azt hiszem, sétálnunk kéne. Tudom, hogy sokan mások is sétálnak, de ha még mindig itt van, amikor már több mint egy óra eltelt... van rá esély, hogy nem él – mondom. – Az egyetlen lehetőség, hogy életben legyen, az az, ha lefelé sodorta a folyó, és eddig mindenki elkerülte. Úgyhogy menjünk.

Hiro bólint, és elindul velem, miközben azon tűnődöm, hogy mikor kezdtem el bízni benne – mikor kezdtem el úgy érezni, hogy partnerek vagyunk ebben.

 

 

HIRO

 

Lassan haladok, de a folyót és a part mindkét oldalát is pásztáznom kell, és ez egyre nehezebb, ahogy kezd az eső eleredni.

– Nehéznek találod a munkádat? – kérdezem.

Maddox rám pillant. Az eső ferdén esik, és a szürke kabátja a mellkasához tapad. – Úgy érted, halottakkal foglalkozni?

– Igen – mondom, miközben hátratolom a homlokomra tapadt nedves fekete hajamat.

– Határozottan nem könnyű, de egyre könnyebb lesz... ahogy azt bizonyára te is tudod. Tudom, hogy szörnyű kimondani, de egy idő után még a halál is ismerős lesz. Nehéz feldolgozni, de azt is tudom, hogy minden alkalommal, amikor megállítok egy gyilkost, megmenthetek valakit.

Érdekes, hogy mindkettőnket a halál vett körül, de különböző módon. – Igen... ez vicces. Te az élőkön próbálsz segíteni, én pedig a holtakon. Jó kis csapat vagyunk.

– Épp az imént beszélgettél a képzeletbeli barátaiddal, én pedig könyékig vagyok a kemény, fárasztó munkában – mondja, mire elvigyorodom.

– Persze, persze!

Maddox arcán halvány mosoly jelenik meg, miközben sétál, mindent megtéve, hogy megtalálja a kislányt, miközben a felhők eltakarják a napot. – Furcsa módon egyre nehezebb tagadni, hogy mire vagy képes.

– Tényleg?

– Valaha is... szóval, ha összefutsz egy szellemmel, úgy érzed, kötelességed elmondani annak, akit követ? – kérdezi.

Még mindig azon tűnődöm, hogy Reggie-ről beszél-e. Talán tényleg tudni akarja, csak nem tudja rávenni magát, hogy megkérdezze. – Kötelesség? Nem. Ha már régen volt, általában csak úgy elengedem. Miért keltenék fel régi érzéseket és aggodalmakat, ha már eljutottak az életük egy olyan pontjára, ahol boldogok – miért változtatnának rajta, tudod? Nem is tudom. Lehet, hogy rosszul csinálom. Néha megkérdezem a szellemet, hogy mit akar.

Bólint, és várom, hogy Reggie-ről kérdezzen, de abban a pillanatban villámok cikáznak az égen, félbeszakítva minket.

– Ez nem néz ki jól – mondja lehajtott fejjel.

– De nem állhatunk meg – mondom, miközben az eső miatt még nehezebb látni.

– Mivel egyre kevesebb a látóterünk, távolodjunk el egymástól egy kicsit – kiáltja a vihar morajlása fölött.

Bólintok, próbálok keresni, de a szemembe verő eső miatt nem látok semmit. A túloldalon gyalogosok kiabálják a kislány nevét a széles folyón át, és minden egyes lépéssel úgy érzem, egyre kevesebb az esélyünk, hogy élve találjuk meg. A víz a sziklákhoz csapódik, ami elgondolkodtat, hogy a család egyáltalán hogyan gondolta, hogy lejut ide, és miért gondolták, hogy a mai nap a megfelelő erre.

Ekkor egy villanást látok a vízen. Először azt feltételezem, hogy csak a vízpermet csapódik a sziklákhoz, mielőtt újra meglátom a villódzást. Amikor megállok, Maddox nem veszi észre, és megy tovább, de van valami... van valami...

Ez az a pillanat, amikor a szellem materializálódik, és rájövök, hogy amit eddig láttam, az az életre kelő szellem volt.

Ha most jött létre, az azt jelenti, hogy épp most halt meg... van rá esély, hogy még meg tudom menteni.

– Maddox! – kiáltom a zuhogó eső fölött, miközben a vízbe rohanok. Az áramlás keményen hozzám nyomódik, lelassít, miközben a szívem kalapál a mellkasomban. A lábam megcsúszik, és hirtelen alámerülök, észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan zuhanok a mélybe. A felszínre bukkanok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy középre ússzam, ahol a szellem áll a sziklákon, és lefelé bámul. Nem látom a kislányt, de itt kell lennie. Itt kell lennie...

A víz az arcomba csapódik, megtöltve az orromat és a számat, amint megpróbálok levegőt venni. Köhögve érek a sziklákhoz, de nem látom a lányt. Talán már el is sodorta a víz? Itt halt meg, hogy aztán tovább sodorja a folyó?

Alámerülök, és erősen megragadom a sziklát, megpróbálva a víz alá jutni. Ekkor meglátom a kislány testének sötét alakját. Az árral küzdve nyomulok lefelé, amíg el nem érem őt. Szorosan átkarolom, és a felszín felé rúgok, csakhogy gyorsan megállítódok ott, ahol vagyok. A rángatás semmit sem ér... a lány beleakadt valamibe, és ha nem hozom hamarosan a víz fölé, nem tehetünk semmit.

Végigsimítok rajta, és érzem, hogy a mentőmellény egyik pántja beszorult valahova. Rángatom és húzom, de az áramlat visszavet, nem tudom kiszabadítani. Megpróbálom a csatot, de az is beragad. Addig rángatom és húzom, amíg szét nem szakad, így meg tudom ragadni a lányt, de csak azért, hogy visszasodródjak és nekicsapódjak a sziklának.

Elveszítve a szorításomat rajta, kicsúszik a kezem közül, és gyorsan megfordulok, hogy megragadjam, de csak egy újabb sziklának ütközöm, viszont sikerül elkapnom a pólója szélét.

Kétségbeesetten vájom az ujjaimat a sziklába, miközben a másik kezemmel próbálom erősen elkapni. De így sem tudom magamhoz húzni. A víz folyton a sziklákhoz csapódik, az arcomba fröccsen, és úgy érzem, meg fogok fulladni. Pánik fog el, mert úgy érzem, nem tudom kihúzni őt. Nem tudok mást tenni, csak kapaszkodni és imádkozni, hogy ne fulladjak meg közben.

Egy erős kar fog át, és döbbenten megfordulva Maddoxot pillantom meg. Magához húz, erősen magához szorít, engem pedig megkönnyebbülés jár át. Kinyúlik a másik karja, és megragadja a kislányt. Habozás nélkül elrugaszkodik a szikláktól, és visszavisz minket a vízbe. Rúgkapálok, hogy megpróbáljak segíteni neki, de a fickó egy valódi gépezet, és a segítségével olyan helyre jutok, ahol talpra tudok állni. De továbbra sem enged el, amíg a szárazföldön nem vagyok. Megfogja a lányt, leteszi a földre, és azonnal megkezdi a mellkaskompressziót.

Köhögök és öklendezek, miközben négykézlábra esek, mielőtt a kislány szellemére néznék. Nem mondok semmit Maddoxnak; mindent megtesz, hogy visszahozza a lányt, és hálás vagyok, hogy itt van, és tudja, mit csinál, mert én nem biztos, hogy tudnám.

A szellem most minket figyel... valószínűleg vonzza a saját teste, ahogy ott áll, a karjait maga köré fonva.

– Gyerünk... gyerünk... – suttogom. – Nem régóta halott, ne hagyd abba!

Maddox bólint, és látom, hogy a szellem villódzik, majd eltűnik.

– Ó, hála Istennek! – mondom egy pillanattal azelőtt, hogy a lány kiköpné a vizet. Maddox segít neki, miközben én ott ülök reszketve, elárasztva az adrenalintól és a megkönnyebbüléstől.

– Minden rendben – mondja Maddox, szelíden. – Minden rendben!

A kislány kihányja a vizet, én pedig remegő lábaimra tápászkodok, hogy próbáljak találni valakit, aki felhívhatja az egészségügyi személyzet figyelmét. Szerencsére úgy tűnik, valaki észrevette, mi történik, és felénk siet. Hátralépek, hogy helyet adjak nekik, ahogy közelebb érnek, amikor ismét lecsap a villám.

És a villanó fényben látom, hogy valaki áll a fák között, tőlem jobbra. Megfordulva egy egyenesen rám meredő nőt látok. Innen is látom, hogy egy szellem, de csak ennyit látok. Ami viszont furcsa, hogy körülötte elszórtan van még néhány szellem, akik csak bámulják, figyelik őt.

– Hiro...

Megfordul és elsétál, de ahogy mozdul, a többi szellem gyorsan elhátrál tőle, mintha félnének tőle.

– Hiro?

Megfordulok, hogy Maddoxra nézzek, aki figyelmesen néz rám.

– Szép munka – mondja, miközben átkarol, és egy félkaros ölelésbe von, amitől legszívesebben hozzá simulnék, de arra is emlékeztet, hogy nem tehetem. – Megmentetted az életét... ha csak egy perccel később... – Úgy tűnik, nem tudja kimondani, mi történt volna, ha egy pillanattal később érkezem.

– Igen... – mondom, furcsán érezve magam, ahogy a tekintetem visszasiklik arra a helyre, ahol az a nő állt.

– Mi a baj? – kérdezi, miközben kicsit lehajol, hogy közelebb legyen a magasságomhoz.

Megrázom a fejem. – Sajnálom, én csak... igen. Úgy értem, te is megmentetted őt. Hála Istennek, hogy tudod az újraélesztési technikát, különben bármit is tettem volna, már nem élne.

Mosolyogva megszorítja a karomat. – Ne becsüld le, amit tettél, Hiro! Csodát tettél.

És ettől igazán jól érzem magam, mert nem túl gyakran fordul elő, hogy az általam talált szellemek újra életre kelnek. – Köszönöm!

A fickó, aki korábban beszélt velünk, odaszól nekünk. Maddox megbök, hogy kövessem, így odasétálunk a fickóhoz.

– Hogy csináltad? Hogy találtad meg? Fel-alá járkáltunk ezen a környéken... hogy a fenébe nem vettük észre? – Úgy tűnik, mintha fecsegne, de az arcán egyértelmű megkönnyebbülés látszik.

– Azt hiszem, a sziklák mögött volt elrejtőzve. Vagy talán alámerült, amikor az embereid elsétáltak mellette. Biztos nem látta a többieket, és nem tudott segítségért kiáltani – mondja Maddox, miközben a tekintetem a fákra siklik.

A szellemek sora még mindig ott áll, szemük arra szegeződik, ami ott történik.

Miközben Maddox beszél, megfordulok, és elindulok feléjük.

– Mi folyik itt? – kérdezem.

– Halál – mondja az egyik.

– Fájdalom – mondja egy másik.

Ne már megint! – Valaki haldoklik?

– Halott.

– Mostanában?

– Halott, halott. Halott volt, halott. Halott, halott!

– Kivel beszélgetsz? – kérdezi a fickó, akivel Maddox beszélt, amikor megfordulok, hogy megnézzem.

– Senkivel, bocsánat – mondom szégyenkezve, hogy nem vettem észre, hogy figyel engem.

– Szép munka, kölyök! – mondja, amitől kicsit lekezelve érzem magam, mivel nem vagyok „kölyök”, de csak egy mosolyt villantok rá, és bólintok.

– Elnézést – mondta Maddox. Úgy tűnik, ez megzavarja a fickót, de elkószál, magunkra hagyva minket. – Mi a baj?

– A szellemek... nyugtalannak tűnnek. Valószínűleg csak a lány miatt...

– Vérzel. Menjünk vissza, és tisztítsuk meg, rendben? – kérdezi.

Bólintok, miközben elfordítom a tekintetem. – Köszönöm, hogy beugrottál, hogy megments minket. Kicsit küszködtem ott.

– Bárcsak hamarabb észrevettem volna! Balra néztem, és mire visszafordultam, te már a folyóba ugrottál. Eltartott egy pillanatig, mire megtaláltalak az esőben. Biztos alámerültél, amikor próbáltalak megkeresni – mondja.

– Ó, igen, a mentőmellénye beszorult a víz alatt. Azt hiszem, már egy ideje be volt akadva, de valószínűleg kimerült, és egyszerűen nem tudta a fejét a víz fölött tartani. Ha egy pillanattal később vagy hamarabb érkezünk, soha nem találtuk volna meg. Láttam, amikor felvillant a szelleme.

– Várj... szóval, a szelleme már itt volt?

– Igen. És ez jó, különben soha nem vettem volna észre.

– Nem is tudtam, hogy itt lehet egy szellem, és mégis képes visszatérni az életbe.

– Gyorsan kell történnie, különben nem jönnek vissza – mondom. – A gyors újraélesztésed hozta vissza őt.

– Nélküled nem tudtam volna megcsinálni – mondja, amin elmosolyodom.

Amikor visszaérünk, csuromvizesek vagyunk, de a lányt már bepakolják a mentőautóba. A család izgatottan figyeli, ahogy beviszik.

– Majd megnéz valaki – mondja Maddox, de megrázom a fejem.

– Nem, semmi baj! Jól leszek – mondom.

– De vérzel!

– Tényleg úgy gondolom, hogy jól vagyok – biztosítom.

Bizonytalannak tűnik, de hagyja, hogy a kocsihoz menjek.